Nyilván a legtöbben rühellnek a végtermékeinkkel foglalkozni. Megkönnyebbülten kirakjuk a kukákat minden héten, és örömmel nyugtázzuk, hogy minden gusztustalanság, ami le tud folyni, eltűnik a csöveken át valahová, ahol nem kell nézni, szagolni. Ott aztán valami történik vele, amitől már nem lesz olyan csúnya, és nem borzolja tisztaságra és felhőtlen további fogyasztásra vágyó lelkületünket.

Az Érd és Térsége Csatorna-szolgáltató kft. tevékenysége túlzás nélkül a városi életünk alapjait biztosítja. A szennyvíz kezelése ugyanis a modern kori civilizáció egyik legfontosabb szolgáltatása. Nemcsak eltünteti, de ártalmatlanítja és feldolgozza végtermékeinket. Hogy leegyszerűsítsük, képzeljük el, hogy minden, amit magunkról és a ruháinkból kimosunk, a szomszédban, meg a hasonló áruházláncok üzleteiben megvásárolunk, elfogyasztunk és magunkon áteresztünk, az ide kerül. Minden dzsuvától megtisztítják, amit lehet hasznosítanak belőle, végül víz formájában úgy eresztik vissza a környezetbe, hogy amiatt már nem kell aggódnunk.

A városok csatornázását már a rómaiak feltalálták, aztán egy időre elfelejtettük, és még a fővárosban is csak az 1740-es évektől kezdődött a szennyvíz elvezetésének megoldása, hogy a köztereken elfolyó bűzös szenny ne legyen időről időre a kolera melegágya.

A XIX. században még egyesített rendszerű csatornák épültek az európai nagyvárosokban. Ez azt jelenti, hogy ugyanabban a csatornában vezették el az esővizet, meg a szennyvizet. Könnyű elképzelni, hogy eső idején mi minden hömpölygött bele egyenesen a folyókba, tisztítás nélkül. Az ilyen egyesített rendszerű csatornák általában nagy átmérőjűek, akár embermagasságúak, és nagy esőben ezek is megtelnek vízzel.

Érden viszonylag későn, viszont már a korszerűbb, elválasztott csatornarendszert építették ki, tehát külön csőhálózata van az esővíznek, illetve a szennyvizet szállító rendszernek. A sufnituning mesterei persze itt-ott megoldották, hogy az eresz vize a szennyvízcsatornába torkolljon, egy-egy nagyobb villámárvíz idején aztán nézhetik a környék lakói, mi mindent visz a víz.

Mekkmesterek nem kevés helyen járhattak, mert az érdi szennyvíztisztító munkatársai nagy eső idején akár 2-2,5-szer nagyobb szennyvízmennyiséggel találkoznak.

„Ennek azért más oka is lehet, hiszen vannak rossz állapotú csatornák, főleg azok, amelyek régen betonból épültek. Füstgenerátor segítségével próbáljuk felderíteni az illegális csapadékvíz-bekötéseket, és ha sikerül, elbeszélgetünk a tulajdonossal – mondta el a Víz Hetén szervezett üzembejáráson Garai György, az Érd és Térsége Csatorna-szolgáltató kft. műszaki tanácsadója. – Vannak olyan kameráink, amelyekkel fel tudjuk deríteni a csatorna belső hibáit, például, hogy az illesztésnél befolyik az időszakonként magas talajvíz. A legutóbbi időkig pénz hiányában el voltunk maradva a rekonstrukcióval, most azonban fölcsillant a remény, mert forrásokhoz jutottunk.”

A csatornázási vállalatnak nemcsak az áradások okoznak problémát, hanem mi, lakosok, amikor mindenféle oda nem való dolgot húzunk le a vécében. Ezek egy része jó esetben fennakad az első szűrőn. Felejthetetlen látvány volt az az igen vegyes kupac, amely főként rongyokat, ruhadarabokat, szilárd ételmaradékot, és valami különös oknál fogva rengeteg olajbogyómagot tartalmazott. Ez a (szaknyelven) csatornaiszap az a cucc, amit a munkások akkor találnak, amikor kimennek megtisztítani az Érden működő 90 átemelő szivattyú közül azt, amelyik éppen eldugult.

A kiemelt kupacban találták a telep munkatársai azt a királykék, pillangó alakú tangabugyit is, amelyből kiállítási tárgy lett, szemléltetendő, mi mindent öblítünk le a vécéinkben. Laikus látogatóként ki-ki megalkotta magában a lehetséges háttértörténetet, hogy vajon miféle özönvíz lökhette ide, és vajon ki lehetett a gazdája. Azt mindenképpen jól szemlélteti, hogy mi mindenről gondoljuk úgy, hogy „hát, végül is lefolyik”. Például a nedves törlőkendőkről. Ezeket sokszor úgy is adják el nekünk, mint „lehúzható” terméket.

„Abból, hogy a vécén lehúzható, annyi igaz is, hogy a vécéből eltűnik – világítja meg a problémát Garai György -, csak azután nálunk, az átemelőtelepeken gyűlik össze, és megbénítja a szivattyút, a csatornákat, és rengeteg gondot okoz. Egy részük egészen a szennyvíztisztító telepig eljut. Ilyenkor jövünk a nagynyomású mosótömlővel, szívókocsival, és próbáljuk megtisztítani a rendszert.”

A pillangós bugyi és a hasonló „lehúzható” dolgok abból a szempontból még viszonylag kezelhető bajt csinálnak, hogy legalább fennakadnak a szűrőn. A nagyobb problémával az olyan folyékony dolgok szembesítik a szakembereket, amelyeket minden kérés és tilalom ellenére beleöntünk a vécébe, mosogatóba, ilyen például az étolaj, a zsír, meg a vegyszerek. Ezektől már nehezebb megszabadítani a szennyvizet.

Lássuk, mi történik a cuccal, amire gondolni sem szeretünk.

A szennyvíztisztító telepen három fokozaton történik a tisztítás. A mechanikai fázisban a darabos anyagokat, homokot válogatják ki. A szennyvíz nyomócsövön át érkezik a telepre, ahol rácsok fogják föl a darabos anyagok egy részét. Utána a homokot kiülepítő homokfogó veszi kezelésbe a szennyes lét. Ez úgy működik, mint amikor a csészében megkeverjük a leforrázott teát, és az apró levelek középre úsznak. Ilyen körbemenő áramlással tisztítják meg a szennyvizet is a darabos anyagoktól.

Az innen tovább haladó masszát a következő fázisban a fedett előülepítő kezeli, és a távozó vízben már csak oldott szennyezések vannak. Az előülepítő egy lapos, kör alakú medence, amelybe középen folyik be a víz, és a széleken távozik. A leülepedett iszapot egy lassan forgó kotró középre tolja, majd szivattyú emeli ki a masszát, és továbbítja az iszapkezelő berendezésekhez. Az előülepített víz azután biológiai tisztításon megy keresztül.

Sokak számára talán meglepetés, de a szennyvíz nemcsak megoldandó probléma, hanem bizonyos értelemben hasznosítani való kincs. Olyan fontos nyersanyagokat tartalmaz, amelyekből, energiát, illetve a mezőgazdaságban hasznosítható komposztot lehet előállítani, továbbá sok-sok fázison keresztülfolyatva visszatáplálható az élővizeinkbe.

A szennyvíztelepre beérkező mennyiség átlagosan napi 10-12 ezer köbméter, esős időszakban akár ennek a 2-2,5-szerese. Utóbbi esetben zsilipekkel egy erre a célra kialakított műtárgyba terelik, és amikor már a víz áramlása csillapodik, akkor engedik tovább. Ugyanis a műveletek legértékesebb termékének, a biomasszának a felhígulását és kimosódását mindenféleképpen meg kell akadályozni. A világ szennyvíztisztító telepeinek 95%-a eleven iszapos technológiával működik – az érdi is.

„Az eleveniszap (nekünk szép) barna biomassza – mutatja be a keletkezett hasznos anyagot Garai György. – Egy köbméter vízben 3-5 kiló biomassza van, és az ebben lévő élőlények táplálékként használják föl a szennyezőanyag-tartalmat. Nekünk csak annyi dolgunk van, hogy ezeknek a kedves élőlényeknek elég levegőt adjunk, illetve akkor adjunk levegőt, amikor az nekik a legjobb. A biológiai szűrés tehát az egyik legfontosabb része a tisztítási folyamatnak, amelynek során a szerves anyagot mikroorganizmusok segítségével lebontjuk a szennyvízből.”

Ezzel egyidőben történik a tápanyag, vagyis a foszfor és a nitrogén kiszűrése és eltávolítása, ami a vizek védelme miatt fontos. Ezzel lehet megóvni a felszíni vizeket az eutrofizációnak nevezett káros folyamattól. Az eutrofizáció elég látványosan megmutatkozik. Amikor sűrű zöld trutyi lepi el az álló-, pangó vizek felszínét, olyankor szokták nem ajánlani Balatonban és az egyéb tavakban fürdőzést. A jelenség hátterében az áll, hogy a növények nappal oxigént termelnek, éjszaka azonban oxigént fogyasztanak. Így az éjszakai órákban az oldott oxigén az eutrof vizekben nullára csökkenhet, ami elsősorban a vízben élő állatokat veszélyezteti, és akár súlyos mértékű halpusztulást is okozhat.

Az érdi és valamennyi hazai szennyvíztisztító telep néhány év múlva komolyabb fejlesztésnek néz elébe. Az Európai Unió tavaly év végén fontos új jogszabályt alkotott, amit 2027. július 31-ig minden tagállamnak honosítania kell. Ennek egy eleme az is, hogy a mikroszennyezőket, gyógyszermaradványokat is el kell távolítani a szennyvízből.

A rendszer működését még részletesebben, és a helyszínen, Varga Csaba telepvezető magyarázta el csoportunknak. Vezetésével az elmondottakat egészen közelről meg is szemlélhettük.

A tisztítást szakaszosan végzik, ami azt jelenti, hogy minden folyamat egy medencében történik (ezekből négy van), három fő lépésben.

„Nagyon leegyszerűsítve ez úgy történik – magyarázta Varga Csaba, miközben a habos barnásszürke massza fölé hajoltunk -, hogy a töltés-levegőztetés során lebomlik a szennyeződés, majd a biomasszát ugyanabban a medencében ülepítjük ¾ órán keresztül. Itt, és az előülepítés során nagyon sok szerves anyagot és zsírt le tudunk választani, majd a keletkező nyers szennyvíziszap rothasztásával kiváló biogáz állítható elő. Végül a megtisztított vizet elvezetjük a végátemelőbe.”

A négy medence háromórás ciklusban működik, mindig egyszerre kettőt töltenek, egy ülepít, egy pedig levegőztet. A medencékben levegőztető membránok vannak, ezeken keresztül fújják be a levegőt. Ez a fázis a leginkább energiaigényes művelet. A telep villamos energiafogyasztásának a felét a levegőztető rendszer energiaigénye adja.

A végátemelőből folyik el a tisztított szennyvíz, ami ugyan messze van az ivóvíz minőségtől, de a Dunának már különösebben nem árt, a maradék szennyeződést a folyó már fel tudja dolgozni.

Az így megtisztított vízmennyiség évente 4 millió köbméter. A beérkező szennyvízből mintegy 8-9 ezer köbméter iszap keletkezik az elő- és utóülepítő fázisban. Az iszapot tovább sűrítik egy sűrítőgépen, vegyszer hozzákeverésével, majd egészen sűrű állapotban kerül további feldolgozásra. A polielektrolit nevű vegyszerből nagyon keveset kell hozzáadni az iszaphoz annak érdekében, hogy az iszap szétváljon a víztől.

Az ilyen módon sűrített iszap kerül azután rothasztó- és biogázfejlesztő tartályokba, ahol 38 fokos hőmérsékleten, kb. 3 hét alatt biogáz fejlődik belőle. Ez az épületrész nem más, mint az a Tesco mellett elhaladva látható két gigantikus méretű zöld kupolás tartály.

„Attól látjuk őket kupolásnak – magyarázta Varga Csaba -, hogy a tetejük egy-egy óriási gumimembrán, amely, akár egy ugrálóvár, folyamatosan fel van fújva. A rothasztó, biogáztermelő műtárgy óriási gumimembránja alatt van egy belső membrán is, melynek szintjét az alatta termelődő gáz mennyisége változtatja. Ha sok a gáz benne, akkor nagyon felfújódik, és a két membrán között kevés a levegő. A rothasztó és gáztermelő rendszer működését is automatika vezérli.”

A keletkezett biogázt egy hűtve szárítón majd aktív szénszűrő tölteten átengedve, nyomásfokozó fúvók továbbítják a gázmotor gépház irányába. Vagy gázmotorra, vagy kazánra engedik az értékes biogázt. Ha egyik sem működik éppen, akkor pedig egy havária fáklyára engedve elégetik, ami a környezetnek jó, mert nem megy ki metán a légtérbe, gazdaságilag viszont rossz, mert, ugyan kényszerűségből, de energiát pazarolnak el ilyen módon.

Normál esetben viszont a biogázból két gázmotor segítségével áramot fejlesztenek, és ez biztosítja részben magának a technológiának az energiaigényét, és a telep épületeinek a fűtését is. Egy köbméter biogázból mintegy 2 kWh villamos energia állítható elő, és még annál is több hőenergia.

A rothasztóból kikerülő iszapot egy kigázosító medencébe engedik, majd polielektrolit hozzáadásával tovább víztelenítik. Ezzel már olyan állagú iszapot tudnak produkálni, amelynek a szárazanyag-tartalma 12-14% között váltakozik. Ezt azután konténerekben az Érd és Százhalombatta határában működő komposztáló telepre szállítják, és a mezőgazdaság hasznosítja.

Ami a legfelemelőbb volt e látogatás során, és itt tényleg nem túlozunk egy szemernyit sem, hogy azok a szakemberek, akik a mi végtermékeinket kezelik, sőt, termőföldet, tiszta vizet és energiát facsarnak belőle, milyen szakértelemmel és szeretettel végzik a munkájukat. Annyit mi is igazán megtehetünk a jó végkimenetel érdekében, hogy nem okozunk nekik felesleges munkát, költséget, galibát azzal, hogy oda nem való dolgokat dobálunk és öntözgetünk a csatornarendszerbe.