A műsor címéből (Ha szeretsz, miért nem szeretsz?) adódik az első kérdés: honnan tudjam, hogy amit érzek az nem csupán erős szexuális vonzalom, vagy függőség, netán birtoklási vágy, hanem olyan szeretet, amely megalapoz egy tartós kapcsolatot? Hogyan lehet az érzelmeink terén önvizsgálatot tartani?
Dobray Sarolta (író, újságíró): Azt hiszem, azt jóval előbb kell kezdeni, hiszen alapvető szükség van rá ahhoz, hogy ki tudjunk igazodni az érzéseink között. Az önismerethez pedig hozzátartozik, hogy azonosítsuk a saját korábbi, akár gyerekkori sérüléseinket, traumáinkat, amelyek nagyon is meghatározzák, hogyan fogunk később kapcsolódni, kötődni másokhoz. Az önismeret kemény munka, hosszú folyamat, és ha nem szánunk rá időt és energiát, akkor könnyen megeshet, hogy erős érzelmek, ösztönök fognak minket összevissza, szabályozhatatlanul rángatni, úgy, hogy közben azt hisszük, szeretünk. Csak aztán jön a keserű felismerés. Ugyanez igaz a másik oldalról nézve is: érzékelhetem én úgy, hogy a másik megszállottan imád, egyenesen megőrül értem, és hogy ez az igazi szerelem, ezt kell örökre megtartani, neki kell gyereket szülni. Holott a szeretet – amire hosszú távon lehet kapcsolatot építeni – nem akar birtokolni, függésben tartani, és a szeretetet a szenvedély nem képes életben tartani.
Tehát ha igazán ismerem magam, nem fogok abba a csapdába esni, hogy esetleg nem a valódi énemmel, hanem a sérüléseimmel kapcsolódom valakihez, mert annak sosincs jó vége.
Bánki György (pszichiáter): Sok minden számít egyidejűleg. Az érzelmek is, a kölcsönösség is, de talán azt emelném ki az önismeret összetett halmazából, hogy helyesen érzékeljük-e a valóságot, és el tudjuk-e viselni a másikét túlzott félelem nélkül. Ha igen, akkor a kapcsolat, a problémák és a konfliktusok kezelhetőek maradnak, és mindig visszatalálhatunk a szeretethez.
Biztos, hogy az erős érzelmek tartják össze a párkapcsolatot? Vagy inkább az elköteleződés – ami persze nyilván szeretetalapú kell hogy legyen? Sokan kötnek házasságot, alapítanak családot „legfeljebb elválunk” alapon, és kevesebben gondolják úgy, hogy a végsőkig kitartanak.
BGY: A szeretet és az elköteleződés nem vagylagos jelenségek, bár tényleg létezik a szeretet élményét nélkülöző elköteleződés is. Amikor azt gondoljuk, hogy „legföljebb elválunk”, az önmagában nem pozitív vagy negatív jelenség, hanem azt jelenti, hogy számot vetünk a realitással: változhatunk, változhat a másik, változhat a kapcsolat vagy maga a világ. Lehet mögötte eredendően keserű vagy akár cinikus látásmód, de beágyazódhat az érett ember gondolatmenetébe úgy is, hogy a kapcsolat, a mélység, az intimitás kockázatvállalás is. Amiben benne van, hogy nem sikerül, de az is, hogy mindent meg fogok tenni azért, hogy sikerüljön. A hosszú párkapcsolatokat sok minden próbára teszi. A tradíció átalakul és sokágúvá válik, az összetartó erők sem ugyanazok, mint régen. Most a „boldogság” az egyik fő elvárás és remény, ami ingatag belső képződmény. Tudni kell távolra nézni, hogy áthidaljuk a hullámvölgyeket. A párkapcsolat szinte egyetlen evolúciósan megágyazott és társadalmilag megmaradt „metaprojektje” a gyerekvállalás, de látjuk, hogy az sem mindig a párkapcsolatot őrzi meg, hanem a közös szülői felelősséget, amit a mozaikcsaláddá válás rendez bonyolult mátrixokba. A jó és érett párkapcsolat mindig szereteten alapul. Ahol nincs szeretet, ott üresség van, kínzó vagy eltemetett igények, rossz esetben bántás vagy bántalmazás.
A statisztika szerint – amely Tóth Olga 2018-as tanulmányában olvasható – Magyarországon közel kétmillió 18–74 éves nő szenved el a partnerétől súlyos lelki, közel 800 ezer pedig fizikai erőszakot. Közel 300 ezer azoknak a nőknek a száma, akiket a férjük/partnerük megerőszakolt. Egy részük sokáig azért (is) tűri ezt, mert úgy érzi, a bántás épp az erős szeretetből fakad. Üvegfal című regényed is egy ilyen kapcsolat mélységeit világítja meg. Az írással közelebb kerültél ahhoz, hogy ezt megértsd?
DS: Kívülről nézve valóban nehéz megérteni, hogy ha valakit folyamatosan bántanak, és egyre inkább szenved, miért nem lép ki a kapcsolatból. Sok oka van ennek, csak párat mondok. Egyrészt ezek a kötődések – találóan trauma kötésnek is szokták nevezni – iszonyú erősek tudnak lenni. Hasonlítják időnként a Stockholm szindrómához is, bár a nem fizikai bántalmazás esetében, a dolog rettenetes összetettsége miatt már maga a felismerés is, azaz, hogy ami velem történik, az bántalmazás, végtelen hosszú időbe telhet. Sokan számolnak be arról, hogy öt, tíz, húsz, negyven év házasság után lett számukra világos, hogy miben is éltek addig, és hogy az nagyon nem oké, sőt, megengedhetetlen. Akkor jöttek csak rá, hogy nem ők voltak a rosszak, a hibásak mindenért, ahogy azt a bántalmazójuk szisztematikusan elhitette velük. Ezt nem azért hitték el, mert “buták”. Sok kifejezetten magas IQ-jú, több diplomás emberrel is megesik az ilyesmi, mert a bántalmazó dinamika rettentő nehezen felismerhető, nagyon trükkös, manipulatív dolog. Ha az elszenvedője fel is ismeri, hogy az egyáltalán nem oké, ahogyan vele bánnak, és hogyha tovább marad, annak rossz vége lesz, egy ilyen kapcsolatból kilépni rettentő nehéz, sőt, gyakran veszélyes, mert megtorlással kell szembenézni. Tudjuk sajnos, hogy a gyilkossággal végződő esetek nagy része akkor történik, amikor a nő ki akar lépni a kapcsolatból. Abból is látszik, mennyire nehéz, hogy átlagosan a hetedik kilépési kísérlet szokott sikeres lenni. Vagyis előtte hatszor nem sikerült. És az a legszörnyűbb, hogy ha gyerekek is vannak a képben, akkor szakítás után a bántalmazó gyakran rajtuk keresztül, őket felhasználva folytatja a bántalmazást.
A magyar intézményrendszer még nem tart ott, hogy valóban segíteni tudja az áldozatokat. Az intézményrendszer tagjai – bírók, igazságügyi szakértők, családsegítők, gyámhatósági és gyermekvédelmi dolgozók – között sokan nincsenek tisztában a bántalmazó dinamika sajátosságaival. Gyakran épp ők, akiknek védeniük kellene az áldozatokat, teszik ki őket akaratlanul is másodlagos, intézményi bántalmazásnak.
A válások 70 %-át nők kezdeményezik. Másért válnak/szakítanak a nők és másért a férfiak. Lehet ezekről listákat olvasni, de milyen lelki hiányok vannak amögött, hogy pl. kevés a szex, elmúlt a szenvedély, alkohol/drog, nincsenek beszélgetések, stb.? Más listákban arról is lehet olvasni, hogy mit remél a kapcsolattól a nő és mit a férfi. Egy boldog házasságban élő asszony azt mondta egyszer: mindkettőjüket az vezérli, minek tudna örülni a másik, és nem arra fókuszálnak, milyen elvárásaikat nem teljesíti. Lehet ez egy recept?
BGY: Az érett kapcsolat lényege az, hogy nem a másikat akarom megreformálni. Hanem én próbálok olyan partnere lenni, amilyet magamnak is szeretnék. Ez a kulcs. Ha mind a ketten ezt csináljuk. De sokszor ülünk fordítva a lovon. Mindent adni tudó, esztétikus, a boldogságunkat töretlenül szolgáló valakit keresünk, aki a gyerekkori sérüléseinket korrigálni tudja, akkor is szeret és ellát, ha nem adunk neki túl sokat, és neki kell elég jónak lenni, mert ezt érdemeljük. A férfiak és a nők együttélési és különválási indíttatásai evolúciósan, biológiailag és érzelmileg különbözhetnek, de ebben a vonatkozásban ugyanazt éljük át. Nem az az érdekes, hogy különbözünk, hanem az, hogy félelem és ellentámadás nélkül el tudjuk-e fogadni ezeket a különbségeket, amik a valóságérzékelésünkre jelentősen hatnak. Ha igen, akkor megértően, beleélően észleljük a másikat, és nem hisszük azt, hogy ellenünk másmilyen. A nők nehezebben döntenek a válás mellett, de ha döntöttek, nehezebb eltántorítani őket. Ennek is vannak evolúciós gyökerei: hajdan a család, a gyereknevelés, a fennmaradás biztonsága és az erőforrások körüli fenyegető hiányok más–más nehézséget róttak a nőkre és a férfiakra. A fajunkat szolgáló gének „önzése” erős hatás, ami evolúciósan más beállítódáshoz vezetett a férfiak és a nők esetében. A gének fennmaradásának szempontjából a nők eredetileg elsősorban a biztonságot, a férfiak a hűséget remélik. De ezer dolog formálja és színezi persze ezt a programozottságot.
Az önimádat társadalmában nem kevés a narcisztikus személyiség. Vannak-e jól azonosítható figyelmeztető jelek, amelyek előre jelzik, hogy sok szenvedés vár ránk, ha kölcsönösségen alapuló kapcsolatot szeretnénk létesíteni egy ilyen emberrel?
BGY: Szerintem nem áll meg, hogy ez az „önimádat társadalma” volna. Inkább a bizonytalanságból fakadó felturbózott ideáléhség időszakát érzékelem. Vannak jelei annak, hogy valaki nagyon be akar szippantani egy kapcsolatba, óriásiakat mond, nem hagy időt gondolkodni, hamarabb akar elköteleződést, mint ahogy annak ideje volna, satöbbi. A lényeg a sietség és a fokozódó, kezdetben szerelmi alapúnak hitt kontroll. Meg persze a rózsaszín háttérből olykor kivillanó erőszakosság vagy a korábbi partnerekről szóló dehonesztáló mesék. Hosszú téma, de azért ne gondoljuk, hogy könnyű megkülönböztetni a szenvedélyes szerelmet a narcisztikus kapcsolattól. Főleg, ha minket is sodor.
Értelmezhető igény-e az, hogy évtizedeken át kitartsunk egymás mellett és családot biztosítsunk a gyerekeinknek? Van-e arról adat, hogy az emberek hányadik házasságukban/kapcsolatukban tudnak megelégedetten megmaradni, és hányan kénytelenek magányosan szembenézni az öregedéssel?
BGY: Szerintem ez nagy vágyunk, ha nem is tudjuk olykor jól megvalósítani. Sok összetevője van, de a három leglényegesebb a szex fenntartása, az, hogy a kapcsolat jólléte prioritás maradjon mindkét fél számára, és a harmadik pedig az értékrendek viszonylagosan jó illeszkedése, a közös életstílus kialakításának képessége.
