Az Érdi Jazz Fesztivál első esti programjának, az irodalom és a jazz találkozásának hagyományosan az AVL székház ad otthont. Az idei duóhoz Szőke Nikoletta jazzénekes adja a hangot, Tóth Krisztina költő-író-műfordító a szót. Ezúttal is a szavak emberét kérdeztük.

Erősen fogékony a vizuális művészetekre – szobrászatot tanult, régebben üvegművességgel is foglalkozott. Hasonlóan van ez a zenével is? Mit szokott hallgatni és hogyan? Érdekelne az is, tanult-e hangszeren?

A vizualitás valóban fontos számomra. Az írásaimban is sok a vizuális elem, a verseim gyakran egy-egy látványból indulnak ki. Sokkal kevésbé vagyok zeneileg fogékony és érzékeny. Van ugyan ritmusérzékem, hiszen a versírás eleve feltételez valamiféle belső hallást, de az akusztikus memóriám sokkal gyengébb, mint a vizuális. Soha nem tanultam zenét, hangszeren sem játszom. Éneklős család vagyunk, sokat énekelünk, és a fiam egyébként hivatásos zenész. Én csak egy teljesen átlagos zenefogyasztó vagyok, és alapvetően mindenevő. Klasszikus zene mellett hallgatok mindenfélét. Ha valamit megszeretek, akkor napokig ugyanahhoz térek vissza, ami a környezetemben élőknek elég idegesítő lehet, de nekem fontos az ismétlődés a teljes otthonosság eléréséhez.

Milyen tevékenységekkel fér meg a zene: sporttal, utazással, takarítással, főzéssel? Írás közben lehet zenét hallgatni?

Utazás közben mindig hallgatunk zenét, többnyire a férjem kedvenc zeneműveit, mert ő szeret beszélni róla, hogy számára mi miért fontos, és ezt nagyon izgalmasan osztja meg velem. Ő egyébként főzés közben is hallgat zenét, sőt, elmélyült munka közben is. Ebben különbözünk. Én főzés közben többnyire gondolkodom, ezért szeretem magam körül a csendet. Az írás nem akkor kezdődik, amikor az ember leül a gép elé, hanem sokkal korábban, amikor fejben formálódnak a történetek, a verssorok. Ehhez viszont nekem csend kell. Írás közben nemhogy zenét nem hallgatok, de még a külvilág zajait is igyekszem kiszűrni füldugóval. A zenehallgatás aktív figyelmet igényel. Az instrumentális zene bizonyos esetekben lehet hangkulissza, de abban a pillanatban, hogy emberi hang is megszólal, én belül odafordulok, és az már megosztja a figyelmemet.

Mennyire áll közel Önhöz a jazz, vannak-e kedvencei? Jár-e jazzkoncertekre vagy inkább felvételeket hallgat?

A kortárs költészet gyakran használja a hagyományos formákat, de új tartalommal, variálva az öröklött kereteket. Nekem a jazz-ben is a játékosság, a készen kapott formák és a spontaneitás váltakozása az, ami a legizgalmasabb. Amikor rácsodálkozunk valami jól ismertre, ami új környezetben ragyog fel. A véletlenek összjátéka és a zenei cinkosság hasonló örömöt ébreszt a hallgatóban, mint amikor az olvasó egy parafrázisban ráismer a klasszikus vers mondataira, törmelékére. Nagyon szép, amikor valami belefűződik a hagyományba, ugyanakkor elszakad tőle, és az ismert elemek sodrásában feltűnnek váratlan részletek. Ahogy mondtam, mindenevő vagyok, de hallgatok jazzt is, sok hazait. Nemzedékileg nyilván azokat ismerem jobban, akik az én indulásomkor voltak szem előtt, mint Dresch Mihály vagy Juhász Gábor. Lantos Zoltánt még a kilencvenes évek házibulijaiból ismertem, de szeretem nagyon Balázs Eleméréket is. Párniczky Andrást és a Nigun-t a fiam ismertette meg velem, még vagy egy évtizede, és szeretem Pátkai Rozinát is, aki sok miden mást is énekel, de mindig nagyon izgalmas. Dés András is egy ilyen játékos kísérletező, és persze ott van Harcsa Veronika, akit rengetegen szeretnek, meg a korán meghalt, gyönyörű, Julia Roberts-mosolyú Fábián Juli, meg Hajdu Klára, Oláh Krisztián. Ritkán járok el, de most például szeptember közepén megyünk majd Balázs Elemér Group koncertre. Nagy öröm nekem, hogy a csodálatos Szőke Nikolettával lépünk fel, inspiráló lehetőség!

Mivel introvertált ember vagyok, picit megterhel minden nyilvános szereplés, utazás, ilyen-olyan könyvbemutató. Van, akit ez feltölt, de én nem ilyen alkat vagyok. Ha nem kell kimozdulnom a feladatok miatt, akkor szívesebben maradok otthon a kuckómban és csipegetem a sárga leveleket a szobanövényekről.

Milyen műveket hoz az Érdi Jazz Fesztiválra, és miért éppen ezeket? Van-e, amelyiknek a születése körülményeit megosztaná? Van-e, ami ezeket összeköti? 

Olyan verseket igyekeztem válogatni, amelyek dallamosak és hallás után is befogadhatóak. A záróvers, az A világból elindulni akkor kell egy népdal variáció. A Bálnadal az előző kötetem címadó verse volt. A fűthető kabát akkor született, amikor a neten véletlenül elém jött egy hirdetés. A Bálnadal kiindulópontja egyébként a bálnák titokzatos, víz alatti éneke volt. Az ének gyakran nem puszta információ-átadás, hanem öröm. A bálna testében található ámbra egyébként egy csúf, fekete, gyantaszerű anyag, amit az állat felöklendez. Ez a parfümgyártás egyik alapanyaga! Rögzítik vele az egyébként rendkívül illékony aromákat. Hát nem olyan az, mint a költészet? A költő a mélyből keresi elő a szavakat, hogy általuk rögzítsen valami illékony, nehezen megragadható dolgot. A Félem című vers úgy született, hogy láttam a lépcsőfordulóban egy feliratot, aminek leesett a másik fele, és kiegészítettem magamban azzal, hogy félem az Istent.

Mit változtatott az írói munkásságán az, hogy itthon vagy külföldön él? Arra gondolok, hogy az impulzusok, amelyek a művek alapjául szolgálnak, meglehetősen különbözőek lehetnek itthon, vagy mondjuk Angliában. Másfélék az észlelések, a diskurzusok, a problémák, az emberi kapcsolatok, a közelségek. Vagy írni bárhol egyformán jól lehet? Tud otthonos lenni írói szempontból a távollét? Vagy az itthoni beágyazottsága miatt tulajdonképpen bárhol van is, itthon él?

Bizonyos időszakokban igen, a távollét otthonos tud lenni. Az ember ennyi idős korára nagyon sok alapanyagot, történetet felhalmoz, és tulajdonképpen mindegy, hogy fizikailag éppen hol tartózkodik, ezeket a begyűjtött anyagokat dolgozza fel apránként. Az anyanyelvi közeg nagyon inspiráló, és egy-egy véletlen elhallott dialógus beindítja a történetet, de legalább ilyen inspiráló tud lenni az idegenség is, amikor az ember bizonyos távolságból, megfigyelőként mozog egy másik kultúra hétköznapjaiban. Az íráshoz alapvetően nyugalom és egybefüggő saját idő kell. Olyan napok, amelyeket nem szabdalnak darabokra különféle feladatok. Külföldön nem kell kiállítást megnyitni és elmenni XY születésnapjára, vagyis sokkal kisebb a nyomás az állandó jelenlétre. Ez persze azzal jár, hogy az ember bizonyos értelemben kikopik a budapesti irodalmi hétköznapokból, de valamit valamiért. Nekem most a befelé figyelés a legfontosabb, mert sok a tervem, az idő pedig folyton csak zsugorodik. Tegyük hozzá, a teherbírásom sem akkora, mint tíz vagy tizenöt éve volt. Már nem tudok éjszaka írni, éjfél körül elálmosodom.

Mennyire határozza meg és itatja át az írói tevékenységét az a tény, hogy nő?

Mivel anya vagyok, és gyakorlatilag huszonhat éve gyereket nevelek, eléggé meghatározza. A fiam már felnőtt, de a kislányom még csak tizenkét éves, és a napok ritmusát alapvetően az szabja meg, hogy őt hova kell vinni. Nincsenek írásra szánható hosszú, egybefüggő időszakok. Azt hiszem, a legtöbb női szerzőnek a család és a hivatás közötti állandó egyensúlyozás jelenti a legnagyobb kihívást. Működő háztartás, bevásárlás, főzés. A mostani férjem mindenben segít, de korábban ez nem volt mindig így. Szeretek írni, öröm nekem a munka, de szeretem és igényelem azt is, hogy a környezetemben harmónia és rend legyen, hogy finomakat együnk együtt, nyugodtan, szépen terített asztalnál. Ez így, együtt, nem könnyű mutatvány, ezt minden nő tudja. Több olyan férfi kollégám is van, akit írás közben egyáltalán nem szabad zavarni, és a család ahhoz alkalmazkodik, hogy „apa regényben van”. Nemigen tudok olyan női írót, aki ezt így, ebben a formában bejelenthetné a környezetének. Elkerekedne a szeme mindenkinek szerintem. Legyen otthon tej, kenyér, tojás, legyen átültetve a cserepes pálma és közben íródjék meg a vers (regény!) is lehetőleg. Egy nap pedig csak huszonnégy órából áll. Különben nekem még könnyű a helyzetem, mert magam osztom be az időmet, nem pedig a munkahelyem. Szigorú főnöke vagyok ugyan magamnak, de én rendelkezem az időmmel.

Alapvetően úgy él, ahogyan szeretne? Ha igen, mi tölti el leginkább megelégedéssel? Ha nem, mi akadályozza benne?

Szerintem kevesen mondhatják el magukról, hogy pont úgy élnek, ahogyan szeretnének, de: úgy érzem, már az is önismereti eredmény és tudás, ha az ember meg tudja fogalmazni, hogyan is szeretne élni. Nem a külvilág elvárásait követve, hanem a saját vágyait figyelve. Van szerető családom, klassz gyerekeim. A férjem támogat és bízik bennem. Szerethető, kényelmes otthonunk van. Ez mind öröm és bizonyos értelemben kiváltság, mert a szeretet-buborék igenis az. Nem tudunk kutyát és macskát tartani, mert rengeteget utazunk. Ez, bizony, hiányzik. Mindketten szeretjük az állatokat, de a jelenlegi életmódunk nem engedi meg, hogy gazdik legyünk. Hiányzik a kézműves tevékenység is, de a sok külföldi könyvbemutató és felolvasás miatt ezt már végképp nem tudom beiktatni az életünkbe. Mikor? De ha madártávlatból nézem ezt az egészet, azt hiszem, nagyjából minden rendben van, elvégre a hivatásomból élek: nem kell mást csinálnom, csak azt, amit szeretek.

Mi a legfontosabb ambíciója a következő 5 évben?

Szeretnék megjelentetni egy újabb verseskötetet, és befejezni azt a regényt, amin jelenleg is dolgozom. Hamarosan megjelenik angol nyelven egy válogatott verseskötetem, ezt is nagyon várom.

A X. AVL-Érdi Jazz Fesztivál részletes programjáról korábban ITT számoltunk be.