Nagy szolgálatot tett az érdieknek hajdan, ha volt otthon egy jó nagy darab porózus mészkő, amit tompa kúppá lehetett faragni. Valamilyen tartószerkezetbe foglalva ugyanis tisztított vizet lehetett vele előállítani. Jó szolgálatot tettek ezek a kövek Érd történetének legpusztítóbb árhulláma idején is, amikor jeges szennyár öntötte el a várost. (Ez akkor még csak a mostani Ófalu területét jelentette.) Ennek éppen holnap lesz 186 éve.
De a víztisztító „berendezés” története még korábbra nyúlik vissza. A 19. században még minden háznál lehetett ilyen eszköz, mert nem ismertek más módot a víz tisztítására. Az első artézi kutat, ami egészséges vízzel látta el a lakosságot, csak 1910-ben fúrták. Előtte a helyi kutakat, sőt, az iparosítás előtt a Duna vizét is itták, például a hajómalmokon a vízi molnárok. Előtte azonban átcsöpögtették a porózus mészkődarabon, amelynek köszönhetően a víz természetes öntisztításon ment keresztül. (Úgy működik, ahogyan a természetben lejátszódó folyamatot mutatja a nyitóképünkön látható ábra.)
A kövek történetét városunk mindentudó helytörténésze, a pár éve elhunyt Ábel András, korábban pedig Jovicza Ignác tette közkinccsé. Hogy milyen jelentőséget kapott a csepegtető kő a város életében, az különösen a nagy kolerajárványok idejében (1643, 1709, 1711, 1739) mutatkozott meg.
Kereskényi Gyula írta Az érdi plébánia története című munkájában, hogy miután az Indiából áthozott „epemirigy” (=kolera) járványban 1830 júliusa és szeptembere között Érden 293-an haltak meg, megyei tisztviselőket és katonákat küldtek ki, hogy a rettegő és felizgatott nép között a rendet fenntartsák. „Híre járt ugyanis, hogy a kutak vizét megmérgezték. Orvosilag lett bizonyítva, hogy az időben az embereken, úgy mint az állatokon nagyon megszaporodott az epe, mely a belekben és az egész szervezetbe elterjedvén, hányást, hasmenést okozott.”
Védekezésül elrendelte a hatóság, hogy a Duna vizét csak csepegőköveken keresztül szűrve szabad fogyasztani. Így tehát „alig volt ház, ahol ne lett volna a kamrában vagy a pincében csepegőkő, a háromlábon álló puha mészkőből faragott méhkas formájú edényt megtöltötték vízzel, s a víz cseppenként szivárgott egy kisebb edénybe.”
Miután haszontalanná váltak a kövek, és az újabb nemzedékek már találtak nekik más értelmet, mint hogy megtámasszák velük az ólajtót, megfogyatkoztak Érden a csepegtetőkövek. Ma már csak négyről tudunk: egy áll a Földrajzi Múzeum helytörténeti tárában, egy Ófalu egy régi házának udvarán, és kettő a Szent Mihály templomhoz tartozó plébánia kertjében.
Néhány éve aztán Kávránné Szedmák Ilonának eszébe jutott, hogy jelölje, mint arra érdemest, hogy Érdikummá váljon.
„Az mindig jó, amikor egy tősgyökeres érdinek van egy olyan tudása, ami az újabban beköltözőknek esetleg nincs – mondta el az Érdmostnak Ilona -, mert neki volt kitől hallani, hogy egy-egy régi dolgot mire használtak a nagyszülei. Ugyan én is csak 12 évesen kerültem ide, de a férjem tősgyökeres érdi, és talán emiatt mindig úgy éreztem, hogy én is az vagyok. Ezért nagy örömmel tettem az előterjesztést.”
Ilona ajánló sorai és a kövek szerepe a közösség életében elolvasható az Érdikumok oldalán.
Bármennyire lehetetlennek tűnik is, jöhetnek még olyan idők, amikor a mészkő tisztító erejéről szerzett tudás jól jöhet. Svájcban, egyes skandináv országokban – a klímaváltozáshoz való alkalmazkodás jegyében – jó néhány éve kötelező otthon túlélő csomagot tartani. Egy ilyen csomagnak pedig fontos tartozéka valamilyen víztisztító szerkezet, illetve tabletta formájú vízfertőtlenítő. Hogy mást ne mondjunk, elég ahhoz pár napos áramszünet, akármilyen okból is, hogy megszűnjön a vezetékes ivóvízszolgáltatás.
Aki előrelátó, nemcsak egy szép jövő képét képes beengedni a látóterébe, hanem azt a gondolatot is, hogy bármikor bármi megtörténhet. Egy ilyen kő minden körülmények között elkészít egy vödörnyi tiszta ivóvizet egy nap alatt.
