Vasárnap egész nap az 1945-ben elhurcolt érdiekre emlékezik a város. Az áldozatok emlékének szóló szentmisét, illetve istentiszteletet követően délelőtt 11-től a város vezetése is lerótta kegyeletét.

A történelmi esemény ihlette, a Szabadság téren álló emlékműnél Csőzik László polgármester idézte fel Érd történelmének egyik legtragikusabb időszakát.

Mint ismeretes 1945. január 8-án a Magyarországra bevonuló Vörös Hadsereg katonái Érdről és környékéről több ezer embert, férfit és nőt, többségében polgári személyt gyűjtöttek össze, majd hurcoltak el a egykori Szovjetunió hadifogoly- és munkatáboraiba.

Az elhurcoltak jelentős része már útközben meghalt. Aki nem, az csak később, a számára kijelölt helyen. Legyen az egy fa- és tőzegkitermelő üzem, szénbánya, kolhoz, esetleg egy nagyobb építkezés. Mindenesetre sokan soha nem tértek vissza.

Csőzik László beszédében az egykori áldozatok visszaemlékezésein keresztül elevenítette fel, hogy mit kellett átélniük ezeknek az embereknek, családjaiknak és végső soron a korabeli Érdnek is.

„Kidoboltatták, hogy minden 16 és 65 év közötti férfi 1945. január 8-án a vásártéren jelentkezzen. Jött egy – akkoriban „policájnak” hívtuk – fegyveres magyar ember, és akkor azt kérdeztem: mi lesz azzal, aki nem jelentkezik? Lelövik, mint egy kutyát – felelte.”

Az iménti idézet például az egyik, még manapság is élő érdi túlélőtől, Páyer Ferenctől származik – mondta el a polgármester. Mint hozzátette, neki „szerencséje” volt, hiszen már 1945 júniusában hazatérhetett a pokolból.

Igaz előtte még túl kellett élnie egy az erőltetett menetet Bajáig, ahova az Érden és környékén összegyűjtött fiúkat, férfiakat hajtották. Aztán egy ötnapos vonatozás következett Temesvárig, mialatt enni sem kaptak és két vödör hóval tudták csak a szomjukat oltani.

Páyer elmondása alapján a vagonban 46 ember volt összezsúfolva, és állniuk kellett mert ha leültek volna, akkor lefagyott volna a lábuk. Viszont amikor megérkeztek, még rosszabb volt a helyzet. A temesvári tábor a visszatérők szerint egy igazi haláltábor volt. Az ott fogva tartott hetvenezer emberből, huszonötezren örökre ott maradtak. Köztük sok érdi is tömegsírba került.

Ezt követően a szegedi Csillag börtönbe került, ahol egy tucatnyi embert zártak egyszemélyes zárkába, dühöngött a flekktífusz. Innen már a szovjet lágerekbe vitték a megmaradtakat, kivéve például őt, mert egy lágyabb szívű orosz tiszt elengedte, ugyanis rájött, hogy még kiskorú, mindössze tizenhét éves volt.

Páyer Ferenc sorsa korántsem egyedi. A személyes tragédiákon túl a statisztika is jól ábrázolja, hogy mekkora csapás volt ez. Eszerint 1944 decemberében még huszonegyezren éltek Érden, míg 1945 áprilisában már kevesebben voltak mint tizennyolcezer – tette hozzá a városvezető.

Csőzik László úgy véli, az elhurcoltak történetének a legfőbb üzenete az, hogy beszélni kell róla. Le kell írni az utókornak a diktatúrák által elkövetett gaztetteket és borzalmakat, hogy az ifjúság, a későbbi korok emberei megismerjék azokat.

„Tudják meg az igazat, és ebből okulva harcoljanak, küzdjenek azért, hogy sehol a világon soha többé ne történjen meg ilyesmi, ne lehessen többé se holokauszt, se gulág, se Recsk, se bármi hasonló, ami emberek százezreit öli meg és milliók életét teszi teljesen tönkre és töri derékba”

– fogalmazott a polgármester.

Aki szeretné részleteiben is megismerni a málenkij robot, illetve az érdi elhurcoltak történetét, annak figyelmébe ajánljuk a hajdanvolt Érd Tv által készített Szabadulás nélkül című filmet.