November 8-án elhunyt Bálint Imre festőművész, a Képzőművészek Érdi Közössége (KÉK) alapítója, aki nagyon sokat tett a helyi művészeti élet fellendítéséért, összehozta, bátorította és támogatta az érdi és környékbeli amatőr festőket, akik előtt tárnoki házuk ajtaja számtalan alkalommal nyitva állt. Kiállításokat, találkozókat szervezett a helyi alkotóknak, és amit talán kevesen tudnak: segítette a halmozottan hátrányos helyzetű gyermekeket is.

Bár feleségével, Edittel, aki újságíróként évekig dolgozott az Érdi Újságnál, pár esztendeje Veszprém megyébe, Berhidára költöztek – ahol gyorsan bekapcsolódtak a helyi kulturális élet vérkeringésébe –, az érdi barátoktól, pályatársaktól sem szakadtak el végleg: többször is visszajöttek egy-egy képzőművészeti eseményre, és a KÉK-tagok is meglátogatták őket berhidai otthonukban.

Sokan őriznek róla emlékeket, történeteket, amelyeket most megosztanak az olvasókkal is, így búcsúzva a kollégától, baráttól.

Somfai István, a Poly–Art Alapítvány elnöke:

Imrét 10-15 évvel ezelőtt ismertem meg. Újvidéki származású, onnan költöztek a családjával Tárnokra. A délszláv vidéken nagyon ismert és elismert festő volt. Én is őrzök tőle egy képet, akkor ajándékozta nekem, amikor elköltöztek Veszprém megyébe. Sajátos képi világot alakított ki, nagyon érdekes színeket használt – egyéniség volt. Tájképei mellett túlnyomórészt vallásos témákat festett. Ha elém tettek volna tíz képet, egyből ki tudtam volna választani az övét.

De nemcsak festőként alkotott maradandót, sokat tett a közösségért is. Miután az érdi íróknak már volt csoportja, az IRKA, felvetette, miért ne lehetne a képzőművészeknek is, a Poly-Arton belül. Imre ötlete nélkül lehet, hogy ma nem létezne a KÉK.

Jólelkű ember volt, tudását és egyéniségét ahol csak tudta, segítségül ajánlotta fel. Nem akármilyen munka volt megalapítani és működtetni a KÉK-ek csoportját, hiszen a néhány professzionális érdi művészen kívül legalább negyvenen vannak olyanok, akik szeretnek alkotni és tehetségesek. Örökké hálásak vagyunk érte, hogy számukra Imre egy ilyen fórumot teremtett.

Tarnócziné Barabás Irén, festő, keramikus:

Imrét már jóval azelőtt ismertem, hogy a KÉK-közösség megalakult volna. Nagyon aktív ember volt, szerette segíteni a kezdő, bátortalan művészeket. Sok alkalommal voltunk náluk, Editke mindig aprósüteménnyel várt.

Beszélgettünk az életünkről, az útról, amit idáig megtettünk, Imre pedig összetartotta kis közösségünket. Újvidéken sokan ismerték őt, és ezt a fajta nyitottságot, szellemi pezsgést szerette volna megvalósítani itt is. Imre az az ember, akire csak jót lehet mondani. Csupa szív és lélek volt, emberségből nem állt felette senki. Jóság, béke és figyelem áradt belőle.

Kiss Sándor szociálpedagógus, érdi kulturális rendezvények szervezője:

Imrének nemcsak az emlékét, hanem a festményét is őrizzük. Emlékszem arra a megható gesztusra, amikor Imre közvetítésével érdi alkotók tizenegy festményüket ajánlottak fel a helyi szociális intézményeknek, a családotthonoktól az idősek otthonáig. Imre egyik képe pont hozzánk, a Családok Átmeneti Otthonába került, még 2016-ban.

Nemcsak helyi kiállításokon találkoztam vele: Tarnóczi Marika, a Családsegítő Szolgálat egykori vezetője 2015 körül a roma gyermekeknek indított felzárkóztató programot a Bolyai iskolában. Imre és Barabás Irénke ezeket a gyerekeket festeni tanították.

Mivel Délvidéken született és nőtt fel, megismerte a kisebbségi létet, és ő maga is egész másként állt a kisebbségekhez. Mindig megtalálta a hangot ezekkel a gyerekekkel, és többször kérte: szóljak, ha segítségre van szükségem, akár adományok, akár más tekintetben, mert a tanulásban is szívesen segít.

Az alkotótársai is mindig számíthattak rá: nem volt olyan kiállítás, ahol ne lett volna ott, ne ajánlotta volna fel a segítségét a képek szállításában, felhelyezésében. Tiszteltem, becsültem azért a munkáért, amiért a helyi alkotókért és a roma gyermekekért végzett.

Daróci Lajosné Márta, az IRKA vezetője, főszerkesztője

Imre jólelkű, segítőkész, igazi közösségi ember volt, aki mindig a többiek érdekeit tartotta szem előtt, soha nem helyezte magát mások elé. Főleg csoportos és tematikus kiállításokat szorgalmazott. Figyelemmel kísérte, kinek mikor volt egyéni kiállítása, hogy senki ne maradjon ki.

Mélyen istenhívő emberként sose tette ki közszemlére a vallását, de gyakran adott hálát a Teremtőnek, hogy kiállítási lehetőségeink folyamatosan bővültek. Beszélni nemigen szeretett, a közösségért annál többet fáradozott.

Az ő ötletének köszönhettük, hogy a régi Parkvárosi Közösségi Házban rendszeres tárlatokat rendezhettünk. Az IRKA-tagokkal baráti kapcsolatot ápolt, szerettük együtt tervezni, szervezni a műsorokat, közösen szerepeltünk a megnyitókon. Elköltözésük után ritkultak a személyes találkozások, de telefonon folyamatosan tartottuk a kapcsolatot.

Hiányozni fog. Szép lett volna, ha 2024-ben hiánytalanul együtt ünnepelhettük volna a KÉK megalakulásának tizedik évfordulóját.