Hogyan mentsük meg környezetünket, és mi az, ami még menthető? címmel szervezett beszélgetést október 28-án az LMP érdi szervezete.

Bevallom, leginkább az előadó személye, dr. Faragó Tibor keltett bennem érdeklődést: matematikus, környezetkutató, humánökológus, aki 1992 és 2010 között a környezet- és klímapolitika meghatározó személyisége volt.

Ő képviselte Magyarországot e témában valamennyi nemzetközi fórumon, jelen volt ebben az időszakban mint szakmai főtárgyaló minden jelentős éghajlat-változási egyezmény megszületésénél.

Számtalanszor készítettem vele interjút a 90-es évek második felében, (akkoriban még) hívő környezettudatos újságíróként, és mindig lenyűgözött éles összefüggéslátása, felkészültsége, lendülete. Tőle vártam tehát, tud-e még mondani valamit a fenntarthatatlan fenntarthatóságáról.

Higgyék el, sok év munkája van a hitetlenségemben, amivel beültem a terembe. Cirka 25 év kellett ahhoz, hogy megértsem: a globális kapitalizmus és a környezet kímélete összeegyeztethetetlen. Huh, szisszennek föl most sokan –a teremben is hallottam a morajlást, mikor a „kapitalizmus” szó elhagyta a számat -, olvasóim pedig talán még el is kattintanak, hisz belőlem most a patás ördög beszél. Egy komcsi, mondják onnan, egy haragos zöld, gondolják amott.

Faragó Tibor is kijavított, mikor rákérdeztem erre az összeegyeztethetetlenségre. Arra kért, ne nevezzem kapitalizmusnak, ami ezt a helyzetet létrehozta, használjam a „fogyasztói társadalom” vagy a „globális piacgazdaság” elnevezést. Nos, hát legyen!

Talán 25-en lehettünk a Parkvárosi Közösségi Ház termében, akik kíváncsiak voltunk a fogyasztói társadalom fenntarthatóságára, köztük Érd LMP-s alpolgármestere, Tetlák Örs és Andrasek Mónika képviselő.

A kisszámú közönség szokatlanul aktív volt, még be sem fejezte mondandóját az előadó, már kérdeztek. Nyilván ők alkotják azon vékony rétegét a társadalomnak, akik nem hessegetik el a klímaválsággal kapcsolatos aggodalmaikat, és szomjazzák a reményt. És hát rajta kaptam magam, hogy én is a szomjazók közé tartozom, hisz itt ülök, és várom, hogy Faragó Tibor, akit nagyra becsülök, megnyugtasson.

Pedig én már nem hiszem, amit talán a terem többsége igen, hogy, bár a világ még hánykolódik, fuldoklik, de már közel a megváltás – elhozza a tudomány, az emberi találékonyság. Nem tudom, milyen érzésekkel mehettek haza a többiek, de az tény, hogy a címben ígért „hogyan mentsük meg” kérdés bizony nyitva maradt.

Pedig Faragó Tibor előadásában derekasan felmondta a leckét. Rávilágított a globális problémákra, és mindjárt az elején leszögezte: a bolygó állapota mindnyájunk felelőssége, nemcsak a kormányoké és a nagyvállalatoké, hiszen közösen használjuk a planetáris környezetet.

Nos, ha van igazán nyugtalanító, hát ez az: együtt vagyunk a slamasztikában – holott nem azonos mértékben hoztuk azt létre -, együtt kell(ene) cselekednünk, és mindannyian viseljük a következményeket. A baj csak az, hogy nem azonos mértékben van hatásunk a folyamatokra, és másképpen nyögjük a következményeket. Hisz mit tehet egy dél-szudáni újszülött arról, hogy anyukája már egy Európába tartó hajón szülte meg, hogy esélye legyen az életben maradásra? De ne menjünk messzire: mit tehet arról egy magyar kisgazdálkodó, hogy a globális piacgazdaságban nem tudja reális áron eladni a termékeit. Hogy fenntartható módon gazdálkodni a jelen piaci viszonyok között – támogatás nélkül – kevés az önfenntartáshoz.

És mit tud tenni egy pedagógus vagy egy autóipari munkás (bocs, dolgozó! – már megint megszólalt a patás ördög) azért, hogy a világ igazságosabb és fenntarthatóbb legyen? Azon kívül, hogy négyévente elmegy szavazni? (Kire is?)

Bár az ipari forradalommal kezdődött, a globalizáció volt az, ami elgázolt minket, tűzte ki klímaügy-történeti áttekintése kezdőpontját Faragó Tibor, valahol 1950 körül. Rövid, velős előadásában vázolta Földünk mai társadalmi-környezeti állapotát, amiből nyilván csak az derülhetett ki, hogy a helyzet katasztrofális.

Persze nem ezt mondta, hanem, hogy a túlnépesedés, a termelés, a fogyasztás és az adósságállomány elszabadulása nemcsak a javakat halmozta föl, hanem a problémákat is. Sok millió ember él ma létbizonytalanságban, energiaszegénységben – főként a déli féltekén -, a jóléti államokban pedig – hozzájuk képest – kevesen energia-túlhasználók. Ami a biodiverzitást illeti, közeledünk a hatodik nagy kihalás felé.

Most itt nem térnék ki arra, miért nagy baj, hogy a kétéltű fajok fele eltűnt a bolygóról. Arra sem, remélve, hogy köztudott, hogy az éghajlat gyors felmelegedése bizony összefügg az emberi ténykedéssel. Ezt talán már Donald Trumpnak is sikerült elmagyarázni.

Arról sem győzködnék senkit, hogy az a két kis fokocska, amivel az átlaghőmérséklet több lesz nemsokára, nem azt jelenti, hogy megérkeztünk a mediterráneumba, hurrá, legalább kevesebbet kell fűteni, és mindig ilyen szép idő lesz, mint most. Hanem aszályokat, villámárvizeket, tornádókat, nyáron hőgutát, télen durva fagyokat jelent. És még nagyobb energiaigényt.

Faragó Tibor elmondta, hogy a kibocsátás-csökkentés pedig, ami feltétele lenne annak, hogy a felmelegedés exponenciális növekedését megállítsuk, nos, hát az nem annyira sikerül. Azzal is szembe kellene néznünk, hogy a levegőt, a talajt és a vizeket elszennyeztük, az erőforrások kimerülőben vannak, kezdve a legelemibbtől, az erdős területektől, az édesvízkészleten át a fosszilis energiahordozókig.

Az a szép nagy globális világgazdaság, ami lehetősé teszi, hogy fillérekért pár nap alatt ideérjen Kínából az új mobiltelkónk, nemcsak a nemzetek kölcsönös függőségét jelenti, hanem a mi függőségünket is. Ha mindenki egyszerre döntene úgy, hogy kiszáll a folytonos fogyasztás bűvköréből, összeomlana a bankrendszer, megszűnnének a munkahelyek, és mint a dominó, dőlne össze a világunk. Közösségileg tehát nincs más út, mint amin haladunk. Mi felé is?

Azt gondoljuk, a világ hatalmai nem ismerték föl, hogy civilizációnk a saját dugájába dőlt, és nemtörődömségből nem foglalkoznak a klímaválság eljövetelével? Én bizony nem feltételezem, hogy ilyen buták lennének. De mi a csudát kezdjenek ezekkel a klímaegyezményekkel? Azok, akik egy fékjét vesztett száguldó vonaton ülnek, tudják, hogy kiugrani: biztos halál. Ezért aztán ülnek tovább, és bíznak benne, hogy valamelyik kocsiban egy Steven Seagal lapul, és megállítja a vonatot. (Lefordítom: csak kitalálja végre valaki, hogyan lehet a napenergiát tárolni és mindenre is hasznosítani! Csak találunk a megolvadó jég alatt még egy jó nagy olajmezőt! És akkor minden mehet tovább ebben a szép mederben… Meddig is?)

Én úgy látom, a világ nagy fogyasztóinak/kibocsátóinak nem érdekük végrehajtani a klímaegyezményeket. Ezért van az, hogy a klímajelentések, klímacsúcsok, Rió, Kiotó, Párizs, legutóbb Kairó, a 27 fenntarthatósági cél, a „másfél fok, különben ajjaj, jön az Armageddon!”… – minden hiába. Látjuk jól: a kibocsátás-csökkentésből emissziókereskedelem lett – és további emelkedés -, a világ vezető hatalmai pedig nem a klímaváltozás kezelésével vannak elfoglalva, hanem a fegyverkezéssel és a háborúzással.

De ne én okoskodjak itt, ha valaki kíváncsi arra, hogyan állunk a felmelegedés korlátok közt tartásával, olvassa el például a magyar Klímapolitikai Intézet kutatójának elemzését itt – amely intézmény semmiképpen sem mondható ultrazöldnek.

Összefoglalom: A század végére bőven 2 Celsius fok feletti hőmérséklet-emelkedés várható az iparosodás előtti időkhöz képest, ami egyrészt további szélsőségeket fog indukálni, már várhatóan a 2030-as évtizedben. Ez akkor is megtörténne, ha az emberiség már ma markánsan csökkentené az üvegházgázok kibocsátását.

De mennyire érint ez minket itt Magyarországon? Meglepő volt hallani Faragó Tibortól, hogy nekünk nincs is különösebb félnivalónk.

„Ha valakik bajban vannak, azok az éghajlat-ingadozásnak erősen kitett fejlődő országok, és a kis szigetállamok – mondta, és hozzátette. – Nekik külön közösségük van, 35 ország tagja, elég egzotikusak. A másfél fokot 2009-ben Koppenhágában ők íratták bele az anyagba.”

Nos, erre eszembe jutottak a dél-európai, kaliforniai erdőtüzek, meg az a márciusi délután, amikor lerepült a Duraku pékség teteje a Velencei úton, és hogy miért is nem volt idén termés az érdi barackosokban.

Megkérdeztem Faragó Tibortól, nem kéne-e a fenntarthatóságról való felesleges szócséplés helyett a felkészülésre és az őszinte beszédre fordítani az energiákat?

Előadónk erre azt felelte, távol áll tőle a „nihilizmus”. Elismerte, hogy maga sem hisz a 1,5 fokban, sőt, szerinte a 2 fok sem tartható, de abban nem partner, hogy „akkor ne csináljunk semmit”. Most még ott tartunk, hogy „szakaszosan próbáljuk megérteni a problémát”. Hozzátette: „Jó lenne, ha a politikusok nem dugnák a homokba a fejüket, ha a tudomány teret kapna a nyílt vitákra! Ha számot vetnénk azzal, miből akarunk megélni, és hogyan tudunk méltányos életkörülményeket biztosítani minden embertársunk számára.”

Amivel csak egyetérteni lehet. Mivel a jelenlevők sem voltak vevők a „nihilizmusra”, az alternatív energiaforrások felé terelődött a szó. (Lefordítom: hogyan lehetne mégis folytatni a Föld kirablását, és energiát csórni belőle az emberi szükségleteken messze túlmutató igények kiszolgálására? Illetve, hogy mindenki értse: hogyan száguldozhatna még tovább a globális piacgazdaság Lamborghinije?) Jöttek is az itt-ott olvasott ötletek: vajon lehet-e Magyarország gazdag termálvízkészletét energiacélokra felhasználni? Mikor jön a fossziliseket kiváltó Messiás, a hidrogén? És végre megszólalt egy igazi haragos zöld hang is: miként lehetne megvédeni a Földet az emberektől?

Volt pár perc, ami igazán mellbevágott, amikor fölmerült a kérdés, sőt a gyanú, hogy az ország (tévesen) hatalmasnak gondolt vízkészletét lítium kinyerésére próbálják hasznosítani a gombamód szaporodó kínai akkumulátorgyárak. Máskülönben mi a csudáért használnák a vizet ilyen hatalmas mennyiségben ezek az üzemek?! – hangzott el.

És tényleg! Megtudtam, hogy Magyarországon magas a víz lítiumtartalma, és elvben ki lehet belőle nyerni ezt az akkumulátorgyártáshoz nélkülözhetetlen anyagot: 1 kg lítiumhoz 5000 m3 víz kell.

Ezt a gyanút azonban Faragó Tibor nem erősítette meg: „Kinyerésről nem tudok – mondta -, de az biztos, hogy rengeteg ipari szennyvíz keletkezik, amelynek a kezelése és visszaforgatása nagyon macerás.”

„Az biztos – tette hozzá –, hogy hiába rakjuk tele elektromos autókkal a Földet, nincs annyi kobalt és lítium, ami a fosszilis energiahordozókat kiválthatóvá tenné. Ráadásul jelenleg az e-autók használata 60 százalékban mégis csak fosszilis energiát fogyaszt, csak a szennyezőanyagot nem az utcán pöfögi ki, hanem valamelyik erőmű kéményén.”

Amivel arra célzott, hogy az elektromos energiát túlnyomórészt fosszilis anyagok elégetésével termelik meg.

Mivel a „mi az, ami menthető” kérdésre adott válaszok elmaradtak, hazafelé gondolataimat előbb rabul ejtette a nihilizmus, hogy aztán lassan a közösség erejébe vetett hitnél megnyugvást találjanak.

No, nem abban bízom, hogy a környezetpusztító politikának megálljt parancsolnánk, netán a népharag elsöpörné az akkumulátorgyárakat. Azon kezdtem el gondolkodni, fölvásároljam-e hazafelé a Tesco gyufa- és gyertyakészletét. Arra az időre gondolva, amikor majd nem lesz gáz és villany. Nekem azért legyen otthon gyufám.

De mi van, ha elázik? Vagy elfogy, és már nem lesznek gyufagyárak? Tudok én majd ehető növényeket gyűjtögetni az ebédhez és tüzet csiholni, mint hajdan az ősember? Azzal kell majd nyitnom a napot télen, ahelyett, hogy átnézném, ki mit posztolt az éjjel, hogy tüzet csiholok? De buta vagyok, jutott aztán eszembe, hiszen az ősember hordában élt, és valaki mindig őrizte a tüzet.

Nos, megvan a cél: meg kell tanulnunk az ehető növényeket, az együttműködést, és őrizni a tüzet.