Hogy került ide a végekre, Érd határába?
Flasztergyerek vagyok, a pesti nagykörút mellett, a Corvin mozinál nőttem föl, de valahogy mindig is éreztem, hogy a nagyváros nekem nem jön be. Gyerekkoromban sokat jártunk kirándulni édesapámmal, aki sajnos korán meghalt. A nyarakat pedig Balatonakarattyán, a keresztapáméknál töltöttem, aki maga épített ott egy kis házikót. Nagy kommunában nyaraltunk együtt: döngölt padló, éjszaka sok-sok szúnyog, nomád élet. Vizet a kútról hoztunk, keresztanyám a szabad ég alatt főzött. Később is mindig vágytam ilyen életre. Aztán előbb Pasaréten építettünk egy négy lakásos társasházat a barátaimmal, majd megtaláltam Érdet.

Előbb egy Bagoly utcai ingatlant vettünk, majd egy kisebb házat, aztán egy nagyon nagyot az erdő szélén. Majd mikor ketten maradtunk a feleségemmel, megtaláltuk ezt a tanyát. Gyönyörű a terület, és ez a szabadtéri konyha, ahol most ülünk, a legjobb hely a világon. Ezen a sparhelten lehet a legjobb lecsót főzni. A feleségem a nagy kertész, én csak a füvet nyírom kis traktorral.

El akart vonulni a világtól?
Dehogy! Sokat járunk Pestre színházba, nagy társasági életet élünk, ide is sokan jönnek, épp most volt itt nagy vendégsereg.
Vannak még komolyabb felkérései koreográfia készítésre?
Magyarországon nincsenek, mintha meghaltam volna itthon. Külföldre hívnak. Legutóbb három hónapot voltam Macedóniában, Szerbiában, előtte Németországban tanítottam, meg Brnóban. Van néhány hely, ahova állandóan hívnak, Magyarországon egyedül a Madách Tánciskola. De ahol lennem kellene most, ott nem vagyok.
A Magyar Állami Operaház igazgatója, Ókovács Szilveszter készített Önnel egy interjút 2018-ban, akkor úgy köszönt el, hogy hamarosan találkoznak. Nem lett semmi a közös munkából?
Évente egyszer szoktunk találkozni, amikor az örökös tagokat és a mesterművészeket meghívja ebédre. Ha erre gondolt, akkor találkoztunk. Pedig még egy ötlettel is megkerestem, amit kifejezetten az Eiffel-csarnok, mint helyszín inspirált. Úgy tűnt, tetszik neki, de nem hívott vissza.
Kell a hely és a lehetőség a fiataloknak, ez lehet a magyarázata?
Lehetséges, de ha egy olyan kaliberű táncos-koreográfus mester, mint én bejelentkezik egy ötlettel, azt sehol a világon nem utasítják el.

Az Operaház főigazgatói posztjára kiírt pályázatot Kesselyák Gergely karmester, operarendező nyerte el, mégis Ókovács Szilvesztert nevezte ki a miniszter. Ókovácsnak pedig első dolga volt kirúgni Kesselyákot. Néhányan tiltakoztak, aztán az élet ment tovább. A művészvilágban nagy egyéniségek vannak, akik mind saját maguk szeretnének érvényesülni. Mit gondol, ezért nem képesek összefogni?
Ez is benne van. Sokan hajlandóak úgy viselkedni, mintha a rendszer hívei lennének. Élni akarnak, és a művészetüket megmutatni. Látják, hogy akik kritikát fogalmaznak meg a hatalommal szemben, azokat félreteszik.
Önt 2011-ben zavaros körülmények között küldték el, rögtön a balettigazgatói kinevezése után. Azt lehetett olvasni, hogy mivel bizalmatlanság merült föl Önnel szemben, önként kérte a balettigazgatói helyett a művészeti vezetői feladatot, majd mégsem kapta meg. Miért?
Próbáltak mindenféle bűnöket rám varrni, de miután ez nem sikerült, egyszerűen kirúgtak, indok nélkül. Horváth Ádám az Operaház miniszteri biztosa, akivel sokáig úgy éreztem, hogy szót tudunk érteni, azt mondta: mindenáron azt akarják, hogy távozzak, ezért cseréljünk helyet a művészeti vezetővel Hágai Katalinnal. Legyen ő a balettigazgató és én a művészeti vezető. Összehívtuk az együttest, Horváth Ádám ezt be is jelentette, mindenki gratulált és hazamentünk.

Másnap délelőtt megszólalt a telefon, hívattak a főigazgatói irodába. Lementem, és Horváth Ádám átadott egy papírt, hogy a miniszter azonnali hatállyal felmentett. Felmentem a titkárságra, elmondtam a kollégáknak, mi történt, majd behívták az irodába Hágai Katalint, aki szintén megkapta az útilaput. Kicsit még humorizáltunk is azon, hogy ő volt a balett-történelem legrövidebb ideig regnáló balettigazgatója, mert még 24 órát sem volt hivatalban. Hogy mi miért történt, arról csak feltevéseim vannak.

Hogyan él tovább ilyenkor az ember?
Két évig nem csináltam semmit. Főztem és nyomogattam a tévé távkapcsolóját. Aztán nagy nehezen elkezdtem uszodába járni. De nem is ez a legnagyobb baj, ami velem történt, hanem az, hogy a nemzeti operaházban magyar táncos ritkán lép föl, és a nemzeti repertoárból alig játszanak valamit.
Amikor idejönnek a volt tanítványai, pályatársai, milyen a hangulatuk? Nekik mennyire vannak lehetőségeik?
Nem mondhatok neveket, mert bosszút állnak rajtuk, de katasztrofális a helyzet. Mennének el, csak hát azon a szinten nehéz helyet találni, ahol az Operaház van. Mert hát infrastrukturálisan igen magas színvonalú most az Operaház, még ha nincs is készen.
Hogy érti, hogy nincsen készen?
Apróság, de szerintem egy színháznak fontos része a művészbüfé. Sokáig nem volt, most ugyan lett, de nem olyan, amilyennek lennie kellene. Alig páran tudnak leülni, talán azért, hogy ne gyülekezzenek. Pedig a büfé fontos kelléke egy művészeti műhelynek. Ott elhangoznak kritikák, ötletek, amelyek szükségesek a fejlődéshez. De hát nem is érdemes erről beszélni, mert a társadalom túlnyomó többségét nem érdekli a balettművészet. Ha bezárnák az egész kócerájt, párezer ember kicsit szomorkodna, de a társadalom észre sem venné.

Az egészséges társadalomnak fontos része az a vékony réteg, amely a magas művészetnek értő közönsége.
Kimehetnek Ausztriába, majd ott találnak ilyet. Vagy Csehországban, Szlovákiában.
Nagyon elkeseredett, nyilván érthetően, hiszen egy másfajta nyugdíjas kort képzelt magának.
Nem képzeltem én el a nyugdíjas kort sehogy se. Csak azt tudom, hogy a mesterem, akitől szakmailag mindent tanultam, a grúz származású, Leningrádban élő Borisz Bregvadze még 84 évesen is tanított. Az utolsó évében még megnéztem pár óráját, és párás lett a szemem.

Nagyon megváltozott minden, a balettben is. Ahogy a zenében egyre gyorsabbnak, virtuózabbnak kell lenni, a balettben egyre magasabbra kell ugrani, fizikailag és mentálisan is sokkal többet kívánnak a művészektől. Azért a régi mesterektől is van mit tanulni?
Hogyne. Én a mai napig tanulok, nézem a világ minden táján színpadra vitt előadásokat, de legtöbbet a növendékektől tanulok arról, hogyan tudnám még jobban elmagyarázni, még jobb instrukciókat adni ahhoz, hogy ő jobb legyen. Egyet nem szabad elfelejteni: a balett nem sport és nem cirkusz. Fontos a forgások, ugrások magassága, kivitelezése, de a kisugárzás még fontosabb. Hogy egy szerepet ki tudjak fejezni, hogy a játékom magával ragadja a közönséget, az már művészet. És azt nagyon kevesen tudják tanítani.

Amikor a „mee too” hulláma elérte a színház- és a táncművészetet is, arra gondoltam, hogy ezek olyan tevékenységek, amelyek tanulásához és gyakorlásához sok-sok szív, lélek, érzékenység kell. Hogyan lehet ezt testi erőszak alkalmazásával, megalázással kihozni gyerekekből?
Ez gyerekfüggő. Van olyan növendék, aki igényel egyfajta keménységet, míg más képtelen elviselni. Egy lustább gyerekkel nem megyek sokra becézgetéssel. Tudatosítani kell benne, hogy a tehetségét nem fecsérelheti el.
Azt mondja, van olyan növendék, aki igényli a keménységet. Nem arról van szó, hogy megszokta?
Nem. Van, akivel kell veszekedni.
Verni is kell?
Nem. Arról szó sem lehet. Nem működött volna nálam se.
Ha verték volna, most az igazmondás hullámában előállt volna vele?
Honnan tudjuk, hogy ezek a vádak igazak? Ismerem jól azokat, akiket megrágalmaztak. Vagy nem voltak ezek rágalmak? Ezt ugye én nem tudhatom. De azt igen, hogy ezekből nem lett rendőrségi ügy. Ha valóban az történt, amivel emberek előálltak, akkor zárják börtönbe a bűnöst. De hogy handabandázunk arról, hogy 20 évvel ezelőtt valaki lehúzta a sliccét…?! Zseniális tehetséges embereket gyanúsítottak meg. Most csúnyát fogok mondani: miért csak olyanok panaszkodtak, akikből nem lett nagy művész?
Talán épp azért, mert elment a kedvük tőle.
Ez is lehet, meg az is, hogy épp azért rágalmazta meg valaki a mesterét, mert az nem tartotta őt elég tehetségesnek.
Úgy tudom, nem indítottak sajtópert azok, akiket megvádoltak.
Akkor én elmondom, hogy de igen. Én indítottam, meg is nyertem, és kaptam kártérítést. Rólam is azt mondták, hogy vertem a növendékeimet, sőt, ajánlatokat tettem. Ez mind hazugság. Semmi ilyesmit nem tudtak bizonyítani.
Amikor 9 évesen bekerült a Balettintézetbe, Önt is keményen fogták?
Nem. Nádasi Marcella volt az első tanárom. Édes, bájos hölgy volt, és nagyon szigorú. Volt, hogy keményen ránk szólt, de nem vert minket soha.

Azt mondja, infrastrukturális szempontból a magyar balett sokat fejlődött. Ez nem feltétlenül térült meg az előadások látogatottságát tekintve, ezt zárt körben nem tagadta Ókovács Szilveszter sem. Pedig sok pénz ment az Operaházba, igaz?
Ez így van, a Fidesz anyagilag jobban támogatta a balettet, mint az előző kormányok. Ebből is látszik, hogy nem minden a pénz. Volt az Operaháznak egy nagyon intelligens igazgatója, Báró Lukács Miklós, mi csak Bárónak hívtuk. Akkor még nem volt bérletrendszer, havonta írták ki a repertoárt, és egyik alkalommal a Báró behívta a főrendezőt, Mikó Andrást, és azt mondta: ebben az évadban nem tudunk bemutatót csinálni, mert nincs pénz.

Egy főrendezőnek az maga a halál, ha nem vihet színpadra új előadást, csak a régieket próbálja. Mikó egy ideges pali volt, fel-alá járkált, rágta a körmét, és akkor jött a szikra. Bekopogott a Báróhoz: „Miklóskám, akkor sem tudunk csinálni bemutatót, ha nem kell se díszletre, se jelmezre költeni?” „De, akkor lehet” – felelte a Báró. Erre Mikó kitalálta, hogy csak világítással és vetítéssel, egyszerű lepedőbe öltözött szereplőkkel rendez operákat abban az évben. A nemzetközi operaélet akkoriban csak a magyarokról beszélt, hogy milyen zseniálisak. Bécsből hozzánk jártak operát és balettet nézni. Ez is mutatja, hogy a szegénység is létrehozhat komoly értékeket, ha jelentős művészek és művészetpártoló szakemberek dolgoznak kulcspozíciókban.
Mikor érezné úgy, hogy a helyén van?
Ha foglalkozhatnék a fiatalokkal. Ha nem Ókovács nyerte volna az Operaház vezetői pozícióját, visszamehettem volna.

Hogyan lehet azzal megbékélni, hogy Európa három legjobb balett-táncosai közt tartották számon, most pedig egy érdi tanyán nyírja a füvet a kis traktorral, és a magyar közönség szinte el is felejtette?
Ezzel mindenkinek szembe kell néznie, hiszen megöregszünk. Eszem ágában sincs megkeseredni, nem rossz nekem fölülni a kis traktoromra. Minden korban meg lehet találni azt, amitől az ember boldog. Ami a múltat illeti, eltáncoltam mindent, amit csak egy táncos eltáncolhatott abban a korban. Felléphettem a világ összes színpadán.

De mit csinál az a táncos, aki már minden szerepet eltáncolt? Mit csinál a hegymászó, aki már minden csúcsot megmászott? Könyvet ír?
Nemrég írtam könyvet is, most írom a másodikat. Azokról az emberekről írok, akik komolyabban formálták az életemet, és rajtuk keresztül persze magamról is. Azért írok le mindent, mert 12 éve annyira eltorzított valóságokról beszélnek nekünk, hogy muszáj leírni, hogy volt valójában. De hogy a kérdésére válaszoljak: mit csinál a táncos, ha már nem táncol? Tanít. Még mindig megkeresnek fiatalok, ha bajban vannak, hogy mester, nézze meg, miért nem tudom ezt vagy azt megcsinálni. És akkor foglalkozok velük egy kicsit, nagyon boldogan.