A menekültekről, áldozatokról, harci eseményekről szóló hírek mára úgy kúsztak be az időjárás-jelentés és a forint árfolyama közé, mint valami, az átlagot kevéssé érintő napi körülmény. Jobb nem is figyelni rá, ne rontsa kedvünket, annál is inkább, mert úgysem tudjuk, ki hazudik, de valaki biztos.

Megszoktuk, hogy Budapesten lépten-nyomon orosz szót hallunk. Vagy ukránt – ezt ugye a magyar fül nem tudja megkülönböztetni. Ha illatos bundában van és valami drága márka reklámtáskája billeg a karján, orosznak gondoljuk, ha kötött sapkát fejébe húzva gondterhelten telefonál, akkor inkább ukrán menekültnek.

Bár sokak szerint a hévízi tóban gumicsöveken lebegő 70 pluszos közönséget is gazdag ukránok teszik ki, akik nálunk vészelik át a háborút. Erről se tudjuk, hogy mit gondoljunk. A többség úgy él együtt a háborúval, hogy nem érti, csak hiszi, hogy egyszer véget ér, és akkor folytatódik a régi életünk.

Nem csoda, hogy nem értünk semmit. Sokan a Facebook-buborékukban megosztott hírekből tájékozódnak, ahol a trollok háborúja nehezíti a tisztánlátást. Egyébként talán nem is a tájékozódás a cél, hanem megfürödni a saját tábor megerősítő langymelegében.

Olykor-olykor van Érden is közéleti klubesemény – általában valamelyik párt rendezi. Érdemes ezekre elmenni, amikor a politikus szakmailag hiteles szakértő társaságában érkezik. Az ilyen fórumok ugyanis általában segítenek rálátni a háttérben zajló folyamatokra, összefüggésekre.

A Festal étteremben a Momentum szervezett szombaton teltházas közéleti fórumot, még polgármesterünk is ott ült a hátsó sorban. A kanapén Tompos Márton, a Momentum egyik alapítója (média, kommunikációs és nemzetközi kapcsolatok szakértő) foglalt helyet, beszélgetőtársa pedig az a Rácz András (Oroszország-szakértő, a Német Külpolitikai Társaság (DGAP) munkatársa) volt, akinek az orosz-ukrán háború témájában hetente jelennek meg elemzései.

Nem a kormánymédiában. Bár az első mondatában elmondta, hogy amit hallunk tőle, az a saját, és nem a DGAP álláspontja, miniszterelnökünk nyilván „brüsszelitának” mondaná. A házigazda Lengyel Péter, a Momentum Mozgalom Érdi Helyi Szervezetének elnöke volt.

Rácz András az orosz-ukrán háború egy évvel ezelőtti kitörését korszakhatárnak nevezi, mivel mind a nemzetközi kapcsolatokban, mind a biztonságpolitikában visszafordíthatatlan változást idézett elő. Olyan háborús agresszió kezdődött ugyanis, amilyen a II. világháború óta nem volt.

Amely érinti Ukrajna 40 százalékát, és tízmillió menekültet küldött rá a környező országokra. Tönkretette továbbá Európa energetikai kapcsolatait – amelyekre nemcsak a kontinens, hanem az orosz politika is épített. Ha marad is még egy ideig a térségben az orosz nukleáris energia, a cseppfolyós gáz és az olaj, folytathatatlanná vált a „kereskedjünk Moszkvával” elv. Ezt megsínyli Európa és Oroszország egyaránt, mutatott rá Rácz András, és megjósolhatatlan, hogy a jövőben milyen alapokra lehet helyezni az Oroszországgal való kapcsolatokat.

Bár a magyar kormány szerint a brüsszeli szankciók Oroszországra hatástalanok – csak minket döntenek romba -, árulkodó, hogy még a putyini sikerpropaganda szerint is „csak” 2,1%-ot csökkent a gazdasági növekedés. Értsd: az orosz gazdaság rottyon van. Persze az ukrán is, de az miért is ne lenne, ha az orosz háborús stratégia az ukrán infrastruktúra és gazdaság megsemmisítését célozta meg.

Egy biztos – jegyezték meg a fórum vendégei -: Ukrajna újjáépítésekor magyar cégek nem rúgnak majd labdába. Nem úgy, mint a lengyelek, akik már most 36 milliárd eurós bevételre számítanak ebből. Országunk ukrajnai megítélése ugyanis erősen negatívba fordult. Egy éve az ukrán közvélemény 17 százaléka gondolta a magyart nem éppen baráti országnak, ma már 65%.

Hogy erre mi okuk lehet, annak körüljárására óvatos kísérletet tettek a beszélgetés résztvevői. A magyar külpolitika minimum furcsán reagál az ukrán-orosz háború kulcskérdéseiben.

Itt van például a fegyverkezés: sajnos a háború egyik következményeként Európa gyors ütemben növeli fegyverkezésre fordított kiadásait – Magyarország viszont éppen leépíti. Egyedüliként szabotálja a svédek és a finnek NATO-csatlakozását, amit azzal a kicsit mulattató magyarázattal illet, hogy a parlament „elfoglalt”.

Unikális a magyar politika abban is, hogy semmilyen lépést nem tesz az orosz kémtevékenység és dezinformáció akadályozása érdekében. Nem utasította ki a többi európai országhoz hasonlóan Putyin fürkészeit, és nem akadályozza a közösségi oldalakon trollkodó, a közvéleményt szándékosan megtévesztő fizetett hazugok ténykedését. Aki erről bővebben szeretne tudni, olvasgassa a tényellenőrző portálokat.

Ilyenek korábban csak angolul működtek, hatalmas előrelépés, hogy a magyar médiában egy éve megjelent a lakmusz.hu. A dezinformáció témájában például érdemes eltűnődni az Északi Áramlat elleni támadás körüli híreken, és föltenni a „mégis kinek az érdeke” és a „honnan tudta, amit mond” kérdéseken.

Azzal alighanem bármelyik hazai politikai oldal egyetért, hogy a magyar kormány nem az ukránok és nem az európai uniós többség oldalán áll. Ami önmagában hatalmas probléma, hiszen ilyenformán két szövetségi rendszernek is renitens tagja vagyunk. Ebből kifolyólag a magyar külpolitika egyre inkább nevetségessé teszi magát azzal, hogy kicsit sápítozik, ugrándozik, mint a kiskakas a nagyok között, míg azok hagyják, aztán amikor oldalba taszítják, hogy ne szórakozzon, elhallgat.

Hogy miért teszi, azt miniszterelnökünk a keleti jó kapcsolatok megőrzésével szokta indokolni. Kérdés, hogy ezt a kettőst meddig lehet járni? Kitértek a vendégek a mindenkit legjobban érdeklő „na de mikor lesz már vége?” témára is. Az oroszok szeretik az USA proxy-háborújaként föltüntetni, ami történik, melyben Putyin csak Oroszország honvédő háborúját vívja. A nagyhatalmi érdekek kétségkívül erősen jelen vannak a konfliktusban, ez azonban sokszereplős játék.

Részt vesz benne a látszólag kívülálló Kína is, amely nemrég „beszólt” a feleknek, hogy most már aztán tényleg tessék békét kötni, és erre 12 pontos ajánlást tett közzé. Az mindenesetre kitűnik belőle, hogy – miként a magyar kormány is – erősebben támadja a szankciókat és az Egyesült Államokat, mint az orosz inváziót.

Kérdés, hogy ha ez inkább mégis Putyin háborúja, mint Bidené, akkor vajon meddig fog tartani? Épp Rácz András tollából jelent meg erre vonatkozóan egy nem túl optimista jóslás. Három olyan trendet vázolt egy január elején megjelent cikkében, amelyek nagy valószínűséggel meg fogják határozni a háború alakulását 2023-ban.

1. Az ukrán társadalom kész és képes folytatni a harcot. 2. Az orosz lakosság a súlyos katonai veszteségek és a gazdasági nehézségek ellenére nem fog fellázadni a Kreml ellen. Tehát Putyinnak nem kell olyan társadalmi nyomással számolnia, ami a háború befejezésére kényszerítené. 3. Az orosz hadsereg katonai veszteségei azonban rendkívül súlyosak.

Kérdés, hogyan fog a 2. pontbeli megállapítás változni annak hatására, ha majd nemcsak az orosz végek legalsó népcsoportjaiból toborozzák a katonákat – ahogyan Rácz András fogalmazott: „a Ványa bácsikat, akik senkinek sem hiányoznak, és akik, ha meghalnak, családjaik 5 millió rubel kártérítést kapnak” -, hanem a mozgósítás eléri az orosz középosztályt is?

Kérdés az is, hogyan érintik a világ közvéleményét azok az egyre inkább letagadhatatlan háborús bűnök, amiket az orosz katonák elkövetnek, és amiket Moszkva egyre kevésbé tud leplezni?

Akik fölálltak e beszélgetés végén, talán kicsit jobban tudjuk már, hogy mi van, viszont egy fokkal bizonytalanabbak lehettek abban, mi lesz. Ezzel kell együttélni.