Hazatért az utolsó magyar mentőcsapat is a törökországi földrengés helyszínéről. Világraszóló sikertörténet az övék, hiszen 35 túlélőt találtak és mentettek ki a romok alól. De elárulták: az átélt emlékektől nem könnyű megszabadulni.

Mint az az ÉrdMost megírta, február 6-án, hétfő hajnalban 7,8-as erősségű földrengés rázta meg Törökország délkeleti részét. Eddig több mint 35 ezer halálos áldozatról tudni, de a számuk napról-napra nő. A magyar mentőegységek – köztük az Országos Katasztrófavédelmi Főigazgatóság kutató-mentő csapata – az elsők között érkeztek a helyszínre.

A Katasztrófavédelem csak HUNOR-ként emlegetett (Hungarian National Organisation For Rescue Services) katonaorvosokból, mentősökből álló 55 tagú mentőcsapata 17 túlélőt talált. És ugyanők több holttestet emeltek ki a romok alól. A csapat tagja volt dr. Pék László orvos és kutyás kollégája, Leczki Sarolta (ő Karma gazdája), valamint az érdi kirendeltségen dolgozó Zolta Tibor tűzoltó százados is. Sacit hűséges társa, Karma a nyolc éves, világbajnok malinois kan kutya is elkísérte, ő nem először nyújtott felbecsülhetetlen segítséget a túlélők felkutatásában.

De önkéntesként a szintén érdi Kröpfl Erzsébet, a Kutyák Határok Nélkül Alapítvány tagja is Törökországba utazott segíteni Solkával, a négyéves beauceron kutyussal.

Hogy mit éltek át a Törökországban töltött hét nap alatt, arról a hazatérésüket követő nap reggelén, azaz kedden beszélgettünk egy érdi kávézóban. Saci vitte a szót, aki a fővárosi katasztrófavédelem mentőkutyás szolgálatát vezeti. Amúgy hivatásos tűzoltó, és még az önkéntesek munkájában is részt vesz. Így került kapcsolatba Kröpfl Erzsébettel, vagy ahogy mindenki ismeri: Böbivel.

De Zolta Tibort és dr. Pék Lászlót is régóta ismeri, utóbbiakkal többször dolgozott már együtt a mostanihoz hasonló helyzetekben – bár ezek egyike sem volt ilyen súlyos katasztrófa. Saci el is magyarázta, miért. A sűrűn lakott területen kétszer is rengett a föld, ráadásul éjszaka, amikor mindenki otthon aludt. Saciék például egy olyan luxusháztömbnél végeztek mentési munkálatokat, amelynek egyes részei teljes egészében megsemmisültek.

Ráadásul nem függőlegesen omlott össze a ház, hanem az oldalára dőlt. Ez még inkább nehezítette a mentést, ugyanis csak a födémen keresztül tudták megközelíteni az áldozatokat. „A födémen sem átnézni, sem átszagolni, sem kamerát átdugni nem lehet. Mintha egy minden oldalról lezárt dobozba kellett volna behatolnunk” – emlékezett Saci. Drónos felderítéssel dolgoztak, volt olyan is, hogy egy tűzoltót daru emelt be egy helyszínre. És amit tudtak, markolóval mozgattak meg.

„ Képzelj el egy gyönyörű lakóparkot, csodálatosan berendezett lakásokkal, amely néhány perc alatt semmivé vált” – tette hozzá Tibor, aki szerint az ott átéltek hatására felértékelődött az itthon megszokott életük.

Böbi arról mesélt, hogy akik túlélték a katasztrófát, fadarabokkal tüzeltek az utcán és nejlondarabokból próbáltak sátrakat építeni. Közben kétségbeesve keresték a hozzátartozóikat, reménykedve, hogy életben vannak a romok alatt. „Ezekkel a sorsokkal nehéz szembesülni. Ilyenkor mindnyájunkban átértékelődnek a dolgok, más értelmezést kapnak az itthon problémának megélt apróságok – sóhajtotta Böbi.”

Pék doktor itthon is találkozik személyes tragédiákkal, de nem ilyen tömény mennyiségben. Mint mondta, odakint az adott feladatra koncentráltak, kiléptek a megszokott zónájukból, és azonnal átálltak arra a másik világra. Azután, hogy hazatértek, jön a feldolgozás folyamata.

A feldolgozásban csakúgy, mint a fizikai rehabilitációban szakértő segítséget kapnak a mentésben résztvevők. A kutyák is. Ugyanis ember és állat fizikumát egyaránt rendkívül megviseli, hogy tartósan nagy hidegben kell dolgoznia. Saci első útja például a masszőréhez vezetett, érkezése másnapján pedig Karmát vitte szakemberhez, aztán a Sándor palotába ment, ahol Magyarország vezetői mondtak köszönetet emberfeletti helytállásukért.

László felidézte azt is, hogy a törökországi túlélők milyen nagyszerűen helytálltak, mennyire segítőkészek és kedvesek voltak, és mekkora hálával fordultak a mentőcsapatok felé… Tibor is a szívmelengető emlékeiről mesélt: „Jelen lehettem egy török hölgy sikeres mentésénél, ami több órán át tartott. Már harmadik napja feküdt elzárva a világtól, beszorult lábbal, fény és minden kapcsolat nélkül, egy sötét zugban. Ebbe belegondolni is szörnyű. És sikerült kimenteni egy lábtöréssel… Ráadásul közben egy cicát is kiszabadítottunk.”

Saci, Tibor és Pék doktor lezárt területen dolgoztak, vagyis azok az emberek, akik ki tudtak menekülni a lakóparkból, illetve az ide érkező hozzátartozók a kerítésen túl maradtak.

„Volt, amikor igényeltünk és kaptunk is tőlük segítséget, mert a helyi információk – a lakások beosztása, emeletek beazonosítása – miatt erre szükségünk volt a lakóparkban, de alapvetően zárt területen végeztük a mentést – idézte fel Saci.”

„A biztosítást török katonák végezték, volt nem egy, aki személyesen is érintett volt a tragédiában. Úgy állt ott az összedőlt ház mellett és biztosította a helyszínt, hogy a felesége és a gyermekei a romok közt rekedtek. A törökök nagyon fegyelmezettek voltak, rendkívül intelligensen és toleránsan élték át ezt a helyzetet” – emelte ki Saci, hozzátéve: csak az általuk kutatott komplexumban ezer-ezerötszáz ember tűnt el.

„Az első napokban főleg a lakossági segítségkérések nyomán kutattunk. Ezt úgy képzeld el, hogy valaki megfogja a karodat: gyere azonnal, a rokonaim bent vannak, és még hallom a hangjukat!”

Böbit a lakóparktól pár kilométerrel odébb helyezték. „Egy tizennyolc-húsz éves srácot mentettünk ki kedden éjszaka. Sajnos a csapattársa másfél-két órán keresztül küzdött az életéért, őt nem sikerült megmenteni. Miközben dolgoztunk, egy család jött oda hozzánk, a segítségünket kérték: két utcával odébb a romok alatt rekedt az egyik rokonuk.”

„Tudták, hogy él, de nem voltak képesek meghatározni a pontos helyet. A kutyám keresett és jelzett – ekkor tapasztaltam, hogy a romok alatt mennyire másképp terjed a hang. Solka fölfele jelzett, kitartóan, bár én a hangokat lentről hallottam, a romok alól. Így viszont felfelé kezdtünk dolgozni, és ki is menekítettünk egy huszonkét éves fiatal nőt, aki egy olyan zugban húzta meg magát, ahol sérülés nélkül átvészelte a földrengést” – mesélte Böbi.

„Odajött hozzánk egy bácsi a kezét a szívére téve, sírva mondott köszönetet azért, hogy a halott hozzátartozóját is megtaláltuk és kiemeltük. Nekik ez is számított” – ezt már László idézte fel. De volt olyan is, amikor egy markoló kibontotta az egyik falat, megnyílt egy nagyobb üreg, ahonnan két kisgyerek sértetlenül kiszaladt.

Sajnos, nem csak sikerélményeik voltak a magyaroknak. Bizonyos helyzetekben esélyük sem volt a mentésre, mert tudták: egy emberélet ellenében húsz másikat kockáztatnának. Ezek az emberpróbáló helyzetek a tűzoltókat is megviselik, akiknek hivatásuk az életmentés. „Ilyenkor is nagy szolgálatot tettek a kutyák. Őket simogatva oldódott a feszültség” – magyarázta Tibor, aki tűzoltó, mentőápoló és búvár is, tehát számtalan nehéz helyzetet átélt már…

A kutyáktól kapott vigasztalást az a kismama is, aki Isztambulból érkezett, hogy megtalálja a testvérét és annak családját. Napokon keresztül ült a kerítésen a mínuszokban, a mentők etették, patronálták. „Nem igényelte a vigasztalást, de a kutyához odakucorodott, és vagy egy órán keresztül simogatta” – emlékezett vissza Saci. A kismama családjából csak egy kisfiút sikerült megtalálni, de már ő sem élt.

A mentőcsapatok tagjai lassan visszarázódnak az itthoni életükbe. De ha kell, már holnap elindulnának menteni oda, ahonnan mindenki más elmenekül. Saci ezt így fogalmazta meg: „Tudjuk, hogy veszélyes, amit csinálunk. Mi erre vagyunk kondicionálva. Félünk, de megtanuljuk felmérni a veszélyforrásokat. És 150 százalékig bízunk egymásban.”