Dudás Lajos nagytermetű és nagytermészetű ember volt. 1931-ben született, legidősebb fiúnak a hat testvér közül. Tizenhárom évesen lett családfenntartó – mint a világtörténelem alighanem legifjabb kovácsmestere -, amikor is 1945 januárjában az édesapját elhurcolta a szovjet hadsereg málenkij robotra. A „kicsi munkából” végül nem lett semmi, mert Szegeden, a Csillag börtönben kialakított tömegszálláson kitört a tífusz, és az idősebb Dudás Lajos onnan már nem ment tovább.

Mivel a mesterség úgy szállt apáról fiúra, hogy a négy fiú besegített apjának a kovácsolásba, Érd nem maradt kovács nélkül: a legidősebb fiú mesterré avatását megoldotta a szükség: az ácsszög kellett, meg a lovak lábára is a patkó.

Amikor pár hete megosztottuk olvasóinkkal az Érd Óvárosi Értékőr Facebook-csoportban megjelent fotót az utcafrontról nézve aprónak tűnő Felső utcai kovácsműhelyről, csak úgy záporoztak az emlékek.

Sok olvasónknak felidézte a gyerekkorát, amikor még láthattak a járókelők lópatkolást az utcán, és az üllő csengő hangja az egész környék számára jelezte, hogy a mesternek dolga van.

Többen még egy tragikus halálesetre is emlékeztek, amikor a ’60-as évek elején egy gyerek a játék hevében beleesett a kovácsműhely előtti kútba. A Tischler fiú (12-13 éves lehetett) nagyon gyorsan szaladt az fogócska hevében, a kút kávájának ütközött, és a lendület belefordította a kútba. A Balogh néni nagy kamaszfiát eresztették le érte kötéllel, jöttek a tűzoltók is, de már nem élt mire felhúzták, estében olyan súlyosan beverte a fejét. Az eset nagyon megrázta a kis közösséget, de a kutat nem akkor és nem ezért temették be, hanem jóval később, a 70-es évek végén, a piac betonozásakor.

Az utcáról nézve kicsinek tűnő házban az óriási kovácstűzhelyben, mint egy félbevágott gömb közepén izzott  a parázs. Fölé egy bádog szikrafogó tető borult, a mester arra rótta föl a tartozásokat és a teendőket. A kettős könyvelés egyszerűen működött: ami már nem volt aktuális, azt letörölte. A műhelyben egyébként mindig rend és tisztaság volt, és a mester minden évben újra meszelte a falakat.

Többen emlékeztek arra is, hogy Szilveszter éjszakáján éjfélkor a kovácsműhely koncertet adott. Ilyenkor a tágabb család valamennyi erős férfikarja kalapácsot ragadott, és megszólaltatta az üllőzenekart – a kalapácsok különböző nagyságúak voltak, így dallamot lehetett velük játszani. Azután persze volt koccintás, meg minden, ami ilyenkor kell.

Lajos mester a hétköznapokban is szerette a jó mulatságot. Imádott főzni és enni-inni, kitűnően énekelt. Sógornője szerint mindig tiszta volt a keze, meg nem mondta volna senki, hogy az a kéz vasakat éget, lovakat patkol. Nem beszélve arról, hogy Lajossal olyan volt táncolni, „mintha repült volna az ember”. (Az érzésben persze szerepet játszhatott Lajos mesternek a mesélő madárkatermetéhez képest hatalmas testalkata.)

Különösen a „hopsz” és a „kóló” tánc ment nagyon neki. A mulatságban mindig a zenekar mellett ült, és egyik jó nótát kérte a másik után. Ilyenkor mindig kiderült, hogy nemcsak az üllőt tudja megzengetni, hanem a hangját is.

A mester sokat dolgozott, de a tétlen óráktól menekült – olyankor a piactéren, Kokits Annuska kocsmájában, vagy a Tóni csapásnál (ma Karolina utca), a Kukacban kellett keresni. Tudták a fuvarosok, parasztok is, hol lehet megtalálni, ha kint a „Rögtön jövök” tábla. Ők is ott várakoztak, míg sorra nem kerültek, és majd’ mindannyian fizettek egy fröccsöt a mesternek. Előfordult, hogy Annuska már üzent, mert 36 fröccs várta a Lajost.

A mester hirtelen haragú volt, de hamar tudott váltani. Elbűvölő természete különösen a gyerekek társaságában csillant meg. Nemcsak azért imádták, mert mindig tele volt szotyival a zsebe, és szívesen osztogatta, hanem, mert a lópatkolás maga volt a csoda. Egy kicsi gyerek szemében a nagy teherbírású és termetű muraközi lovak olyanok lehettek, mint a mesebeli táltos paripák.

„Keresztapám a nagy bőrkötényében, svájci sapkában melléjük állt, fölvette a ló lábát az ölébe, lefeszítette a régi patkót, a beékelődött kavicsokat kiszedte, és elkezdte legyalulni a legfelső szaruréteget – meséli Dudás László (a kovácsmester unokaöccse), hogy milyennek látta a nagy varázslatot.

„Amelyik ló rúgós volt, azt bevitte az udvarra, nehogy az utcán járókat megrúgja, megrémítse. Ha kellett, a kisebb sérüléseket kitisztította, kenőccsel gyógyította (saját kevercset készített minden sebre, az állatorvos is küldött hozzá „pácienseket”), a simára gyalult körmöt ápolta, aztán a megfelelő méretű patkót betette a tűzbe, és az izzó vasat ráégette a ló patájára. Az égő szaru persze rettenetesen büdös volt, de a látvány annyira megragadott, hogy nagy kamaszként megkértem a keresztapámat, hogy tanítsa meg nekem a kovácsmesterséget.”

„Egy darabig jártam is hozzá hetente egyszer egy fél délutánra, és nagyon büszke voltam magamra, mikor egyedül megcsináltam egy ácskapcsot. Azért azt is ütni kellett rendesen, meg formázni, közben repkedtek a szikrák a fejem körül. Iszonyú izgalmas volt. Aztán kovácstanulmányaim örökre megszakadtak, mert a keresztapám akkor már nagyon beteg volt, és hamarosan, 1988 őszén meg is halt.”

Dudás Lajosnak egy fia volt, aki autószerelő lett. Mivel a családi hagyománynak megfelelően eltanulta a mesterséget, ha patkolást nem is vállalt a „kis Lajos” (lassan már nem is volt rá igény), haláláig – még egy bő évtizedig – nyitva tartotta a kovácsműhelyt.”