Évek óta izgatja az érdieket a mécsesekkel borított betontömbök látványa a Duna-parton. Végre sikerült rátalálnunk arra a hölgyre, aki az egész történetet elindította.

Ófaluban, épp szemben a néhai téglagyár gigantikus csontvázával, az ártéri erdőt addig hosszan elkerülő Molnár utca egyszer csak gondol egyet és lekanyarodik a Dunához. Padok, tűzhely és horgászstég jelzi, a partszakasz az érdiek kedvelt pihenőhelye. A parton kisgyerekes családokkal, kutyasétáltatókkal találkozhatunk, míg mások motorcsónakkal, kenuval érkeznek.

A sütögető, pecázó vendégek mellett furcsán hat a művirágokkal borított betontömbök látványa. Az egykor itt álló, hatalmas ipari daru lábazata ugyanis az idők során különös kegyhellyé alakult. Sokan emlékeznek meg itt szeretteikről, és amikor tehetik, koszorút, gyertyát hoznak a partra. De nem csak azt. Mosolygós portréfotó, angyalszobor, fára függesztett emléktábla idézi fel az elhunytakat.

A családtagoknak talán megnyugvást jelent, az emlékhelynek azonban nem mindenki örül egyformán. „Tősgyökeres ófalusi vagyok, ide járok vagy kétnaponta, és megmondom őszintén, nem szívesen nézem a virágokat. Ez a hely pihenésre, szórakozásra való, nem arra, hogy bánkódjunk”- mondja egy idős, rövidnadrágban napozó férfi.

Ugyanakkor az is bántja, hogy a partra bulizni járó fiatalok nem tisztelik mások gyászát. Ha már itt vannak a mécsesek, koszorúk, nem kellene azokat háborgatni, de a srácok az emlékhely mellett is szétszórják a szemetet. Valóban, energiaitalok és sörök soha le nem bomló, döglött dobozai hevernek a koszorúk körül.

Hónapok óta próbáljuk kideríteni, hogyan, mikor, kinek köszönhetően jöhetett létre az érdi siratófal. Van a kegyhelynek egy különösen gondozott, virágokkal és mécsesekkel gazdagon borított, madzagkordonnal körbekerített falrésze.

Egy szeptember végi szombaton éppen kutyát sétáltattunk a Duna-parton, amikor arra lettünk figyelmesek, hogy egy idős asszony sürgölődik a kordon mögött, épp a kis ösvényt sepri fel. Szóba elegyedünk, és csakhamar kiderül, hogy Kovács Mihályné, vagyis Erzsi néni avatta kegyhellyé a betonfalakat.

Erzsike három évvel ezelőtt veszítette el a fiát, Kovács Mihályt, aki a szomszédos Diósdon szolgált rendőrként 22 éven keresztül. Mihály szabad idejének minden percét itt töltötte, szenvedélyes horgászként imádta a vizet, különösen a Dunának ezt a partszakaszát.

Erzsike könnyek között, szaggatott mondatokban idézi fel fia betegségét, aki tüdőembóliában hunyt el. Mindössze 37 éves volt. Amikor már érezte, hogy közel a vég, anyja lelkére kötötte, hogy a hamvait itt szórja majd a Dunába.

A temetés emléke mélyen felkavarja az idős asszonyt. Beszédéből annyit sikerül kihámozni, hogy a rendőr kollégák ünnepélyes kíséretében, egyházi szertartás keretében szórták a fiú hamvait a Dunába. Erzsike azóta minden szombaton idejár emlékezni.

Először a közvetlenül a Dunára néző beton placcon alakította ki a virágdíszes emlékhelyet, de azt meséli, „valaki egyszer felgyújtotta, és Jézustól kezdve minden, de minden elégett.” Akkor hátrébb költözött, egy másik betonmaradványon emelt Mihálynak mécsesekből, virágokból, bronzangyalból, rózsafüzérekből oltárt.

Ennyivel tartozom a fiamnak

– mondja, közben a retiküljéből elővesz egy életlen fényképet, ami a fiát ábrázolja.

Minden szombaton elvégzi ezt a kis szertartást. Amikor megérkezik, első dolga, hogy lesétál a vízhez és bedobja az emlékezés fehér rózsáit a Dunába. Egy ideig követi a szemével, ahogy a víz magával ragadja a virágokat, aztán visszaballag a falhoz és kitakarít. Gondosan meggyújtja a mécseseket, elrendezgeti a virágokat, felsöpri a kis ösvényt, megigazgatja a madzagokat, amikkel elkerítette a területet.

– Ahányszor csak itt vagyok, megjelenik két kismadár, hangosan csiripelnek, tesznek egy kört és elrepülnek” – mondja könnyek között.
– Gondolja, hogy közük van a fiához? – kérdezzük.

– Biztos vagyok benne, mert Misi nagyon jó gyerek volt.”

– Mit gondol, van élet a halál után?

– Katolikus vagyok, minden vasárnap járok templomba a Bem térre, az apácákhoz. Hiszek a feltámadásban, mert sokszor látok fényeket a szobámban, és hallom, hogy Misi azt kiabálja: Anyu! Misi nagyon sokat ministrált gyerekkorában.”

– Mit gondol, ha maga is meghal, találkozik a fiával?

– A plébános úr azt mondja, csak a test hal meg. Én meg azt szoktam tőle kérdezni, de akkor hogyan ismerjük meg egymást a fiammal?
Nekünk is felteszi a kérdést. Zavartan ingatjuk a fejünket, nem merjük bevallani neki, hogy fogalmunk sincs, találkozik-e valaha még a fiával.

Erzsike 74 éves, nehéz élete van, de amíg bírja, ápolni fogja fia emlékét. Amikor három éve elkezdte, maga sem hitte, hogy ilyen sok követője akad majd. Gyakori itt a beszórás, meséli, már soknak volt tanúja. De senki sem ápolja olyan gondosan elhunyt szerettei emlékét, mint ő, és erre láthatóan nagyon büszke.

A koszorúk, fényképek egyre szaporodnak a Duna-parton. A megannyi személyes tragédia, veszteség mementója békésnek, meghittnek tűnik a bágyadt kora őszi napsütésben. Találkozunk egy másik asszonnyal is, Marikával, aki szintén egy lelkész búcsúztató beszéde mellett szórta férje hamvait a Dunába. Hogy ez mennyire volt legális szertartás, maga sem tudná megmondani.

Azt hallottam, hogy a vízügyi igazgatóságtól kell engedélyt kérni a szóráshoz. Próbáltam is engedélyt szerezni, de csak annyit mondtak, hogy a hajóról, csónakról történő búcsúztatás számít engedélykötelesnek. A partra vonatkozó kérdésre nem válaszoltak, így tettem, amit helyesnek láttam

– mesélte az özvegy.

Döntése olyan szürke zónára mutat rá, ami nagyon sok, a hamvasztás mellett döntő gyászolót érinthet. Vannak, akik szerettük utolsó kívánságának eleget téve nem temetőben, templomban, vagy otthon helyeznék el az urnát, hanem erdőben, folyóvízben szórnák szét tartalmát.

A szórást az adott természeti terület tulajdonosa is jóvá kell hagyja (jelen esetben a Közép-Dunavölgyi Vízügyi Igazgatóság), de ezzel nincs mindenki tisztában, és nem is feltétlenül tudja, kihez kellene fordulnia.

Az urnát törvény szerint kilencven napon belül kell átvennie valamelyik hozzátartozónak, aki nyilatkozatában azt is vállalja, hogy a hamvakat méltó körülmények között, mások számára látogathatóan tárolja. Azt azonban később már senki nem ellenőrzi, mi történik a maradványokkal.

A kérdés, és a hamvak elhelyezésének módja élesen megosztja az embereket: jellemző, hogy már az parázs vitát robbantott ki az érdi Facebook-csoportban, amikor az ófalusi emlékhelyről, az oda visszajárókról érdeklődtünk. Volt, aki amellett kardoskodott, hogy a hamvakat tilos a folyóba szórni, hiába próbálták meggyőzni az ellenkezőjéről.

A haláltól vagy betegségtől való félelem, a babonás hit magában is visszariaszthatja a turistákat a Duna-parti sétánytól. Ugyanakkor érdemes tudni: az ezer fokon hevített emberi hamuban semmilyen káros vagy fertőző anyag nem marad, és kis mennyisége miatt a folyó élővilágára sem jelent veszélyt. Ami pedig a halálfélelmet illeti? Üljünk le Duna- parton, figyeljük a lassú sodrást. A Nagy Folyam egyszer minket is elvisz oda, ahonnan mindannyian érkeztünk.

Kling József-Koncz Tamás

fotó: Kling József