zavadapal_220913

Závada Pál író: “A külföldi letelepedés nagyon keserves sors”

Aki látta, hallotta a legendás írót az Érdi Jazzfesztiválon, az örökre megjegyezte a nevét.

Az Érdi Jazzfesztivál első napján szó és zene egymást inspirálva csendül fel az AVL székházának konferenciatermében. Idén a jazzéneklésben külön utakon járó Harcsa Veronika és a családregénybe szőtt társadalmi drámák mestere, Závada Pál kettőséből születik meg valami egyszeri és megismételhetetlen. Az énekesnővel a koncert előtt beszélgettünk, az írót pedig most mutatjuk be olvasóinknak.

Hogyan van jelen a zene az életében? Mikor, mennyit, hogyan, mit hallgat? Tanult zenét?

Imádom a zenét, és tanultam is hegedülni. A tanári hangversenyek voltak az első koncertélményeim, még Tótkomlóson. A tanári zenekar karmestere mesélt a közönségnek a zeneszerzőről, a művekről, nagy kedvcsináló, igazi zenepedagógus volt. Gimnazista koromban sokat jártam színházba, Szegeden akkor volt az opera fénykora, a hatvanas évek végétől, nagy élmény volt látni a híres énekeseket. Vaszy Viktor, a Ferencsik-kaliberű művész volt a karmester és a zenei igazgató. Mióta Budapesten élek, legtöbbet a Zeneakadémiára és a Müpába járok koncertekre.

Tehát akkor „klasszikus zene-fogyasztó”?

Leginkább igen, de mindenevő vagyok. Szeretem a jazz-t, de mondjuk a slágereket, sőt, a háború előtti kuplékat is. Régebben voltak házibulik, ahol ilyesmiket még énekeltünk is. A jazz és az irodalom párbeszéde sem új élmény nekem. Dés László jó néhány éve kitalált egy olyan irodalmi estet, ahol az Esterházy Péter, Spiró György, Parti Nagy Lajos és jómagam alkotta kvartett felolvasott a szövegeiből, Dés triója pedig improvizált hozzá. Ezt még a Pesti Színházban kezdtük el, aztán a Katona József Színházban folytattuk – ma már sajnos Esterházy nélkül, de tőle is mindig fölolvasunk.

Nem kellene egy slammer az irodalmi csapatba?

Ha a fiamra céloz, ő idestova 25 éve rap-pel, hiphoppal, slammeléssel kezdte, aztán verseket kezdett írni, és azokat máig is zenei kísérettel adja elő. A zene időnként beúszik a szövegek alá, van, mikor együtt szól, máskor csak a zene van, vagy csak a vers. Egy közös fellépésünk is volt, amikor Péter fiammal mindketten felolvastunk, és Désék muzsikáltak.

Ezek, ha jól tudom, dramaturgiailag jól előkészített produkciók. Ilyen volt most a Harcsa Veronikával közös est is?

Dés nemcsak a szaxofont fújta és zongorázott, hanem ő volt a zenei rendező, a dramaturg, sőt a konferanszié is, az improvizációt tehát alapos felkészülés előzte meg. Harcsa Veronikával is gondosan fölkészültünk – már csak azért is, mert először dolgoztunk együtt. Kölcsönösen elküldtük egymásnak elképzeléseinket, ő elkérte a fölolvasandó szövegemet (Apfelbaum – Nagyvárad, Berlin c. verses regényemből választottam részletet), megtervezte hozzá az ő különleges énekes jazz-muzsikáját, bejelölte, mikor mivel fog ő következni, végül pedig ezt élőben is elpróbáltuk. Rendkívül fölkészült, igényes föllépő partnert ismertem meg benne.

Mennyire tud a zene visszahatni az írásra, vagy arra, ami ilyenkor a színpadon történik? 

Nemcsak a színpadon történik meg a kölcsönhatás. Ha megnézzük, hogy a muzsikusok – akár a komolyzene, a jazz vagy egyéb kortárs műfajok képviselői – milyen irodalmi alapanyaghoz nyúlnak, izgalmas dolgokat találunk. Amit legutóbb hallottam: Tandori verseire Kurtág György írt énekszólókat, más kortárs zeneszerzőkre Petri vagy Parti Nagy Lajos hatott, Darvas Ferenc dalainak szövegét Várady Szabolcs írja, és sorolhatnám. Presser Gábornak volt egy gyönyörű gesztusa: Esterházy Péter utolsó előtti könyvét, A bűnös címűt úgy olvassa-énekli végig, magát kísérve zongorán, hogy abból egy egészen különleges mű és megrendítő tiszteletadás születik meg. A regény egyébként Szüts Miklós festményeivel jelent meg nyomtatásban, hogy még inkább rámutassak a művészeti ágak egymást inspiráló és erősítő hatására.

Regényeiben a személyes élet- és családtörténetek mögött mindig valamilyen társadalmi kataklizmát ábrázol. Szociológiailag érdekli valami és keres hozzá egy jó sztorit, vagy fordítva: rátalál egy erős történetre, és azt kontextusba helyezi?

Hallottam olyan alkotói tervekről, elhatározásokról, amelyek abból indulnak ki, hogy van egy társadalmi probléma – mint mondjuk a kirekesztés, az abuzálás, valamely betegség vagy pl. az eutanázia -, és akkor erről írjunk egy regényt. Ez is lehet egy derék módszer, de engem az ilyesmi nem indít be. Szoktam azon gondolkodni, hogy most milyen probléma aktuális, vagy ellenkezőleg, mi számít lerágott csontnak, de csak mellékesen. Az mozdít meg, ha valamit nem tudok, nem értek, ha valami izgat vagy nyugtalanít, és nem látok a mélyére. Vagy egyszerűen csak megdöbbenek, mikor hallok róla, és beindítja a kutató kedvemet meg a fantáziámat.

Ilyen lehetett a kunmadarasi pogrom története, amiből az Egy piaci nap című regénye született?

Igen, de hogy regény legyen belőle, még az is kell, hogy megtaláljam hozzá a formát. Mert írni csak úgy lehet, ha már látom, hogy a történetből dráma lesz, vagy regény, és ha az utóbbi, akkor egy belső monológ fut végig benne, vagy sokszereplős történetté szélesedik, aminek van egy láthatatlan elbeszélője, esetleg az egyik szereplő lesz a történetmesélő, vagy ezen több szereplő is osztozik – ezeket a kérdéseket az elején el kell dönteni. Azután azt is, hogy mi az, amit a szereplők által megélve láttatunk, és mi az, amit csak érzékeltetünk, stb. A formakészletből való tudatos válogatás a mesterség fontos része. Majd amikor már megvannak a keretek, mondjuk eldöntöttem, hogy az lesz a legjobb, ha ez a nő beszél végig, akkor elkezdek beleköltözni a nő fejébe, és onnantól szabadon lehet engedni a fantáziát és az ötleteket. Persze érdemes nyitottnak maradni hatásokra, de ez nem az, amire azt szokták mondani, hogy „megszállja az ihlet az írót”. Néha, percekre ez is megtörténik, de egyébként nagyon is észnél kell lenni, előre tervezni és szerkezetben gondolkodni.

Azért van valamilyen szerepe az írásban az improvizációnak – vagyis inkább az esetlegességnek?

Persze. Előfordul, hogy eltervezek egy struktúrát, és egy ponton elakadok, látom, hogy ez nem volt jó ötlet. Akkor bontsuk le, építsünk másikat, és ebben az intuíció, különféle új ötletek nagyon sokat tudnak segíteni. Vagy nem, és kiderül, hogy az egész nem működik. Az is sokszor csak megérzés, hogy az egész valamiért nem fog menni, és abba kellene hagyni.

Az Egy piaci nap történetéből nyilván nem véletlenül lett épp akkor – a migrációs hullám homofóbiával terhes éveiben – regény. Sokan el is hagyták akkoriban az országot az eluralkodó közhangulat, közérzet, kommunikációs stílus miatt. Most mintha ismét lenne egy ilyen hullám. Hogyan érzi magát a bőrében?

Közéleti emberként elég rosszul. Ez az egész, amiben élünk, mélységesen elkeserítő helyzet, ráadásul úgy gondolom, hogy döntőrészt a vezető politikai erő felelős érte. Persze az ellenzéki oldal sem áll a helyzet magaslatán, és lehet azon lamentálni, hogy ki mit mulasztott vagy követett el, ami oda vezetett, hogy ez a politikai erő ennyire akadálytalanul hasít bele a népünk életébe, de hát össze sem hasonlíthatók a vétkek.

Mennyire lehet az – akár a kunmadarasihoz hasonló – szörnyűségeket az adott politikai elit nyakába varrni? 

Sorsának megrontásában persze erős tradíciói vannak ennek az országnak, elég, ha csak a két világháború közti időszakra megyünk vissza. Az a baj, hogy ez a mostani vezérlő erő a legrosszabb reflexekre épít. Ezek azok, amelyek virulensen újrateremtődtek a magyarságban, és nem a szolidaritás, nem a türelem, nem az összefogás, és nem az európai demokráciák közös alapértékei közé sorolható attitűdök. A hagyományaink legdiktatórikusabb, vezérelvű, türelmetlen, bezárkózó és idegengyűlölő verziója erősödött föl, ezek az okai annak a közhangulatnak, amely sokakat zavar. Ezeken kívül ott vannak még a kőkemény gazdasági-társadalmi körülmények, amelyek miatt a fiatalság színe-virága elment, elmegy az országból. Ez a legnagyobb katasztrófa, mert most nem lehet azt mondani, hogy menjenek, tanuljatok, aztán gyertek haza, és itthon kamatoztassátok a tapasztalatokat. Ma erre nincs lehetőség, mert a lezüllesztett iskolarendszerek, a tudományok és a művészetek semmibe vétele nem ad okot bizakodásra. Pedig hát a külföldi letelepedés nagyon keserves sors. Akinek van egy jól konvertálható szakmája, akár még sikeres is lehet, azon az áron, hogy nincs körülötte a tágabb családja, a baráti köre, és legtöbbször sosem lesz egy közösség beágyazott tagja. Aki jól ismeri a nyelvet, a kultúrát, ahova belép, hamar észreveszi, hogy elsősorban, mint munkaerőre van rá szükség, és még ha meg is kapja a szükséges szolgáltatásokat, nem tud teljes életet élni. Szoktam kérdezni ismerőseimet, akiknek a gyerekei szerencsét próbáltak, és azt látom, nagyon keveseknek sikerült ezt megteremteni. Az a maximum, hogy sikerült a szakmájában jó álláshoz jutni.

A saját jó érzését a jelen társadalmi viszonyok mennyire zavarják meg, illetve mennyire tudja jól érezni magát a szabadság kis köreiben?

Ha társadalmi kérdésekről van szó, nem szoktam magamról beszélni. Igyekszem megteremteni a szükséges körülményeket. Sajnos a szakmánk elveszítette a tradicionális munkalehetőségeket, amelyek valaha eltartották a bennünk levő írót, költőt. Nagyon kevesen tudnak abból megélni, hogy csak szépirodalmat írnak – hagyományosan folyóirat-szerkesztéssel, fordítással, mindenféle könyvkiadóknál vagy médiáknál végezhető munkákból éltek a kollégáim, barátaim – ahogy mindenkori elődeink is, akik a magyar irodalmat létrehozták. Ez mind-mind megszűnt, illetve tengődik. Nincsenek hangjátékok, tévéjátékok… de nem is akarom ezt folytatni, mert olyan öreges dolog arról beszélni, hogy valamikor mi volt. Ami van helyette – némi pezsgés az irodalmi térben, öntevékeny közösségi találkozások, ahol lehet bemutatkozni, közönségre találni – ott senki nem teremt rendszeres munkalehetőséget, állást, abból nincs fizetés. A folyóiratok fölköltöztek az internetre, ha tudtak, ahol sok szívességi munkát lehet végezni, mert költségvetés az nincsen. A fiatalok vannak a legnagyobb bajban. Egy lehetőségük persze megmaradt, igazságtalan volnék, ha azt mondanám, hogy minden csapot elzártak: oda lehet fáradni Demeter Szilárdhoz, aki földob milliókat az égbe, és aki nem szégyell kapkodni értük, az örülhet. De nem akarok gúnyolódni azokkal a sok esetben kitűnő kollégákkal, akik úgy érzik, nem tehetnek mást, mint hogy elfogadják az ilyen ösztöndíjakat…

 

Fotó: Bazánth Ivola

További cikkeink

További cikkeink

Facebook

Share on facebook
Facebook
Share on twitter
Twitter
Share on linkedin
LinkedIn
Share on pinterest
Pinterest
Share on reddit
Reddit
Share on telegram
Telegram
Share on whatsapp
WhatsApp
Share on email
Email