A vasútállomásról a bevásárlóközpontba sietők egy pillanatra megállnak és hallgatják az unalomig ismert jazz örökzöldet. Van ebben valami szimbolikus: Dnyepropetrovszk és Érd találkozik, valahol Európában. Az Európa sétányon.
„Csak politikáról és a háborúról ne kérdezzen”– mondja Oleg. A fehér szakállas, kopaszodó férfit hetek óta láthatja az Európa sétány népe. Arcát mintha egy pravoszláv ikonról másolták volna, de mégsem ő az igazi látványosság, hanem a fia, Danyiil a harmonikával. De ő is ott van mindig, ha a gyerek játszik, nem hagyja egyedül. Szívesen beszél velünk, de azt kéri, őt ne nagyon mutassuk. Fél. Magyar ésszel felfoghatatlan, hogy mitől.
Oleg és családja májusban érkezett Magyarországra Dnyepropetrovszkból. A fővárostól, Kijevtől 500 kilométerre, délkeletre fekvő nagyváros közel van a fronthoz, Olegék egyszerűen féltek. Amikor egy benzinszállító kocsit egy eltévedt rakéta darabokra tépett a külvárosban, nem messze attól a háztól, ahol éltek, összeszedték a holmijukat, és nekiindultak a világnak. Egészen pontosan Magyarországnak. Hogy miért éppen Magyarország? Egyrészt közel volt – magyarázza Oleg -, másrészt semleges a háborúban. És ami ennél is fontosabb: ő szereti Magyarországot. Itt szolgált két évig, 1977-78-ban, az „ideiglenesen itt tartózkodó” szovjet csapatok katonájaként. „Ja szluzsil v homokbánya Kecskemet, kicsit megtanul magyárul” – mondja. Hozzáteszi, hogy azóta csodál minket: imádja a magyar almát, a borokat, és azt, ahogy a mezőgazdaságból kihoztuk a legtöbbet, amit lehetett. „A disznóhús nálunk zsíros és legtöbbször ehetetlen, a magyar disznó viszont mindig finom volt. Nálunk, aki gazdálkodott, csirkét tartott vagy disznót nevelt, az szegény volt. Kecskeméten meg néhány ügyesebb gazda Mercedesszel járt. Nekünk ez egy csoda volt.”
Oleg mélyen vallásos ember, otthon, Ukrajnában vallási könyvek kiadásából tartotta el a népes családot. Merthogy heten vannak: ő, a felesége és öt gyerek. A legidősebb, a 14 éves Danyiil, a 13 éves Liza, Marija, aki most lesz 12, Alexandra a maga 8 évével, és a legkisebb királyfi, a 3 éves Ilja, aki a beszélgetésünk közben egy hetyke kalapban rohangál körülöttünk. „Csak a gyerekek miatt jöttünk el. Mi meghúztuk volna magunkat valahol, de az ő jövőjük sokkal fontosabb a miénknél.”
Danyiil ujjai gyorsan vándorolnak a harmonika billentyűin, belekezd egy újabb édes-bús dalba. Gyűlik a pénz a lábánál heverő kalapban. Valószínűleg jól játszik, amennyire laikusként meg tudom ítélni, de Oleg rögtön eloszlatja az összes kételyeimet, és biztosít arról, hogy a gyerek a legjobb oktatást kapta, már odahaza: egy konzervatóriumi tanártól tanult játszani, és egyszer majd világhírű művész lesz.
A fiú lejátssza az utolsó akkordot, leteszi a szék mellé a hangszert. Néhány pillanat múlva már Marija áll a hangszóró mellett, kezében egy arany színű szaxofon, és belekezd a Bésame Muchóba. „Két éve játszik – mondja Oleg és büszkén néz a lányára. – Azt mondta a tanár odahaza, hogy tehetséges.”
Hullanak a százasok, néhány papírpénz, gyűlik a ruhára, cipőre vagy „fagylaltra” való – ahogy Oleg mondja.
Szóval ott tartottunk, hogy Olegék a háború elől menekültek. A családfő egyházi kapcsolatai révén talált rá egy érdi házaspárra (vagy azok rájuk), és jött Dnyepropetrovszkból egyenesen ide. A Bagoly utcában laknak, Miklós és Vilma két szobát biztosít nekik. Kapnak enni, a közösség ruhát és mindenféle hasznos dolgot is szerzett a családnak. „Nagyon hálásak vagyunk nekik, amiért befogadtak minket, csodálatos emberek” – mondja Oleg. Szeretnének itt maradni. Egyelőre mindenképpen. A három nagyobb gyereket beíratták egy budapesti gimnáziumba, Alexandra Érden kezdte meg az iskolát. „Szeretnénk, ha tisztességesen megtanulnának magyarul és angolul. Nagyon igyekeznek beilleszkedni. Danyiilnak már találtunk egy harmonikatanárt. Ukrajnából jött át, húsz évvel ezelőtt, úgyhogy nem lesznek nyelvi gondok. Nagyon fontos, hogy fejlődjön.”
Nem akarnak egyszer majd visszatérni Dnyepropetrovszkba? – kérdem. „Visszatérni? Hova? Az oroszok nem látnak minket szívesen. Ha ennek egyszer vége lesz, az a város már sosem lesz az, ami volt. Nézze meg Mariupolt, megpróbálták megvédeni, és látják, mi lett. Szétlőtték a várost!” Van egy orosz szó, a borzalomra: kasmar. Ezt ismételgeti Oleg, és ingatja a fejét. „Ez az egész egy borzalom.” Aztán azt mondja, Ukrajna most nem jó hely. A háború tönkreteszi a lelkeket is. „Gyerekkoromban is kategorizáltak mindenkit: te zsidó vagy, te tót vagy, te ruszin vagy. Most meg az megy, hogy te ukrán vagy, jó ember vagy, te orosz vagy, rossz ember vagy. Édesanyám tisztán ukrán volt. Poltavában született, ukránul beszélt. Apám rosztovi, ez valamikor orosz vidék volt. Amikor szétválasztották a két országot, ahelyett, hogy valami jó történt volna, fejlődött volna, egyre élhetetlenebb lett.”
És nálunk? Jól érzik magukat? „Itt nagyon kedvesek az emberek. Akikkel találkoztunk, mindenki nagyon segítőkész volt. Persze előfordult, hogy meghallják, hogy oroszul beszélünk (egyébként ukránul), és azt mondják: mit akartok itt, menjetek haza, ti Putyint támogatjátok! Nehéz elmagyarázni, hogy nincs hova hazamennünk, és Putyint aztán pláne nem támogatjuk. De mondtam, háborúról és politikáról inkább ne beszéljünk. Hallgassa Mariját, milyen szépen játszik…”
