Koncz Tamás

A József Attila-díjas költő nyolc évig élt itt: megtapasztalta, milyen „csak érdinek lenni” Budapest bűvös vonzásában, és azt is, hogyan csábítja el a pestieket az örök ezüstérmesnek hitt város. Verseiben nem fakulóan megmarad a mindenhez is értő érdi férfiak, a gazos ligeti állomás, a Tarna utca mogorva jegenyefáinak képe.

A neten elérhető önéletrajzok szinte kizárólag azt említik, hogy ön Budapesten született és Budaörsön érettségizett. Az csupán hosszabb utánajárás, a Kemény-művek, interjúk ismeretében derül ki az olvasó számára, hogy nyolcéves koráig Érden élt. A város valamiért titoknak számít a nyilvánosság előtt?

Szó sincs titkolózásról! Jó pár interjúban, önéletrajzban beszéltem Érdről. Pontosabban Érdligetről, sőt a Tarna utcáról, ahol laktunk. De születési hely, iskolák, ez azért mindig csak egy bevezető kérdés, amin a lehető leggyorsabban illik túlesni. Most először kerülök abba a helyzetbe, hogy kimondottan Érdről beszélhetek. Úgyhogy örülök, mert az első nyolc évemet töltöttem itt, amiről sokan állítják, hogy az alatt minden igazán fontos dolog megtörtént velük.

Műveiben több helyen is megidézi az érdi lét képeit: a gyermekkort idéző Apa barátaiban, a Tíz csillagban vagy a Fel és alá az érdligeti állomáson című versben is. Mit jelentett az ön számára ez a város? Mit az, amit szeretett, és amit utált Érdben?

Hát… árulkodó ez a kérdés, hogy Érddel kapcsolatban a „mit szeret”-tel szemben nem a „mit nem szeret” áll, hanem a „mit utál”. Érdet lehet szeretni, de bizony lehet utálni is – talán jobban, mint bármelyik másik helyet, ahol hosszabban éltem. Hogy miért? Talán azért, mert mintha élt volna itt valamikor sokakban egyfajta általános „ez csak Érd” érzés. És az én családomban különösen: mert ők 1947-ben kiszorultak Budáról Érdligetre (kibombázták őket), ott találtak fedelet a fejük fölé, és ezért a mi ottlétünknek mindig volt valami kényszer-jellege. Én is kaptam ebből a kesernyés alapérzésből, és azt hiszem, hogy nem mi voltunk Érden az egyetlen ilyen száműzött-tudatú család. Az ős-érdiek nyilván más kategória, de nagyon sokan voltak olyan családok is, akik távoli falvakból érkeztek ide, és Budapestre szerettek volna jutni, de „csak” mellé sikerült költözniük, Érdre. Bizony a világ végére. Mert a húsz kilométer más, mint az öt-hat Budaörsről vagy Budakesziről. De mondjak valamit végre arról is, hogy mit szerettem Érdben? Nem mondok, mert nem férne el: túl sok.

Milyen érzés, hangulat érdinek lenni?

Erről könyvet lehetne írni. Külön fejezettel arról, hogy mennyit változtak ezek a hangulatok évtizedek alatt. Az én gyerekkoromban élt még egy speciális érdi büszkeség, „a legnagyobb európai falu” tudata. Ez megszűnt, amikor Érd város lett. Aztán lehetne beszélni az agglomeráció összetartó erejéről: ismertem battaiakat, biatorbágyiakat, törökbálintiakat, és mindig úgy éreztem, hogy létezik egy se nem vidéki, se nem pesti tudat, sőt identitás: az agglomerációs. Ami egy budaörsit valahogy összeköt egy vecsésivel vagy egy pomázival. A mai érdiségről csak halvány sejtelmeim vannak, de az biztos, hogy az „ez csak Érd” érzés már évtizedekkel ezelőtt megszűnt: itt élni már rég nem kompromisszum, sőt, kívülről nézve vonzó, irigyelt dolog.

Van ön szerint Érdnek egyedi arculata, egységesen vagy a városrészeket külön tekintve?

A mai Érdet sajnos tényleg alig ismerem. A nagynéném, akihez hétről hétre kijöttem, 2011-ben meghalt, és azóta nincs élő kapcsolatom a várossal: addig tőle értesültem a legfontosabb érdi eseményekről, folyamatokról, trendekről. De igazából a régi Érdet se ismertem: mert ez egy átláthatatlan, valószínűtlen méretű, titokzatos valami volt a számomra, aminek valamiféle furcsa városi jellege volt: kerületei, mint Budapestnek! Központja, ami tulajdonképpen belváros! Ahonnan széles, aszfaltozott utak vezettek Ófaluba, Újfaluba. És ott volt a veszélyes hírű, félig préri Parkváros, ahol még vezetékes víz se volt, de mégis benne volt a „város” a nevében. És ott volt maga Érdliget, ami önmagában is legalább három gyökeresen különböző terület: az egyik a Lapály Tétény felé, a másik a Fügeterasz fölötti részek (itt laktunk mi) a 70-es útig, és ott volt a „hegyvidék” a Kutyavár felé, a maga elegáns majdnem-villáival, a nagyvilági Osváth cukrászdával, a Casinóval, a Bisztróval, a stranddal. Azt hiszem, hogy a mai Érd jobban összeforrott, és egységesebb lehet, mint az én időmben: akár építészetileg, akár az itt élők közös tudatában.

Milyen gyermekkori emlékei maradtak meg Érdről?

Ez megint újabb fejezet lehetne, vagy külön könyv. Gyerekkoromban reggel hétkor felszállt Tökölről az első szovjet vadászgép-kötelék, és alkonyatig ötpercenként egy újabb és újabb. Vagy még sűrűbben. A hangrobbanás Érdliget fölött történt. Zuhant le nagy szállítógép olyan háromszáz méterre tőlünk. Láttam felrobbanni. Most is látom. Ha keletről fújt a szél, a tétényi disznóhizlalda szagát hozta. Ha kicsit északabbról, akkor a Metallochemia kéményeinek a füstjét. A Bányagyutacs-gyárban (=Chinoin) majdnem minden nap robbantottak: fegyvergyár volt persze. És hidegháború. Nem sorolom: elmondhatatlan a különbség a mai és az akkori Érd között.

A Tíz csillagban így ír az ó-érdligeti gyermekkorról: „Családom / kérvények fő érve,/ magáról a család szóról máig is a régi / jut az eszembe. A kertről az a kert, mindenről az a minden. Olvasószemüveg van a kertemben felejtett könyvben: nem fújhat akkora szél a lugasban, hogy lapozni bírna.” Megvan még ez a kert? Ma is visszatér hozzá, vagy csak az emlékeiben látogatja meg?

A kertünket eladtuk több részletben az idők során. Utoljára a nagynéném részét. Az új tulajdonos kivágatta a jegenyefáinkat, amikről meg lehetett ismerni a kertünket mind a két vasútról. Muszáj volt kivágatni őket, mert öregek és korhadtak voltak, életveszélyesek. De azóta végképp semmi nyoma nincs a gyerekkori kertünknek. Igen, csak az emlékeimben van már meg (és a húgoméiban).

Az 1996-os keltezésű Apa barátaiban az érdi férfiakat szinte mitikus alakokként mutatja be: ők a „majdnem munkás, szinte mérnök” „pestvidéki küszködők”, akik építkeznek, terveznek, álmokat kergetnek egy életen át. Most is a jobb sorsra érdemes autodidakta tehetségek otthona lenne Érd?

Az csak egy vers azokról, akiket én láttam küszködni, gyerekként. De a mai Érden rengetegen élhetnek művészek, üzletemberek, menedzserek, „középosztálybeliek”, akik talán kiteljesedettnek érzik az életüket, a tehetségüket. Bár azért már én se csak „jobb sorsra érdemes tehetségeket” láttam itt annak idején. Balázs Dénes geográfus és világutazó, aki remek, vagány könyveket írt az utazásairól, például megalapított egy országos jelentőségű intézményt Érden, a Magyar Földrajzi Múzeumot. Ő ott lakott a közelünkben, és neki is bemutatott a nagynéném, aki a második felesége lett Csuka Zoltánnak. Hát, őt sem kell az érdieknek bemutatni: egy nemzeti, sőt, nemzetközi jelentőségű írói életművet alkotott meg a Sárd utcában, olyat, ami túlnőtt az irodalom keretein: nincs magyar ember, aki többet tett volna nála a délszláv irodalom és kultúra megszerettetéséért. Több mint száz szerb-horvát, macedón szlovén nyelvű könyvet fordított le életében a saját versei mellett, a saját költői-írói életműve rovására. Ő aztán bárminek inkább elmondható, mint autodidaktának.

A 2004-es „Fel és alá”-ban már így írt az érdligeti állomás várakozóiról. „Közben ráérősen, / mintha győztes csatából érnének ide / örök vesztes külsejű emberek / szállingózzák végig a peront / kis ácsorgások, föl-le séták, / cigaretták, sok kis kevés idő.” Akkor, álmokat kergető lovagok lennének az érdiek vagy „örök vesztes külsejű emberek?” Esetleg mindkettő igaz lehet?

Az elsőként említett verset 1996-ban írtam, és a kádári diktatúra hétköznapjaiban „játszódik”: azok az idők nyomasztóak voltak, és talán minden ember érezte akkoriban, hogy mennyivel több tudna lenni, ha ezek a kisszerű körülmények, ez a „rendszer” nem fogna vissza minden egyéni ambíciót. Viszont ennek megvolt az az előnye, hogy aki akarta, a rossz sorsát ráfoghatta a „rendszerre”. De a 2004-es vers emberei az érdligeti állomáson már ismerik a „lúzer” szót, mert 14 évnyi ún. szabadság van mögöttük, és nekik már BMW-vel kéne bejárniuk Pestre Érdről, győztesként, nem pedig a félegyes személlyel döcögni a Camponába, takarítani. És talán azt a csalódást érzik, hogy ezt már nem foghatják rá senkire. Én soha nem vágytam BMW-re, de köztük sétálgatva a peronon egynek éreztem magam velük 2004-ben. Én se éreztem magam győztesnek.

Talán legtöbbször idézett műve, a 2011-es Búcsúlevél nagy indulatokat kavart – nem csoda, hiszen így búcsúzik benne az édes hazától: „Gonosz lettél, vak és régi, / egy elbutult idegen néni, / aki gyűlöletbe / burkolózva még/ ezer évig akar élni.” Tizenegy évvel később milyennek látja ezt a nénit – romlott a helyzet? Alakulhat úgy, hogy az irodalmi búcsú valódivá váljon?

A Búcsúlevél írásakor volt bennem egy hasonló csalódottság, merthogy addigra eltelt két évtized a rendszerváltás óta, és már látszott, hogy soha nem lesz itt közös haza, mert ellenségként létezünk benne, és az ellenségesség mindent felülír, és ami siker egyeseknek, az vereség másoknak. De elköltözni soha nem akartam Magyarországról, és nem is tervezem.

Mit gondol Orbán Viktor tusnádfürdői kijelentéséről, miszerint mi itt, a Kárpát-medencében nem vagyunk kevert fajúak, és nem is akarunk azzá válni?

Valószínűleg azért mondta, hogy ez a kérdés belekerüljön még ebbe a beszélgetésbe is.

K. Kabai Lóránt költőtársa írta ezt önről, „… máig is tud és mer szándékosan verset „rontani”: ezek a gesztusok mind a szabadság elemi igényéről és teljes megéléséről szólnak”. Megférhet a szabadság azzal a már aprólékos munkával, ahogyan a versek szövegeit csiszolja, javítgatja?

Én nem tudok készre fogalmazni. Ez a hétköznapi életben átok, mert egy e-maillel is képes vagyok órákig foglalkozni, és ez szétrágja az életemet. De a verseimnél az a fontos, hogy azt mondják, amit mondani akarnak. Ha van egy elkezdett versem, először rá kell jönnöm, hogy az a vers mit akar, milyen akar lenni, és aztán olyanná kell írni. És ehhez bizony többször is el kell felejteni, azért, hogy újra úgy tudjak ránézni, mintha először látnám. Ehhez idő kell. De ezt nem is bánom, mert nem akarok túl sok verset írni.

Hol a határ a vers és a köznapi, „elrontott” nyelv között – ha egyáltalán létezik ilyen?

Nem cél rontani. De ez is egy módszer a sok közül. Fontos, hogy hogy ne csak irodalmi szöveg legyen a vers, hanem adjon valamit az olvasójának, ami segít neki élni. És igen, ehhez néha egy laza, hétköznapi nyelvi fordulat többet tesz hozzá, mint harminc ódon csengésű hexameter.

Tavaly, hatvanadik születésnapja alkalmából jelent meg legutóbbi gyűjteményes kötete, a válogatott és új verseket bemutató Állástalan táncos. A versek újrarendezése, csomagolása egyfajta keményi tradíció lenne, visszatérés a kályhához?

Az Állástalan táncos rendhagyó könyv, mert nemcsak válogatott és új versek gyűjteménye, hanem egy beszélgetés is Hegyi Katalin irodalomtörténésszel, aki az általa válogatott verseimre kérdez rá. Hogy keletkeztek, mit gondoltam akkoriban a világról, vagy akár, hogy tényleg láttam-e azt a döglött rókát az erdőben, amiről az egyik versem szól. És én ezeket elmesélem, sőt, urambocsá’, el-elmagyarázom egy-egy versemet. És ebben segít, hogy tizenhétéves korom óta odaírom alájuk a dátumot, na meg a naplóm. És persze az Érdliget Tarna utca 14-18-ról is sok szó esik a könyvben.

Min dolgozik jelenleg, hol, mikor olvashatjuk – akár részleteiben is?

Regényt írok abból, amit a nagynéném magnóra mondott nekem a családunk történetéről a Tarna utcában. Régóta írom ezt, úgyhogy az a valószínű, hogy előbb lesz kész a következő verseskötetem, ami egy lovagnő, Lovag Dulcinea kalandjairól szól.

Tudja, ki most Érd polgármestere?

Dr. Csőzik László.

Visszaköltözne még ide valaha?

Nem, de máshova se Pesten kívül. Túl sokat laktam családi házban.