De most aztán megkapta: a Magyar Közlönyben megjelent, hogy hazánkban levették a természetvédelem alatt álló fajok listájáról. Azt jelenti ez, hogy vadászható lett, akár még a bográcsba is bekerülhet?
Pragmatikus világunkban nem elég az üdvösséghez, hogy valami nálunk őshonos, és része a fajok sokszínűségének, létjogosultságát bizonyítania kell. Kezdjük tehát azzal: mi haszna a hódnak? Nos, nem sok mindent hozhat föl mentségére: nem eszik szúnyogot, nem állít elő üzemanyagot. Kétszáz éve, míg az utolsó példányt ki nem lőtték, még gallért lehetett készíteni belőle. Pechére belefért a böjti étrendbe, „hal az, ami vízben él” alapon, így a nagy böjti buzgóság – meg a sok folyószabályozás – oda vezetett, hogy az utolsó hódprémkészítő mester is visszaadta az ipart. Az 1990-es évekig a magyar folyók mentén hódot nem lehetett látni, ám mire a Hortobágyi Nemzeti Park, majd a WWF Magyarország szakemberei a visszatelepítésüket fontolgatták, már kezdtek visszaszivárogni.
E sorok írója jelen volt a sajtóeseményen, melyet az első Drávába engedett hódpár tiszteletére szerveztek a 2000-es évek elején. Azóta elkötelezett hódolója lettem e szép állatnak, bár az érdi Duna-parton sétálva elborzaszt hatalmas egója, ami méteres körméretű fák kirágására is sarkallja. Mentségére írom, ezt biológiai parancsra teszi. Lakóüregét a partoldalban alakítja ki, sőt, ha a part magasságát és a víz mennyiségét nem találja megfelelőnek, buzgó építkezésbe fog, hogy a kotorék bejárata víz alatt legyen. Gátakat inkább a kisvízfolyásokon emel, egy átlagos hódlakosztály járatai akár a 10-11 méter mélységet is elérhetik. Növényevő, a fák kérgét és leveleit fogyasztja, folyamatosan növő metszőfogait azonban muszáj edzenie, ennek nyomait láthatjuk a jellegzetes homokóra-formára faragott fatörzseken.
Védett is, meg nem is?
„Ökoszisztéma mérnök – jellemzi a hódot Dedák Dalma, a WWF Magyarország környezetpolitikai szakértője. – Ez azt jelenti, hogy hozzájárul élőhelyek átalakításához azáltal, hogy átrendezi a folyóvizek partvonalát, lassítja a lefolyást. Az Európai Unióban természetvédelmi oltalom alatt áll. Nálunk ugyan most kivették a 13/2001. miniszteri rendelet 2. mellékletéből, amely a védett fajokat sorolja fel, uniós tagállami kötelezettségeink miatt azonban a hód védelmét továbbra is fenn kell tartanunk. A gyakorlatban tehát annyi változik, hogy míg eddig csak közérdekből lehetett gyéríteni, csapdázni, áttelepíteni a hódot, most már – alapos indoklás után – gazdasági okból is lehet. Az EU természetvédelmi megközelítése az, hogy a populációk stabilitását, integritását meg kell tartani. A tagállam dönti el, hogy ehhez milyen eszközt választ, de számon kérik rajta az eredményt. Magyarország e mostani döntéssel azt választotta, hogy a hódok korlátozott gyéríthetőségét tartja benne a jogban úgy, hogy a populáció fennmaradása ne kerüljön veszélybe.”
De mit tett az oktalan állat, amitől betelt a pohár? Sajnos hosszú lenne a lista, ha az építményeikkel és üregeikkel az árvízi védekezésben okozott károkat fel akarnánk sorolni – beszéljen inkább a pénz: a hvg.hu kérdésére a Belügyminisztérium 100-200 millió forintban becsülte meg az éves helyreállítási költséget, amibe a hódok aktív mérnöki munkája kerül a vízügyi igazgatóságoknak.
Az viszont nagyon is kérdés, mit jelent a gyakorlatban a hódvédelem lazulása? Vajon azt, hogy egy-egy területen megkapják rá a vadászok a kilövési engedélyt október és március között – ami egyébként épp a hódok szaporodási időszaka –, és két vaddisznó meg egy őz közt hódot is ejthetnek?
„A kiemelt természetvédelmi oltalom feloldása nem jelenti azt, hogy a hód vadászható lett – hangsúlyozza Dedák Dalma. – Gyérítése továbbra is engedélyköteles, melynek során nem merülhet fel a vadgazdálkodás, egyáltalán, a haszonszerzés szempontja. Az állományt eddig is lehetett gyéríteni: vízjogi hatósági eljárás körében a természetvédelmi hatóság adhatott rá engedélyt, a meder fenntartása érdekében, ha az ár lefolyását hódgát akadályozta, és mondjuk egy kis falut emiatt öntött volna el az ár. Ilyenkor meg kellett próbálni riasztani, illetve élve befogni az állatot, csakhogy az utóbbi időben nem tudták hova áttelepíteni, mivel az elmúlt öt évben berobbant az állomány. Most könnyebb lesz engedélyt kapni a kilövésére, bizonyítható gazdasági károkozás esetén. Néhány ártéri fa kidöntése nem tartozik ebbe a kategóriába. Egy egészséges ökoszisztémában a hódok okozta fapusztítás nem összevethető például azzal, hogy nagy vízi mederkezelés címszó alatt, vagy árvízvédelmi munkák során egész erdőket szüntetnek meg. Nemrég több százezer fát vágtak ki a Közép-Tiszánál – ehhez képest a hódok fapusztító tevékenysége elenyésző. Viszont egy erdőgazdaság számára lehet jelentős a kár.”
Kényszerházasság, következményekkel
Kérdésünkre Tóth Pétertől, a Pilis Parkerdő Zrt. Ráckevei Erdészetének vezetőjétől azt a tájékoztatást kaptuk, hogy a Beliczay-szigeti nemesnyár-ültetvényekre egyelőre nem jelent veszélyt a hódállomány.
„A hód jelenléte a Beliczay-szigeten egyrészt természetvédelmi érték, hiszen Natura 2000-es területről van szó, ahol a biodiverzitáshoz hozzátartozik minden vadon élő állat is, jelenlétének következményével együtt. Másrészt nyilván probléma, amelyre folyamatosan megoldásokat kell kidolgoznunk. A Duna-parttal párhuzamos sétálóút menti erdőrészeken túltartott füzeket, szürkenyarakat, szileket láthatnak az arra járók, ezeket természetvédelmi szempontok miatt nem termeljük le, így oda csemeték sem kerülnek. Ott a hódok tudnának kárt okozni, de a sétálóúton még nem jöttek át. Valószínű, hogy a Duna-mederben és az ártéri keskeny erdősávban megfelelő mennyiségű táplálékot találnak. Ugyanakkor Makád határában és Ráckevén megfigyeltem, hogy az ínségesebb téli időszakban, amikor nincs zöld növényzet, 20-40 métert is megtesznek a táplálkozóhelyeiktől, és előszeretettel eszik a nemesnyárt. Bezzeg az invazív zöldjuharhoz vagy a bálványfához nem fűlik a foguk! Többféle eszközt is kipróbáltunk már ellenük, de azok az emberi verejték szagát árasztó vadriasztó berendezések, amelyek például az őzeknél sikerre vezettek, a hódot nem zavarják. Próbáltuk lefesteni a fák kérgét mész, gipsz meg homok keverékével, de ezt ínséges időkben a kéreggel együtt elfogyasztották. Érden egyelőre nincs gond, így aztán egy nem túl boldog kényszerházasságban élünk.”
Van, ahol örülnek a hódnak, tudtuk meg Dedák Dalmától. Ilyen például a Duna-Tisza-közi homokhátság, ahol a hódgát a nyári aszály idején enyhítette a szárazságot.
„A hóddal való együttélésnek nem az volna az egyetlen lehetséges módja, hogy eltávolítjuk az emberlakta területekről – hangsúlyozza a szakértő. – Ausztriában például egyetemekkel együttműködve forródrótot működtetnek, ahová a gazdálkodók betelefonálhatnak tanácsért, ha hódügyi sérelem éri őket. Egy ilyen tanácsadó hálózatot Magyarországon is létre lehetne hozni, amely segíthetne az együttélésben, illetve szükség esetén abban is, hogyan lehet költséghatékonyan gyéríteni az állományt. Amikor a mostani jogszabályváltozást előkészítették, a WWF-fel is egyeztetett a minisztérium. Kértük, hogy legalább az kerüljön be a jogszabályba, hogy ha a hódgátakat elbontják, vizsgálják meg azt is, hogy a környék vízellátottságára ez milyen hatással van. Ezek a természetes vízvisszatartó építmények ugyanis aszályos időszakban nagy szolgálatot tehetnek: a felszín alatt oldalirányba el tud szivárogni a víz, és alulról táplálja a mezőgazdasági területek növényzetét is.”
Együtt élni vagy elüldözni?
A hód akaratlan jócselekedetei közé tartozik az is, hogy gátjával szaporodó helyet biztosít többek között a kétéltűek számára. Különösen a békák esetében fontos ez, hiszen a számuk erősen megfogyatkozott. Sokat tanulhatnánk a folyók építőművészeitől – ajánlja a WWF szakértője -, ahogyan a svájciak, akik a patakokra mesterségesen építenek hódgátakat.
„Általában a nyugat-európai gazdálkodókban sokkal nagyobb a nyitottság az együttélésre és a védekezésre. Hajlandók a saját pénzükből – vagy az agrártámogatásból – költeni erre. Szerencsére Magyarországon is tudok jó példát: amikor a vácrátóti botanikus kertben megjelent a hód, a WWF közvetítésével Burgenlandból hívtak hódkutatót, hogy befogási és távoltartási módszereket tanuljanak tőle. A kérdés valójában az, hogy akarunk-e áldozni arra, hogy megvédjük ezt a jószágot és együtt éljünk vele, vagy csupán teljesítjük az Unió által elvárt minimumot, és azt kívánjuk, tűnjön el innen messzire? Ha tudunk egy kis helyet adni neki, az élővizeink minőségét tekintve indikátorként fogja megmutatni, hol vannak még természetközeli állapotok.”
