1945. január 6-8. között több ezer 16-65 év közötti férfit és fiút hurcoltak el Érdről és környékéről a volt Szovjetunió hadifogoly- és munkatáboraiba a bevonuló Vörös Hadsereg katonái. Az elhurcoltak úgy tudták, hogy rövid ideig tartó, „kis munkára” viszik őket, és hamarosan hazatérhetnek, ám ez végül csak keveseknek adatott meg, a GULAG-ot vagy GUPVI-táborokat csak egy töredékük élte túl – legtöbben már útközben, illetve a gyűjtőtáborokban meghaltak az embertelen körülmények miatt. Akik hazatértek, hallgattak megpróbáltatásaikról, ahogy azok a családok is, amelyek férfi (apa, gyerek, fivér) nélkül maradtak, és gyakran azt sem tudták, eltűnt hozzátartozójuk hol lelte halálát.
Az elhurcolt civil áldozatokra emlékezik Érd minden esztendőben, január első, illetve második vasárnapján. A Jézus Szíve Templomban harminc éve tartanak szentmisét ezen a vasárnapon, a Kálvin téri református templomban pedig istentisztelet keretében megkoszorúzták a világháborús áldozatok, valamint az 1945-ben ehurcoltak tiszteletére emelt emléktáblát.
A városi megemlékezést Domonkos Béla emlékművénél tartották, tizenegy órától. Csőzik László polgármester, az Szövetség Érdért frakció, a nemzetiségi önkormányzatok, pártok, civil szervezetek, illetve az Ifjúsági Önkormányzat főhajtással és virággal tisztelgett az elhurcoltak emléke előtt. Csőzik László felelevenítette az 1945 januárjában történteket.
„Emlékezetünkben az elvitt áldozatok és itthon maradt, csonka családjaik olyanok, mint ez az 1998-ban emelt emlékmű a Földrajzi Múzeum előtt. Domonkos Béla szobrászművész alkotásában a magányos alak, ez a törékeny, mégis tűzön-vízen át kitartó nő az egész közösség tragédiáját szemlélteti. Várja az övéit, várja az idők végezetéig. Egy új év kezdetén mindig a remény hangja a leghangosabb. A remény tartott meg bennünket a nehéz időkben, és most is a remény hajtja előre Érdet. Az, hogy a járvány, a gazdasági válság, a társadalmat mérgező gyűlölködés után jobb jövő várhat ránk. Nemzedékeken át vittük magunkkal az érdi családok háború alatti és utáni veszteségét. Nekünk és utódainknak is emlékeznünk kell. Így tisztelgünk az áldozatok előtt. Így segíthetjük megnyugváshoz a túlélőket és családjukat. És ami legalább ilyen fontos: ebből meríthetünk erőt az újrakezdéshez. 2022 a remény éve lesz Magyarországon. Azt kívánom minden érdinek, hogy váljon valóra minden jó reményünk. A közelmúlt sebeit is meggyógyítva, együttes erővel és akarattal, a nézetkülönbségeket félretéve, csak és kizárólag szeretett városunk javát keresve lépjünk idén ebbe az új korba” – zárta szavait Csőzik László.
Aradszki András országgyűlési képviselő – aki délelőtt tíz órakor mondott beszédet az emlékműnél – ugyanakkor nem reményről, új korszakról beszélt, hanem jelenidőbe helyezte a múlt bűneit. A képviselő ugyanis, miután visszaemlékezett a hetvenhét esztendővel ezelőtti eseményekre, hozzáfűzte: „azok is itt élnek közöttünk, akik felelősek voltak e tettekért, itt vannak, és csak az alkalomra várnak, hogy a jogállam felfüggesztése, lámpavas, golyó, kötél, méreg, agyagba döngölés és eltűnés, és más egyéb, hosszan sorolható eszközzel számunkra, a keresztény polgári oldal hívei számára azt a lehetőséget, következményt teremtsék meg, amit ők gondolnak, és mindezt csak azért, mert mást gondolunk a világról.”
