22_03_29_erdmost_nincskep

„Elfogadtam, történjen velem bármi”

22_03_29_erdmost_nincskep

„Elfogadtam, történjen velem bármi”

Ádám Katalin interjúja. Bogatin Attilával, az Ága-Boga Nagycsaládosok Érdi Egyesületének elnökével egy verőfényes márciusi csütörtökön együtt vizsgálgattuk a Fundoklia közelében lerakott illegális hulladékkupacot.

Érdfm 101.3 – Hallgasd bárhol! Bármikor!

HIRDETÉS

Ő mint önkéntes volt jelen, tagjaként annak a nagycsaládos csapatnak, amely vállalta, hogy felszámolja a hulladékot, én pedig az érdi sajtót képviseltem. A szemétszedés hétvégén volt, de azon Attila már nem vett részt: pénteken belázasodott, pár nap múlva pedig bekerült az intenzív osztályra. Nemrég hazatért, és a történetét is megosztotta velünk.

Milyen tünetekkel kezdődött?

Lázam volt, köhögtem, egyre erőtlenebb voltam. A lázam először még lement, de aztán folyamatosan 39 fok környékén volt, és a lázcsillapítók sem használtak. Éjjel nem tudtam aludni a köhögéstől, lázálmaim voltak, hogy mindjárt elfogy a levegőm és megfulladok. A feleségem és a lányom is megbetegedett, de ők nem voltak ennyire rosszul. Az első tünetek 12-én jelentkeztek, 18-án kerültem kórházba. Úgy voltam vele, nem megyek be, amíg nem muszáj. Miután nem múlt el a lázam, vettünk véroxigénszint-mérőt. 90-es érték alatt orvoshoz kell fordulni, 85 alatt pedig mentőt hívni. Hát nekem volt olyan, hogy 70-et mutatott. Akkor döntöttünk úgy, nem várunk tovább.

Hova vitt a mentő?

Egy budapesti kórházba. Ezt egyből mondták a családnak is, így tudták, hova kerülök. Már a mentőben kaptam oxigént. Először a sürgősségi osztályra vittek, ahol megvizsgálják a covidos betegeket. Oda bárki, aki rosszul érzi magát, bemehet, nemcsak azok, akik a koronavírus miatt vannak rosszul, hanem azok is, akik Covid-fertőzöttek ugyan, de nem emiatt szorulnak orvosi segítségre. Több mint százan voltunk aznap. Mivel engem mentő vitt be, azonnal megvizsgáltak, nagyon profin és precízen. Egyből kaptam oxigént, vért vettek, tüdőröntgent készítettek, felvették az adataimat.

És utána?

Az a protokoll, hogy a várakozás idejére – míg az eredmények elkészülnek – különböző gyűjtőosztályokon helyezik el a betegeket. Hiszen akkor még nem tudni, melyik osztályra kerülsz. Nagyon sokféle betegséggel vannak ott. Volt, aki elvágta a kezét, és tinédzser, aki eszméletlenül feküdt, mert szipuzott – ők is covidosak voltak, persze. Ahogy jöttek be az eredmények, osztották szét az embereket: ki, hol, milyen ellátást kapjon, az állapotától függően. És közben folyamatosan érkeztek az új betegek. Embertelen munkát végeznek az orvosok, nővérek, mentősök. Elmondani sem lehet, ezt csak az látja, aki ott van. Ennyi emberre figyelni, nyomon követni… Nagyon profi rendszerük van, két orvos csak ült a gép előtt, nézte, kinek milyen eredményei jöttek meg. És közben oda kellett figyelniük arra is, hogy volt olyan beteg, aki tépte le magáról a vezetékeket.

De miért?

Az oxigénhiány miatt. Én is voltam olyan állapotban, amikor épp nem kaptam levegőt, és úgy éreztem: ha leveszem a maszkot, jobb lesz.

A család tudta benned tartani a lelket?

Mikor ott ültem a gyűjtőben, negyvenfokos lázzal, volt egy pillanat, amikor feladtam. Égett belülről mindenem, nem tudtam felkelni, oxigén nélkül mozdulni sem. Úgy éreztem, ennyi volt. Közben küldtem haza folyamatosan az üzeneteket telefonon, a családom pedig továbbította, és a gyülekezetünk, a Késői Eső tagjai imádkozni kezdtek értem. Miközben én a gyűjtőben ültem ebben az állapotban, elindultak az imaláncok, és ezzel egy időben nagy nyugalom fogott el: teljesen mindegy lett, hogy el kell mennem vagy itt kell maradnom. Elfogadtam, történjen velem bármi. Akár a Jóistenhez megyek, akár haza, én már megtettem az életben, amit kellett. Nekem az is boldogság, ha fel tudok menni, az is, ha a családomhoz. És akkor hirtelen jött a gondolat: legyen békességed, nyugodj meg, haza fogsz menni.

Hova kerültél a gyűjtőből?

A belgyógyászati osztályra. Négyen voltunk egy szobában. Folyamatosan kaptam az oxigént, illetve gyógyszereket. A doki másnap szólt, hogy elemezték az eredményeimet, és át fognak vinni az intenzívre, mert itt nem tudnak annyi oxigént adni, amennyi elégséges. Egyágyas szobába kerültem, lélegeztetőgépre.

El is altattak?

Nem. Olyankor intubálnak is, arra nem volt szükségem. 70-75 százalékos oxigént kaptam, legalábbis így láttam a gépen, és lélegeztetőmaszkon keresztül tudtam csak levegőt venni. (A környezeti levegő oxigéntartalma 21 százalék – a szerk.) EKG-t kötöttek rám, mozdulatlanul kellett feküdnöm. Profi gépek, berendezések vettek körül, a szobát pedig bekamerázták. A gépek azonnal jelezték, ha alacsonyabb volt a véroxigénszintem, ha nem megfelelően jött a levegő, és jöttek azonnal megnézni, mi a helyzet, és állítottak a gépen.

Mennyire érintette a tüdődet a gyulladás?

Ötven-hatvan százalékban. Két nap volt, amíg maszkon keresztül kaptam a levegőt. Akkor is nálam lehetett a telefonom, tudtam tartani a kapcsolatot a családdal – bár rettentően fáradt voltam -, és a csomagokat is felhozták nekem, amiket a fiam minden hajnalban leadott a portán. Felkelni persze nem tudtam, etettek, itattak, mosdattak. Nagyon nehéz volt elviselni ezt a kiszolgáltatottságot. Mikor már csak orrszondán keresztül kaptam a levegőt, felállhattam. Szép lassan csökkentették a bejövő oxigén mennyiségét. Rengeteg fehérjét kellett ennem, sok húst, zöldséget. A család is küldött be mindent, ez is biztos segített az erősödésben. Nyolc nap után engedtek vissza a belgyógyászatra, akkor már nem volt szükség gépi lélegeztetésre, csak egy kis kiegészítésre. Akkor már önállóan tudtam kimenni a mosdóba, tudtam zuhanyozni is. Volt olyan is, hogy egy-egy fürdés erejéig már nem kellett a plusz oxigén.

Hány napot voltál kórházban?

Tizennyolcat. Nagypénteken már nem kaptam egyáltalán rásegítést, a lázam is elmúlt, és 90 százalék felett volt a véroxigénszintem. Ezalatt a közel három hét alatt tanúja voltam, milyen emberfeletti munkát végeznek az orvosok, az ápolók, és az orvostanhallgatók is, akik segítettek a láz- és vérnyomásmérésben, az ebéd behozatalában. Amit én láttam, az alapján csak pozitívan tudok nyilatkozni mind a kórházi körülményekről, mind a dolgozókról.

Milyen volt hazajönni?

A kórházban jobbára csak magammal voltam elfoglalva. Mikor hazajöttem, láttam, hogy nemcsak értem kell imádkozni, hanem a páromért, gyerekeimért is. Egyrészt át kellett vállalniuk helyettem az otthoni munka rám eső részét, úgy, hogy ők is betegek voltak, másrészt nagyon aggódtak értem. Átéltem, hogy a szeretteimnek is milyen nehéz. És közben jöttek a rossz hírek, az Ága-Bogán belül is – a nagycsaládosoknál is vannak árván maradt gyerekek. A nehéz helyzetbe került családokat segíti és támogatja az egyesület. Nagy összetartás van bennünk. Ez az időszak most a segítségről szól, és nem a közös programokról.

Van konklúziód?

Igen, hogy ez a vírus senkit nem kímél. Ötvenkét éves, energikus ember vagyok, odafigyeltem az egészségemre, a vitaminpótlásra, mégis kórházba kerültem. Figyeljünk oda az intézkedések betartására, és legyünk tudatában, hogy azok az emberek, akik a Covid-osztályokon dolgoznak, emberfeletti munkát végeznek. Ami pedig engem illet, úgy érzem, a Jóisten nagyon vigyázott rám. Célja van még velem a földön.

További cikkeink

További cikkeink

Facebook

Facebook
Twitter
LinkedIn
Pinterest
Reddit
Telegram
WhatsApp
Email