Hogyan határozná meg magát, orvos, aki szabadidejében ír, vagy író, aki gyógyít?

A helyzet ennél bonyolultabb, ugyanis fiatal koromban két hivatás közt hezitáltam: pap legyek vagy orvos? Az utóbbi pályát választottam, ugyanakkor mindig is vonzódtam az orvoslás lelki vonatkozásaihoz. Sajnos a PET, az MR, a CT előtérbe kerülésével a kezelés, a humán tényező háttérbe szorult az orvos-beteg kapcsolatban. Ezt újra fel kell eleveníteni és előtérbe állítani, ahogy közel 2500 évvel ezelőtt Hippokratész hangsúlyozta.

Ez milyen módszerrel lehetséges?

A szakbarbár és a kuruzsló között van egy szűk mezsgye: odafigyelek a betegre, de alkalmazom a modern szakmai vívmányokat is a beteg gyógyítása, kezelése érdekében.

Több fórumon és szakkönyvben is leírtam: a rendelő legfontosabb eszköze az a szék, amin a páciens helyet foglal.

A vizsgálat előtt, még felöltözve, leül, elmondja a panaszait. Ilyenkor fizikailag is egyenrangúak vagyunk, nem egy kiszolgáltatott ember van velem szemben. A vizsgálatot követően, már felöltözve, ismét ezen a széken foglal helyet, és én vázolom a javaslataimat. Nagyon fontos tehát: kétszer beszélek a beteggel, és mindkét alkalommal egyenrangú félként. Érzem, láhttps://erdmost.hu/wp-content/uploads/2021/06/business-blog-session-cover-img-03.jpg, hogy ettől felszabadulttá válik, el tudja mondani a panaszait.  Egyszer utaztam a buszon, hallottam, hogy két ember az egészségi állapotáról beszélget.

„Ez a Karácsony legalább megkérdezte, hogy mi a panaszom”

– mondta egyikük. Hát itt tartunk!

E témához fűződik a hamarosan megjelenő könyve is.

Életem kvintesszenciáját foglaltam össze Az onkológia lelki tényezői címmel. Ez egy mindenki számára közérthető, olvasmányos kötet. Az előszót dr. Bagdy Emőke professzor, klinikai szakpszichológus írta, akivel egy időben együtt is dolgoztam, és rengeteget tanultam tőle, így számomra ez nagy megtiszteltetés. A könyv bemutatója itt lesz, Érden, februárban, a rákellenes világnaphoz kötődően, Emőke részvételével. Az külön öröm, hogy a kötet megjelenését az önkormányzat támogatja, anyagilag is.

Mennyire időszerű a mondanivalója most, a koronavírus-járvány idején?

A jelenlegi helyzet még inkább fókuszba helyezi ezt a kérdést, hiszen nemcsak az onkológiáról van szó, hanem az egész gondolkodásrendszerünkről – mondjuk így, a józan optimizmus fontosságáról. Nem a felelőtlen lelkesedést favorizálom, hanem azt, hogy találjuk meg a pozitív pontokat az emberi kapcsolatokban és magukban az emberekben, hogy a gondolkodásuk ne a pesszimizmus felé forduljon.

Ez a tizenötödik szakkönyve. Szépirodalmi munkássága is jelentős, tagja az Érdi IRKÁ-nak is. Mikor jelent meg az első kötete?

Már Érden dolgoztam, 1997-ben, amikor a Tündéri utazás című kisregényem egy pályázaton díjat nyert. Most már a tizenhetedik kötetem megjelenésénél tartok. Az első verseimet egyébként jóval a Tündéri utazás megjelenése előtt írtam, méghozzá egy ápolónőhöz, akibe fiatalon szerelmes voltam. Ez a hölgy egy pesti kórházban dolgozott, ahol egy időben Zelk Zoltán költő is feküdt. Az én szerelmem ápolta, aki meg volt róla győződve, én vagyok a második Petőfi. Szegény Zelknek nem volt elég a maga baja, még az én verseimet is el kellett olvasnia, mivel Mari odahordta őket a betegágyához. Egy kivételével mindegyik a papírkosárban kötött ki – A tél ünnepe címűt kiválasztotta, így jelenhetett meg az Új Emberben. Az én szépirodalmi pályámat tehát Zelk Zoltán indította el, amire büszke vagyok. Ahogy arra is, hogy amikor feltörték az IRKA könyves szekrényét, az én könyveimet lopták el. Ennél jobb kritika nem is kell egy írónak.

Legújabb kötete szinte egyszerre jelenik meg a szakkönyvével.

Igen, februárban. Nagy öröm nekem, hogy a lányom, Karácsony Orsolya szerkesztő is közreműködik a megjelenésében. Ez a kötetem kilenc történetet és pár verset tartalmaz, címe Tükörsztorik. Egy-egy sokakat foglalkoztató téma, kérdés két oldalát vizsgálom meg, az olvasóra bízva a döntést, hogy a tükör melyik oldalán szeretne állni.

2020 végén nyugdíjba vonult. Teljes egészében az írásnak szeretné szentelni magát?

Igen, de a szakmai tevékenységemet sem szeretném abbahagyni. A Rókus kórház főigazgatójával tárgyalok arról, hogy heti egy-két napot ott rendelnék majd. Az a fajta ember vagyok, aki mindig tevékenykedik. Azokat, akik csak úgy vannak, és napokra oda lehet állítani őket a sarokba, „ólommadaraknak” hívom – hát én nem vagyok ilyen.

Orvosként mire a legbüszkébb?

Arra, hogy valamilyen módon hozzám kötődik a szervezett onkológiai ellátás beindítása Ajkán, Pápán és Érden.

Hogy látja, a gyógyulásban hány százalékban van benne a beteg, hány százalékban az orvos, illetve Isten?

Ezt csak a konkrét beteg tekintetében lehet megmondani. Bagdy Emőke szerint egy fizikai betegségben a lelki tényezők általánosságban 30-40 százalékot jelentenek, de az én esetemben – mert én is voltam komoly beteg – ez az arány 99 százalék volt. Ha már itt tartunk, érdemes megjegyezni: bár a statisztika nagyon fontos az orvos szempontjából, a betegnek nem jelent semmit. Ha ő benne van abban a tíz százalékban, amelyik meggyógyul, nem érdekli a másik 90 százalék. És ennek fordítottja is igaz. Nyilván erősíti a pácienst, ha azt mondom neki, hogy a betegségéből nagy valószínűséggel ki lehet lábalni, de mindig ott van a „majdnem”. Ezért óvatosan kell bánni a különféle statisztikákkal, és minden esetet egyénileg kell vizsgálni. Mi, orvosok, tudjuk erősíteni a lelki oldalt is. Meggyőződésem: nincs olyan helyzet, amikor széttárom a kezem, és azt mondom, hogy itt már semmit nem lehet tenni.

Karácsony István: A tél ünnepe

Puhán süpped a csönd,
a hószagú levegő nem mozog… áll a sötétben.
Messzi-vonat fütty hallik, s távoli zaj.
– a vonat elment, a csend tovább lapít.
Hó kezd esni álmatagon,
kristály terítő száll a földre le.
……………
Csillognak a poharak a fehér asztalon,
s a karácsonyfát díszítő gyermekek arca pirosra hevül.
Csillagszóró szórja fényét,
a karácsonyi kalács illata bajtvív a fenyőével,
melynek gyantája itt-ott kiserken.
Szeretet tölt be most minden lelket,
ez érző szívekben lustán terül.
Harmadiknak az iménti viadalhoz
most belopódzik a pecsenyéé,
dölyfösen tölti ki az egész lakást,
kiveri onnan illattársait.
Szaloncukrok árnya táncol a falon,
míg a gyertyák lobogva énekelnek boldog Betlehemről.
Sercegő tálból ügyesen emel a gazdasszony piros falatot,
az egyik gyerek máris többet akar, s kap ha megette.
– Míg esznek csönd van,
csak az öntött bor gyöngyözik lassan,
először tisztán ízleli mind.
Az öröm hullámain áttáncolnak az ajándékok a fenyő alá,
s ott kíváncsian nézik melyik kié?
Derűsek az arcok.
„Mennyből az angyal”-ra álló szájjal örülnek belül
kívül egy könnycsepp tolakszik a szemből,
… már-már a földre kerül.