Csak egy kis munka – ezt ígérték a szovjetek a férfiaknak, akiket az érdi vásártérre csaltak, vagy az ágyukból rángattak ki éjszaka. A januári fagyban egy szál ruhában, gyalog hajtották őket Ercsi felé, és terelték gyűjtőtáborokba, Szegedre, Bajára, Temesvárra. Sokan elpusztultak útközben vagy a táborokban, ahol embertelen körülmények uralkodtak. Aki megmaradt, az a Szovjetunióba került: a Donyec-medence szénbányáiba, a Kaukázus-vidék munkatelepeire. A „málenkij robot”, azaz a kis munka akár nyolc évig is eltartott, és a foglyok zöme belepusztult – ők ma is jeltelen sírokban nyugszanak.

Érd több ezer férfit veszített el 1945 januárjában, ám erről a rendszerváltás előtt nem lehetett beszélni. Csak évtizedekkel később, 1998-ban avatták fel a városi emlékművet a Magyar Földrajzi Múzeum épülete előtt: Domonkos Béla szobrát, amit minden esztendőben megkoszorúznak az elhurcoltak érdi emléknapjához, a január 8-ához legközelebb eső vasárnapon. Idén a vírusveszély miatt ez is másként alakul: elmarad a vasárnapi városi, mindenki számára nyilvános megemlékezés, helyette 8-án koszorúz szűk körben a város vezetése. 

Nem marad el viszont az a megemlékezés, amit a málenkij robotból négy év után hazatért Eszes Vendel és János, illetve több társuk leszármazottai rendeznek meg évről évre a 6-os út mentén felállított keresztnél, aminek felállítását az Eszes család kezdeményezte. Eredetileg városi emlékművet szerettek volna, de ennek felállítását abban az időben – jó harminc esztendővel ezelőtt – halogatta az önkormányzat. Így aztán az Eszes család földjén, több ember összefogásával és anyagi áldozatával emelték azt a keresztet, amit 1994. augusztus 20-án szenteltek fel. Azóta minden esztendőben megtartják a megemlékezést, január 8-án, tíz órakor, a Német és a Horvát Nemzetiségi Önkormányzat tagjainak részvételével.

Stibrányi Mártonné védőnőt sokan ismerik városunkban, azt már kevesen tudják, hogy édesapja, Klopfer Ferenc is azok közt volt, akiket elhurcoltak, és négy év után sikerült visszatérnie egy GUPVI-táborból. Gyermekeinek keveset mesélt erről az időszakról, annyit tudni, hogy a vásártérről vitték el. Huszonnégy esztendős volt, még legényember. 

 – Nagyon keveset mesélt nekünk erről, annyit tudok, hogy – mivel pék volt a szakmája – a konyhán dolgozott. Így maradhatott életben – emlékezett édesapjára Stibrányi Mártonné. – Apám maláriás lett a táborban. Hazatérése előtt kórházba került, ahol felhizlalták, és kapott malária elleni gyógyszert is. A rossz élményeiről soha nem beszélt. Azt viszont elmesélte, hogy miután hazatért, annyira ki volt éhezve a gyümölcsre, hogy mikor kerékpárral Martonvásárba vitt egy kosár cseresznyét, annyit evett belőle, hogy az út végére semmi nem maradt belőle – emlékezett vissza Stibrányi Mártonné. 

Az elhurcoltak emlékére idén is szentmisét tartanak az Érd-Újvárosi Jézus Szíve templomban, vasárnap reggel 8 órakor.