Leszámítva az őslakókat, akiket ide hozott a gólya, alighanem közös a magunkfajta „gyüttmentek” helyválasztásában Budapest szomszédsága. Közel is legyen a város, meg ne is, mi pedig kint is legyünk, meg bent is. Valójában valami városszerű faluba vágytunk, ahol nem szaglik a magyar ugar, villámgyors a wifi, elérhető távolságban van a versenyképes iskola és olyan munkahely, ahol kitermelhető a havi törlesztője annak a hitelnek, amiből álmaink otthona épül. A valódi ára mindennek: a szabadságunk. Amikor fogaskerékké váltunk a munkapiaci gépezetben, és minden vágyunk, hogy még nagyobb fogaskerékké válhassunk. Magunkra húztuk a méregdrága saját betonkockánkat, reggelente szétterítjük, esténként begyűjtjük a családot. Hétvégén bevásárolunk, lenyírjuk a füvet, befejezzük a hétköznap elmaradt munkát, nagy ritkán meghívjuk a barátokat, hadd irigykedjenek. Ismerjük a kivezető utat, a nagyobb bevásárlóhelyeket, benzinkutakat, minden más helyre elvisz a GPS. Szomszédjainkkal nem beszélgetünk, nem is nagyon találkozunk. A város, ahol élünk, legfeljebb abban az összefüggésben kerül szóba, hogy mekkora volt ma a dugó. Ennyi az „átlagingázó” városi élete az agglomerációban.
Sétálható város
Sajnos a mi városunknak eleve rossz a konstrukciója: a lakó-, a munkahelyi- és a vásárlókörnyezet elkülönül benne, a távolságokat pedig mi mással szelnénk át, mint autóval. A kertvárosi élet, valljuk be, amúgy dögunalom. Fényes nyári estéken jó lenne kicsit korzózni, bámészkodni, beszélgetni, ám ehhez is autóba kell ülni. A gyaloglásnak Érden legfeljebb sportértéke lehet, hiszen ki szeret sétálni olyan utcákban, ahol teremtett lélekkel nem találkozik, a járda, ha van, egyszemélyes, de inkább nincs, és minden kerítés mögött két-három kutya őrjöng. Hasonló a helyzet a kerékpározással: kaland, a szónak nem a legjobb értelmében. Vállalható közösségi közlekedés vagy van, vagy nincs – inkább nincs. Úgyhogy az autó a racionális választás. Mi még itt tartunk. Miközben a világ boldogabb régióiban már rég nem az a kérdés, elég jól autózható-e a város, hanem az: sétálható-e.
Érd nem az. Bár, ha sétálható volna, akkor lenne csak igazán nagy a fejvakarás, ugyan hová sétáljunk? Aki volt már turista idegen országban, tudja: a főtérre, ott van az élet. Hogy Érden mi hiányzik az élethez? Nos, elsősorban: az emberek. Egy olasz, dél-amerikai, görög, francia város magja mind egyformán néz ki: árkádos, erkélyes egy-két emeletes házak zárnak körbe egy intim teret, ahol lépcsőkön, padokon, szegélyeken üldögélnek az emberek, beszélgetnek, nézegetik egymást, gyerekek kergetőznek, galambok bólogatnak, ha Dél-Amerikában vagyunk, akkor a tér közepén van egy kis park, zene szól és előbb-utóbb néhányan táncra perdülnek. A mi belvárosunk tehát akkor lehetne élettel teli, ha sokkal többen laknának és dolgoznának itt, akiknek jobb dolguk is van annál, mint hogy bezárkózzanak. Ehhez tudatos városfejlesztői kézzel kellene hozzányúlni a város tereihez. Az ingatlanbefektetők nem vesződnek belvárosi projektekkel, mivel oda inkább az alacsonyabb jövedelműek költöznének. Adókedvezményekkel lehet őket jobb belátásra bírni, ajánlja A sétálható város kézikönyve szerzője, Jeff Speck (alcíme: 101 szabály az élhető városért). Megérné, hiszen egy hagyományos, középmagas épület a belvárosban több mint 13-szor annyi adóbevételt, és 12-szer annyi munkahelyet teremt négyzetméterenként, mint egy bevásárlóközpont, állítja a szerző.
De miért lett az megoldandó városfejlesztői feladat, ami régen magától értetődő volt – egy város főterén élet legyen? Nos, elég megnézni Érdünk belvárosát, hogy választ kapjunk rá: ahol a város terei az autós közlekedésről szólnak, ahol az embereknek nincs kedvük, lehetőségük bámészkodni, ténferegni, üldögélni, ott az élet megszűnik.
A lassúság dicsérete
A városi élet a lassúságból születik, fejti ki Jan Gehl dán építész, a köztértervezés, a humánus város doyenje. Ahol gyalogolni jó, ott felélénkül az élet. „Ha olyan városokat hozunk létre, amelyek sok embert sarkallnak gyaloglásra és biciklizésre, élettel és eseményekkel telnek meg az utcák, mivel lelassul a forgalom” – írja Élhető városok című könyvében. Az élő város alapfeltételei: kompakt városszerkezet, megfelelő lakósűrűség, elfogadható távolságok, valamint jó minőségű városi tér. Azokban a városokban, ahol fontos szerepet tulajdonítanak annak, hogy az emberek találkozzanak, beszélgessenek, ott gyaloglásra és kerékpározásra buzdítják őket, padokat állítanak – nem félve attól, hogy majd a hajléktalanok befoglalják -, parkokat terveznek. Az emberek pedig letelepszenek, és keresik egymás társaságát. Azok a hívogató közterek, fejti ki Gehl, ahol lehet ácsorogni, nézelődni, ki-betérni, ülni, vásárolni. Aktív, érdekes, keskeny egységekből álló földszinti terekre van szükség a gyalogos útvonalak mentén.
Bármennyire nyilvánvaló is, hogy az autós övezet jócskán meghaladja a szükséges mértéket, a nagyvárosok szétterülése egyre folytatódik, mert a globális tőke érdekei így kívánják. „A szétterülő terjeszkedést életben tartó gépezet tovább zakatol, felhabzsolva a mezőgazdasági területeket és a fosszilis üzemanyagot, és lélektelen lakóparkokat, no meg szén-dioxidot okádva. Az adatok azt mutatják, ez a folyamat hamarosan megölhet bennünket” – írja Jeff Speck. Ugyanakkor bizakodó a tekintetben, hogy lehet-e a sétálható életstílust elérhetővé tenni. Lehet például megfizethető lakásépítést kezdeményezni a városokban – jó példa erre Budapest 13. kerülete –, és abban is van városfejlesztői mozgástér, hogy hangulatos kisvárosi zugok jöjjenek létre a szétterülő kertvárosok gyomrában. „Olykor egy város, amely szétterülőnek látszik – írja, – titokban magában rejti az organizmus magját, amely kicsírázik és szárba szökken, ha megfelelően gondozzák.” Vajon lehet-e ilyen város Érd? És akarják-e ezt a lakói?
Amerikai statisztikák szerint a szétterülő kertvárosban élők legtöbbje nem akar monofunkciós lakóövezetben élni – figyelmeztet Speck. Nagyon sokan akaratukon kívül rekednek a kertvárosok csapdájában, legtöbben azért, mert nem tudják megfizetni a valódi városi lakhatás árát. Az ilyen alacsony népsűrűségű kertvárosok építése ráadásul a város számára sem kifizetődő – egy kertvárosi rész útburkolattal való ellátása, összevetve az itt élők ingatlanadójának összegével, totálisan veszteséges vállalkozás. Az összes városban, ahol ezt vizsgálták, az jött ki, hogy a bevételt hozó belváros állja a közpénzzel támogatott elővárosi terjeszkedés számláját. Vajon mit lehet tenni a kedvetlen kertvárosiakért – veti föl a szerző –, azon kívül, hogy megadjuk nekik a csinos kis városközpontokat, ahol kedvükre sétálhatnak? Válasza egyértelmű: a belváros fejlesztése révén felpezsdíteni a városi életet. Érden például meg lehetne próbálkozni azzal, hogy újra életet lehelünk a régi utcákba (pl. Alsó és Felső utca), megmentjük a régi épületeket Ófaluban. Még szélesebb utak, még nagyobb parkolóházak építése helyett pedig keressük a lehetőségét annak, hol, miként lehet a gyaloglást, a kerékpárutakat és a közösségi közlekedést fejleszteni.
Műanyag körforgalom
Jó lenne ilyen kérdéseken együtt töprengeni! Erre ígéretes kísérlet történt nemrég, amikor a Fundoklia téri „műanyag körforgalom” sorsáról kérdőíves online felmérést kezdeményezett a Facebookon az Érdlakó blogportál alapítója, Varga Illés Levente. Majd Csőzik László polgármester és városfejlesztési tanácsadója, Barna Zsolt, lakossági fórumon foglalta össze az eredményeket. Számos kitűnő felvetés érkezett a résztvevőktől, de a legfontosabb az, hogy kiderült: az érdiek lenyűgözőnek találták, hogy nyílt, interaktív formában megkérdezték a véleményüket arról, milyen városi környezetben szeretnének élni.
Noha egy ilyen fő közlekedési folyosó nem a legjobb hely arra, hogy oda forgalomvonzó funkciókat telepítsenek, a legtöbb hozzászólásból kitűnt, hogy leginkább fákat, parkokat és olyan közösségi létesítményeket látnának szívesen, mint például sportpálya, játszótér, piac. Méghozzá kerékpárral és gyalogosan is megközelíthető környezetben.
Ugyancsak A sétálható város kézikönyvében olvasható, hogy egy dél-karolinai város polgármestere az alábbi jó tanácsot adta polgármester kollégáinak: „Az önök dolga, hogy egyensúlyban tartsák a költségvetést, de soha senki sem fog arra emlékezni, hogy megtették. Ha azt akarják, hogy emlékezzenek önökre, építsenek egy parkot!”
