Beliczay Erzsébetet kérdeztük, aki Budapesten él, és nem sok kapcsolata van Érddel. Annál több volt régen, amikor még özvegy nagymamájához járt az ártéri házba.
Mit tudhatunk a Beliczay-ház hajdani lakóiról?
Nagyanyám, özvegy Beliczay Endréné, Konkoly Thege Erzsébet (1882-1964) lakott ott. A házat a nagypapa tervezte, aki kultúrmérnök volt. A család Nyitráról költözött a XVIII. század végén Komáromba, majd Pestre. Én már a családunk ötödik olyan generációjához tartozom, amelynek még szívügye a mézeskalácssütés. Ükapám, Beliczay Imre volt az első, aki ezt a mesterséget kitanulta. 1832-ben alapította meg azt a mézeskalácsos és viaszgyertya öntő céget, amely a leghíresebbé vált hazánkban – a Beliczayak képezték a mézeskalácsosok közel harmadát. Imre egyik fia, Béla vitte tovább a céget, akinek négy gyermeke közül Endre nagyapánk volt a legidősebb. Amellett, hogy ő is képzett mézeskalácsos volt, elsősorban öntöző-rendszerek, vízi közművek tervezésével szerzett országos elismerést.
Leáldozott ennek a szép mesterségnek?
A két világháború között még virágzott, bár igazán sosem lehetett belőle meggazdagodni. Csak az alapítást követő bő fél évszázad múlva sikerült a második generációnak, Beliczay Bélának saját házat építeni a mai Csányi utcában 1886-ban. A Beliczay mézeskalácsos cég jómódúnak számított, de igazából a méz- és viaszkereskedelem okán: Erdélyből és mindenféle helyekről vásárolták a mézet, viaszt, és adták el a vidéki kisvállalkozásoknak. Az innováció sem hiányzott a családból: amikor feltalálták a méhviasznál százszor olcsóbb paraffingyertyát, és már csak a zsinagógák és a keresztény templomok engedhették meg maguknak a díszes, színes méhviaszgyertyát, Imre kifejlesztette a méhviasz padlóbeeresztőt. Abban az időben kezdték ugyanis a hajópadlót felváltani a keményfa parketták, és arra az illatos viaszpaszta bizonyult a legjobb ápolószernek. Ezzel viszonylag jelentős anyagi sikereket is elértek. Még én is vikszeltem viaszos padlót kislánykoromban.
Érdekes, hogy piacvezető volt a cég, mégsem gazdagodott meg a család.
Több oka is volt ennek. A két világháború között – a nagyüzemek, a gyáripar mellett – még virágzott a kézműipar is. Bár a céhrendszer a XIX. század közepén megszűnt, de egyes elemei tovább éltek. Nem volt elvárás az állandó növekedés és az ehhez szükséges irdatlan extraprofitra törekvés. A tisztesség, a minőség, a jó viszony a munkatársakkal, az egymás iránti bizalom viszont nagyon is. Nem fordulhatott elő, hogy valamiből kispórolják az alapanyagot. A légkör is családias volt. A tanoncok és – ha kívánták – a segédek is a Csányi utcai házban laktak. Együtt ebédeltek a családtagokkal. Hiszek abban, hogy a gazdaságban újra több szerepet kap – a globalizmus mellett – a lokalizmus és a kézműves irány. Mivel az életszínvonal emelkedésével egyre nagyobb igény lesz a minőségi holmira is. A mi családunknak ugyan már nincsen köze a Beliczay-házhoz, de el tudnék képzelni Ófaluban egy olyan interaktív közösségi házat, ahol Érd nevezetességeinek bemutatása mellett közös programokat is szerveznének, mint például a karácsonyi mézeskalács-készítés. Utat mutathatnának a fiataloknak ahhoz, hogy kedvet kapjanak a ma kevésbé divatos, de újraéleszthető szakmákhoz.
Elvárás volt a családjában, hogy a mézeskalácsos mesterséget megtanulják a fiú utódok?
Imre, az alapító, 8 gyereke közül az egyik fiát szemelte ki utódjának. A többiek diplomát szereztek, illetve a lányok férjhez mentek. Nagyapám, Endre, mivel öccse korán meghalt, eleget tett a családi hagyománynak, de közben elvégzett két évet a jogon, majd irányt váltva, vízügyi szakemberré vált. Persze ehhez kellett egy jómódú család, amely a tanulmányait finanszírozta. Apu is elvégezte a jogot, utána kitanulta Bécsben a mézeskalácsosságot, mellette élelmiszerkémiát és közgazdaságtant is hallgatott. Aztán – a céhes vándorlási hagyományok szerint – dolgozott München mellett, majd Nürnbergben, híres német mézeskalácsos műhelyekben. De nemcsak a fiúk voltak képzett mézeskalács-készítők. Nagyapámnak, aki nem akarta folytatni a mesterséget, az volt a szerencséje, hogy az egyik lánytestvére nem ment férjhez. Mariska nagyon okos, önálló nő volt, és gyakorlatilag ő vette át az üzem vezetését 1920-ban, szülei halála után. Nagyapám pedig foglalkozhatott vízügyekkel, amelyek sokkal jobban érdekelték.
Ön is képzett mézeskalácsos?
Egyáltalán nem. Az államosítás után gyakorlatilag nem folytatódott nálunk a mézeskalács-készítés, csak háziasszonyi szinten. Édesanyámtól tanultam meg. Több családtaghoz hasonlóan szeretek is sütni. Gimnazistaként, a nyári szünetben festettem színes viaszgyertyákat abban a München melletti üzemben, ahol apu is dolgozott egy évig „vándorlása” során. De eszembe se jutott, hogy az élelmiszeriparba menjek. Viszont büszke vagyok a családi múltra.
Hogyan lett a Beliczay családnak szigete és ártéri erdeje Érden?
Ezt sajnos nem tudom. Átnézegettem a régi tulajdonlapokat, de azokból számomra nem derül ki, hogy a dédszüleim – Beliczay Béla és Nagy Berta – hogyan lettek erdőtulajdonosok. Csak arról találtam írást, hogy a sziget régi nemesi birtok volt, és hogy az érdi birtokot a szülők 1918-ban hivatalosan elajándékozták Endre és Mária gyermekeiknek. Ezekről a dolgokról – majd később az államosításról – apuék sosem beszéltek nekünk. Az erdőt és a termőterületet államosították. 1994-ben a család a földhivatali bejegyzés alapján kárpótlást kapott.
Azt sem lehet tudni, hogy mekkora terület volt a Beliczayaké?
Egy 1939-es keltezésű panaszlevélben 130 holdról tesznek említést. De több tulajdoni lap, szerződés és hivatalos bejegyzés, valamint felmérési rajz maradt meg. Egy a földméréshez, telekkönyvekhez értő szakember valószínűleg sok mindent ki tudna deríteni ezek alapján a területről. A ház 1923-ban épült. A hozzá tartozó, feltöltött terület – amelyet a panaszlevél szerint a rendes tavaszi árvizek nem érnek el – 350 négyszögöl. Beliczay Endre volt az Érd-Nagytétényi Ármentesítő Testület ügyvezető alelnöke is. A testület egyik fő célja a legelő ármentesítése volt. A Legelő Társulattal nagyapám megegyezett az út használatáról, melynek jogosságát az egészen 1939-ig nem is vonta kétségbe. Akkor volt e körül valami perpatvar, a panaszlevél szerint, de nem tudom a részleteket. Arra viszont fölfigyeltem a megmaradt iratok alapján, hogy még 1945-46-ban is mennyire komolyan vették a hatóságok az erdővédelmet. A magánerdők gondozását, hasznosítását rendszeresen ellenőrizték.
Hogyan élte meg a család, hogy az államosítással mindenét elveszítette?
Azt hiszem, családi megállapodás lehetett, hogy nem sóhajtozunk reggeltől estig. Valahogy elfogadták, hogy most ez van és kész. Mindennek oka van, és sosem lehet tudni, hogy milyen magasabb rendű értelem rejlik mögötte. Van egy tanmese egy legényről, akit az egész falu sajnál, amiatt, hogy leesett a szekérről és összetörte magát. Aztán amikor a falu összes férfiját elvitték katonának, és a háborúból egy sem tért vissza, akkor már senki nem gondolta azt, hogy szegény. Az életben sosem lehet tudni, mi szerencse és mi szerencsétlenség.
Nagymamáját különösen nagy veszteségek érték, hiszen előbb a férje halt meg, aztán a vagyon is odalett. Hogyan emlékszik rá?
Amikor a nagypapa tragikus körülmények között meghalt, a nagymama kisebbik fiával, a húsz éves Lászlóval, apukánkkal, a Bajza utcába költözött, Kugler Henrik híres cukrász házába. Apám 1944-ben nősült meg, és ekkor nagymama kiköltözött Érdre, a Csónak utcai házba, amit addig inkább csak nyaralónak használtak. Jól értett a gyümölcstermesztéshez és az erdészethez is. A ház körül gyöngytyúkokat tartott, és azt hiszem, a nagymama ott volt elemében. Mi a háború után, két testvéremmel a Bajza utcába születtünk. Apuval gyakran látogattuk nagymamát vasárnaponként. Pestről kibuszoztunk Nagytétényig, majd elgyalogoltunk a Duna-parton a nagymamához. Nekem ez hatalmas élmény volt, útközben kagylókat, köveket gyűjtöttünk, a töltés mentén kanyarogtunk egész a Csónak utcáig. Az artézi kúthoz jártunk vízért – nem voltam nagyon oda érte, mert nagyon speciális íze volt. Tavasszal sokszor elöntötte a kertet az ár, akkor lehetett ott pancsolni. Emlékszem, volt, amikor csak csónakkal tudtuk megközelíteni a felső szinthez vezető lépcsőket. Amikor elvonult az ár, és megszáradtak a falak, kimeszelték az alsó szintet. Nagymama a lenti részben tárolta a gyümölcsöket, hogy ne fonnyadjanak meg. Gyönyörű jonatán almája volt, meg sok körte, birs, sőt, még egy fügefánk is volt. Ezek azért termettek olyan gazdagon, mert gyakran megtermékenyítette a földjüket a Duna árvize.
Hogyhogy nem dőlt össze az a ház?
Ez számomra is technikai bravúrnak tűnik. Igaz, hogy feltöltésre épült, de amint említettem, mégis elöntötte időnként a víz az alsó részt. Kívülről ma is jó állapotúnak látszik a ház.
Télen is ott élt a nagymama?
Sokáig igen, aztán idősebb korában már nálunk, a kisszobában. A hetvenes évei végén azonban annyira elhatalmasodott rajta a demencia, hogy 24 órás felügyeletre szorult. Mivel anyu is dolgozott, az öcsém pedig Down-kórral született, nem tudtak volna a szüleim még egy idős beteg embert is ápolni, ezért otthonba került.
Hogyan veszítette el a család az érdi házat?
Nagymama halála után a fiai eladták. Egyikük sem akarta megtartani. Nagymama nélkül már nem volt funkciója a család számára.
Beliczay Imre, az alapító, Sopronban kezdte a gimnáziumot. A nyári vakációt a legidősebb nővérénél töltötte, akinek férje mézeskalácsos és viaszgyertyaöntő mester volt. Annyira megtetszett neki a mézeskalács-készítés, hogy abbahagyta a líceumot, és tanoncnak szegődött, majd kitűnő mestereknél fejlesztette tudását. Többek között Rozsnyó városában is dolgozott, Fialka úr viaszgyertyaöntő műhelyében, aki akkoriban a nádor és egyéb méltóságok háztartásába szállította a híres rozsnyói gyertyákat. Végül Pesten szerzett mesterlevelet 1832-ben, majd a Király utca elején, a Gozsdu-udvarban nyitott mézeskalácsos boltot. Az 1838-as jeges ár elvitte ugyan az üzletét, de már a következő éven újra nyitotta a mai Csányi utca 7-ben. Annyira nagy tekintélyre tett szert, hogy 1848-ban főcéhmesternek választották meg. Lelkes híve volt az 1848-as forradalomnak, beválasztották tagnak a Közcsendi Bizottmányba, sőt, baráti kapcsolatba került Kossuth Lajossal is, aki nagyra becsülte szakmai tudását és politikai hűségét. Ipari és kereskedelmi kérdésekben mindig meghallgatta a véleményét. A szabadságharc leve-rése után egy időre el kellett menekülnie Pestről, ahová 1851-ben térhetett vissza. Mestersége gyakorlása mellett továbbra is vállalt közéleti szerepet: Terézváros bírája lett, 1865-ben Deák Ferenc kérésére lépett vissza a választásokon Gorove Iván, későbbi miniszter javára. 1868-72 között a Kereskedelmi és Iparkamara alel-nöki tisztét is betöltötte. Egyszer elzarándokolt Kossuth-hoz Torinóba. Hatalmas szaktekintélynek számított, cége számos hazai és nemzetközi iparkiállításon díjat nyert. Művészi mézeskalácsformákat is faragott, amelyekből néhány megtalálható hazai múzeumokban. Fő találmánya a keményfa padlóknál használatos viaszbeeresztő volt. 66 éves korában hunyt el.
