Általános szokás szerint halottak napja előtt való délután, a „halottak estéjén” rendbe hozzák a sírokat; virágokkal, koszorúkkal feldíszítik, és az este közeledtével gyertyákkal, mécsesekkel kivilágítják, „hogy az örök világosság fényeskedjék” az elhunytak lelkének.

A keleti egyház már 380-ban megtartotta mindenszentek ünnepét, minden vértanúról megemlékezve. A nyugati egyház liturgiájába IV. Bonifác pápának köszönhetően került be, aki a római Pantheont 609-ben Mária és az összes vértanú tiszteletére szentelte fel – olvasható a Magyar Katolikus Püspöki Konferencia közleményében.

III. Gergely pápa (731-741) bővítette az ünneplendők körét: “a Szent Szűznek, minden apostolnak, vértanúnak, hitvallónak és a földkerekségen elhunyt minden tökéletes, igaz embernek” emléknapjává tette mindenszentek ünnepét. November 1-jére IV. Gergely pápa (827-844) döntése értelmében került az ünnep.

November 2-án, halottak napján megemlékezünk minden elhunytról, de különösképpen “a tisztulás állapotában levő szenvedő lelkekről”. Szent Odilo clunyi apát kezdeményezte, hogy mindenszentek ünnepét követően az összes elhunyt emberről is megemlékezzenek. A halottak napját először 998-ban tartották meg, majd ez a 11. században a clunyi bencés szerzetesek hatására széles körben elterjedt.

Általános szokás szerint halottak napja előtt való délután, a „halottak estéjén” rendbe hozzák a sírokat; virágokkal, koszorúkkal feldíszítik, és az este közeledtével gyertyákkal, mécsesekkel kivilágítják, „hogy az örök világosság fényeskedjék” az elhunytak lelkének. Idegenben elhunyt, ismeretlen földben nyugvók emlékének a temetőkereszt vagy más közösségi temetőjel körül gyújtanak gyertyát. Régente néhol egyenesen máglyát gyújtottak, miközben szünet nélkül harangoztak. Elterjedt szokás szerint ezen az estén otthon is égett a gyertya, mégpedig annyi szál, ahány halottja volt a családnak.