A SÜTEMÉNYEKKEL SUTTOGÓ

Az érdi vendéglátás ikonikus alakja, aki házassága révén került a híres cukrász családba. Nehéz embernek tartja magát, mégis mindenki szereti és mélyen tiszteli. Férje 2013-as halálát követően egyedül irányította a családi vállalkozásokat, néhány hónapja azonban visszavonult, lányára és a vejére bízva a céges teendőket. A hétköznapok hajtásból ugyan kiszállt, mégis mindennap dolgozik, mert erősnek és tettre késznek érzi magát. Csengerújfalui-Osváth Jánosnéval, Babikával beszélgettünk.

–         Hogyan ismerte meg a férjét, hogyan csöppent a cukrász dinasztiába?

–     Kocsmáros lány voltam, mert az édesanyámnak és a nevelőapámnak – akit egyébként édesapámként szerettem – vendéglőjük volt Siófokon.  Az apám és az apósom pedig együtt voltak inasok, tehát régről ismerték egymást. A családban mindenki cukrász volt, az apósom öt évig Brüsszelben tanulta a mesterséget, majd amikor onnan hazajött, a kint megkeresett pénzből nyitott egy cukrászdát először a Vérmezőn, majd Érdligeten a mostani Pataki Cukrászda helyén lévő üzletet vette meg, és volt neki egy cukrászdája Budapesten, a Mikó utca sarkán is, amit az anyósomnak vásárolt, mert ő is cukrász volt. A két fővárosi üzletet az államosítás során fél óra alatt veszítette el, majd ebből okulva az érdi boltot már ő ajánlotta fel az akkori elöljáróságnak, így ő maradhatott az üzletvezető. Egy cukrászcsaládban akkoriban természetes volt, hogy a gyermek is megtanulja a szakmát, így a férjemből is cukrász lett. Aztán amikor nősülni kellett, megnézték a „kínálatot” szakmai szemmel is, hogy olyan menyecskét válasszanak, aki tud dolgozni. S mivel a két papa folyamatos kapcsolatban volt egymással, kitalálták, hogy összehoznak minket. Onnantól fogva folyton úgy alakították a dolgokat, hogy mi találkozzunk és egy társaságban legyünk. A tervük végül sikerült, három éven belül összeházasodtunk.

–         Önök tudtak erről a háttér alkuról?

–     Dehogy. Az esküvő előtt mondta el az apósom nevetgélve, hogy ő tudta, hogy a mennye leszek, és akkor mesélte el, hogy az apámmal ők kerítettek nekünk. Imádtam őt.

–         Ezek szerint akkor tetszett Önnek is a férje?

–     Igen, ő egy nagyon szép és páratlanul jó ember volt. 43 évet éltünk együtt békében és szeretetben. Minden, amit tudok a szakmáról azt tőle és az apósomtól tanultam. Az apósommal nagyon egy hullámhosszon voltunk. Egy csomó disznóságot elkövettünk együtt. Nagyon jól tudtunk együtt dolgozni, de közben folyton ugrattuk egymást.

–         A férje is cinkostárs volt a mókában?

–     Nem. Az én férjem nagyon komoly ember volt. Nála a munkában nem volt pardon. Ő megkövetelte a dolgokat tőlem is. 1972-ben aztán meg kellett osztanunk egymás közt a munkát, mert az apósom halála után érzelmi okból el kellett adnunk az érdligeti cukrászdát. Túl sok emlék kötött minket oda… Szóval eladtuk a ligeti üzletet és megvettük Diósdon a telket, ahol aztán 1976-ban megnyitottunk. Itt minden a saját terveink és elképzeléseink szerint lett kialakítva. A tragédiából így tudtunk csak felállni. Itt aztán minden és mindenki egyben volt. Velünk élt az anyósom is, aki kiváló üzletasszony volt. A halála pillanatáig ő intézte a pénzügyeket. Mindig szoktam mondani, hogy úgy kell meghalni, ahogy ő tette. Vasárnap még megcsinálta a nagykasszát és elszámoltatott bennünket, majd csütörtökön már nem volt közöttünk. Most mosolygok ugyan rajta, de nem alakulhatott volna másként az ő élete. Fantasztikus ember volt ő is. Kilencven évesen még teljes szellemi frissességben dolgozott velünk.

–         Mennyire tanulta meg könnyen a szakmát?

–     Nagyon gyorsan belejöttem, de azért nem állt távol tőlem a konyha, hiszen rengeteg időt töltöttem az anyámmal és az apámmal a vendéglőben, ahol melegkonyha is volt. Ráadásul a család barátai akkoriban mind valamelyik rokonszakmában dolgoztak, tehát könnyen és gyorsan beletanultam. Ugyanakkor az apósom rögtön a pultba tett be, ahol ráadásul úgy éltem, mint hal a vízben. Reggelente mentem cukrászkodni, de aztán amikor kinyitott a bolt, akkor én voltam kint.

–         Miért és hogyan nyitottak éttermet aztán Érden?

–     Miután Diósdon már minden jól alakult, elkezdtem rágni a férjem fülét, hogy nyissunk egy éttermet, mert szeretnék a vendéglátás azon formájába is visszarázódni. Aztán a férjem megállapodott az akkori eladókkal, így megvettük a régi Babják boltot. Az épület maga nagyon romos volt, viszont a telket nagyon értékesnek tartottuk. 1990-ben először egy kis cukrászdát nyitottunk, majd rövid időn belül megnyitottuk az éttermet. Elképesztően boldog és elégedett voltam, minden álmom valóra vált, és el tudtunk indulni egy másik irányba is, a party szerviz szolgáltatás irányába, ami mára a tevékenységünk felét teszi ki. Itt a melegkonyha, a hidegkonyha és a cukrászat is megvan, ez termel az üzemeink alá, és szerencsére nagyon sok munkánk van. Van olyan partnerünk, akinek 19 éve mi vagyunk az állandó beszállítói. Nemcsak én, de a munkatársaim is, akikkel hosszú évek óta együtt dolgozom, nagyon figyelnek a precizitásra, az emberségre és legfőképpen a minőségre. Nálunk mindenki tisztában van alapszabállyal: nagyon sokat kell dolgozni és el kell engem viselni. Nem vagyok egy könnyű eset, bár mára sokat visszavettem, de régen bizony haraptam, ha valami nem úgy volt, ahogy azt elvártam.

–         Melyek azok az elvek, amelyeket be kell tartania azoknak, akik Önnél dolgoznak?

–     A vendéggel való tisztességes bánásmód, és hogy amit kiadunk, annak az elejétől a végéig száz százalékosnak kell lennie. Fontos az is, hogy az emberi kapcsolatokat mindig ápoljuk, és végül tudni kell, hogy a vendégnek mindig igaza van.

–         Akkor is, amikor nem?

–     Akkor is! A konyhában sokáig ki volt írva, hogy „amit te nem eszel meg, azt ne add a vendégnek”. Sok évvel ezelőtt volt egy új szakácsunk – aki egy nagyon jó helyről jött hozzánk –, kapott egy feladatot, hogy főzzön tíz adag kelkáposzta főzeléket, mert egy régi ügyfelünk éppen azt kért. A fiatalember megfőzte az ételt, csakhogy ehetetlenre. Nekem viszont az a szokásom, hogy mindent megkóstolok. Kérdeztem is a fiút, hogy ez mi? Azt mondta, kelkáposzta főzelék. Erre mondtam neki, hogy lehet, de ezt a kutya se eszi meg. Elkezdett tiltakozni, hogy ne mondjam, nincs annak semmi baja. – Nincs? Rendben – mondtam neki, kérem, üljön le. Kapott egy kanalat és egy pohár vizet, elétettem a fazekat és megkértem, hogy egye meg és leültem vele szembe. A végén már a könnyei folytak. Ekkor felálltunk és főztünk együtt egy jó kelkáposzta főzeléket. Odaálltam mellé és megcsináltuk. A vendég aztán a tíz ujját megnyalta, mindenki elégedett volt. Ez a fiatalember ma egy nagyon jól menő étterem séfje, kéthavonta beszélünk telefonon, és mindig felemlegeti, hogy „Mama, azért tartok ma itt, mert annak idején megetettél.” Vannak dolgok, amiből nem engedek.

–         Generációkat nevelt ki, mégis sokan maradtak.

–     Rengetegen megfordultak nálunk, de szerencsére kicsi a fluktuáció. A cukrászommal 26 éve dolgozunk együtt, a felszolgálóim is több mint tíz éve velünk vannak.

–         Az idők során természetesen Önnek is lett gyermeke. Hogyan egyeztette össze az anyaságot a munkával?

–     A lányom születése után nagyon sok segítséget kaptam az édesanyámtól és az anyósomtól, de a férjem is oroszlánrészt vállalt a gyermekünkből. Ahogy a munkában, úgy a gyereknevelésben is megosztottuk a feladatokat. Az iskolában szerencsére a lányom kitűnő tanuló volt, jó alapot adott neki a diósdi általános iskola, majd bekerült a Vörösmarty Mihály Gimnáziumba, amiről én csak egészen elérzékenyülten tudok beszélni, mert ott olyan fantasztikus nevelést és tudást kapott, hogy helyből fel is vették a jogi egyetemre.

–         A lánya nem folytatta a családi mesterséget?

–     Ó, dehogynem. Elvégezte a jogi egyetemet, majd mind a négy szakot a vendéglátóipari főiskolán, és a vejem ugyanígy. Mindkettőjüknek van egy alapszakmája, a vendéglátós szakok pedig értelemszerűen jöttek.

–         Akkor besegítenek Önnek?

–     Olyannyira, hogy néhány hónapja átadtam nekik a stafétabotot. Itt vagyok most is és mindent csinálok, de 68 éves vagyok, már csak a háttérből akarok segíteni.

–         Tényleg hátra tudott lépni? Hogy éli ezt meg?

–     Igen! Lényegesen kevesebbet dolgozom, mint azelőtt. Nem frusztrál. Több időm van. Ha valaki kér egy jó ebédet, meg tudom csinálni, van időm a háztartással foglakozni és tudok unokázni is.

–         Szerelem van a mama és az unoka között?

–     Hajjaj. Óriási! Ő egy fantasztikus kisfiú. A Marianumba jár, amiről szintén azt gondolom, hogy kiváló iskola, nagyon jó alapokat ad a gyereknek, de persze, hogy mi lesz belőle, még nem lehet tudni. Nyilván ő is beleszületett ebbe, tehát olyan dolgokat tud ennyi idős korában, amit a kortársai biztosan nem. Mi benne látjuk a jövőt. Az apja is másnak tanult, ő informatikus mérnök, de a lányommal együtt vannak húsz éve, így a vendéglátós képzéseket ő is megcsinálta. Amikor néhány éve a férjem meghalt, nem volt számára kérdéses, hogy ő lesz a férfi a családban és a vállalkozásban.

–         Hogyan osztják el a munkát?

–     Úgy, mint régen. Mindenki csinál mindent. Persze, mindnyájunknak vannak önálló feladati. A vejem az öt üzleti érdekeltségünk mellett irányítja a szerszám kereskedést, én a munkaügyekkel, a tárgyalásokkal és a party szervizzel foglalkozom, de belefolyok mindenbe, csak nem olyan ütemben, mint három-négy évvel ezelőtt.

–         Hogyan változott a cukrászipar az elmúlt évtizedekben? Amíg régen csak a cukrászdában vehettünk süteményt, mára már szinte bárhol hozzá lehet jutni.

–     A multikkal sajnos behozták a műanyagot is a szakmába. Mi jó páran a cukrász kollégákkal tiltakozunk a mesterséges adalékanyagok ellen. Azt valljuk, hogy jót csak természetes alapanyagokból lehet készíteni. Nem titok, befőzzük a lekvárt, elrakjuk a narancsot, a citromot, a meggyet, a szedret és sorolhatnám, ami éppen érik. Ezért szerencsére megmaradt a kézműves cukrászat. Nagyon fontos, hogy ápoljuk a hagyományainkat. A konyhában éppen sárgabarack lekvárt főzök, mert azt gondolom, hogy egy piskótatekercs attól lesz az igazi, nem pedig attól, amit a boltban megveszünk, amiről azt sem tudjuk, mi van benne. A multik nekünk nem jelentettek soha konkurenciát, mert aki megveszi azt a süteményt, annak arra van igénye. Nekünk szerencsére olyan vendégkörünk van, akiknek talán még az öreganyja is idejárt. Vannak olyanok is, akik évente egyszer vagy kétszer jönnek erre, mert az ország másik végében élnek, de ha anyák napján vagy hallottak napján erre autóznak keresztül, biztos, hogy megállnak nálunk. Nekik mi mindig nagyon örülünk. Megcsókolgatjuk, megölelgetjük őket, elbeszélgetünk velük. Karácsonykor küldjük ki az ország minden pontjára a beigliket, amiket megrendelnek tőlünk. Hálául pedig kapjuk a szent este készült fotókat, ahol az ünnepi asztalon ott van a mi süteményünk. Ezt egy multi nem tudja felülmúlni. Van olyan vendégünk, aki 40 éve jár vissza hozzánk. Miskolcon laknak, évente egyszer mennek Diósdon keresztül vidékre. Negyven éve leadja a rendelését, hogy mit kér oda és mit kér visszafelé. Régebben, amíg nem volt telefon, elküldte postán a rendelést. Volt olyan, hogy este 10 órakor hívott, hogy elcsúsztak az idővel, még az autópályán vannak. Ilyenkor sincs semmi gond, amikor ide érnek kiviszem a sütit.

–         Mennyire változott meg a gyártási folyamat a kezdetekhez képest?

–     Sok mindenben más, amit lehet persze, azt mi is gépiesítünk, de még mindig sok benne a kézimunka. Kézzel mártunk, kézzel vágunk, kézzel díszítünk. Nagyon sok receptem van az apósomtól. Kézzel írta őket egy receptkönyvbe. Az az én bibliám. Nagyon vigyázok rá.

–         Tehát vannak olyan sütemények még, amelyeket klasszikusan az apósa készített?

–     Igen, nagyon sok. A pultban most is rengeteg van, ami hagyományosan a papa receptje alapján készült. Más világ van, mi is fejlődtünk, de talán nem olyan ütemben szaladtunk el a modernizációval, mint ahogy azt sokan gondolnák. A kézimunkát nem lehet pótolni. Mire egy sütemény a vendég elé kerül, azt legalább négyen-öten kézbe veszik. Ha ők nem szeretettel és alázattal nyúlnak hozzá, az érződik az ízén. Meg kell szólítani a süteményt…

–         Beszél a tortákhoz?

–     Persze, nagyon sokszor. A süteménynek lelke van, egy érző lélek. Ezt taníhttps://erdmost.hu/wp-content/uploads/2021/06/business-blog-session-cover-img-03.jpg a tanulóinknak is. Alázattal kell mindenhez hozzáállni, és arra kell törekedni, hogy tökéletesen el tudják sajátítani a szakmát. Emlékszem, milyen nagy vidámságra adtam okot, amikor a felszolgáló tanulóimmal mentem a háztömb körül tálcával és poharakkal. Megmondtam nekik, amelyiknek leesik a pohara, azt fejbe vágom. Akiben nincs meg a kellő alázat, az elveszik a szakmában. Nagyon sok korábbi tanulóm dolgozik nagyon jó helyeken, de a javát azért megtarhttps://erdmost.hu/wp-content/uploads/2021/06/business-blog-session-cover-img-03.jpg magamnak.

–         A szigora ellenére úgy láhttps://erdmost.hu/wp-content/uploads/2021/06/business-blog-session-cover-img-03.jpg, nagyon szeretik Önt a munkatársai.

–     Az irgalmas tanár nem tanít, az irgalmas orvos nem gyógyít. Jól értse meg. Kire emlékszik az ember az iskolából? A legszigorúbb tanárára.

–         A lányával is ilyen erőskezű volt?

–     Kőkemény voltam, de a lányom ugyanilyen szigorú a kis unokámmal. De hát azért én bátran kijelenthetem, hogy egy nagyon jó háziasszonyt, tisztességes családanyát és kiváló üzletasszonyt neveltem belőle.

–         Az unokájával is ellent mondást nem tűrő?

–     Nem, ő egy teljesen más kategória. De nem is kell, mert az édesanyja jól neveli.

–         Cinkostársak akkor?

–     Igen, azok vagyunk. Mély szeretet van közöttünk. Bejön a műhelybe, tanítgahttps://erdmost.hu/wp-content/uploads/2021/06/business-blog-session-cover-img-03.jpg, lát mindent, nem titkolunk előle semmit üzletileg sem, mert tudnia kell, hogy miben él, mibe cseperedik fel.

–         Melyik az Ön kedvenc süteménye?

–     A csokoládétorta. Azzal le lehet venni a lábamról. Sokszor, amikor nincs kedvemre való ebéd, akkor lejövök és megeszek egy csokitortát.

–         Híresen kedves mindenkihez, bárhol dolgoznak, mindenkit meglep egy kis süteménnyel. Miért teszi?

–     Szoktam mondani, hogy nálunk ilyen virág terem a kertben. Ki nem boldog egy szál virággal? Ha az ember vendégségbe megy, akkor is visz egy szál virágot.  Erre taníhttps://erdmost.hu/wp-content/uploads/2021/06/business-blog-session-cover-img-03.jpg a kollégáimat, ha megyünk valahova dolgozni, vigyenek egy tálca süteményt, biztos vagyok benne, hogy a portás, a mosogató, a takarító mind örül az apró gesztusnak.

–         Hogyan tovább, meddig szeretne dolgozni?

–     Még minimum tíz évet szeretnék dolgozni, de ha az egészségem engedi, akkor tovább is. Engem innen visznek a sírba, ahogy anyósomat és a férjemet is. De jól vagyok és boldog vagyok. Nagyon boldog életem van, egész életemben az álmaimnak élhettem.

(Érdi Újság, 2017. 08. 02-i szám)