Miután Kínában enyhítettek a karanténszabályokon, az emberek tömegesen kezdték benyújtani a válási keresetet. Az is kiderült, hogy a bezártság alatt az átlagosnál jóval több volt a családon belüli bántalmazás. Bizonyára nekünk is számítanunk kell hasonló jelenségekre.

Gondoljunk csak arra, hogy a legtöbb szakítás, válás a karácsonyi ünnepek után történik. Már világnapja is van a jelenségnek, január első hétfői munkanapja. Az összezártság olyan konfliktusokat generál, amelyek a hétköznapokban is jelen vannak, csak a nagy rohanásban sokszor nem veszünk róluk tudomást. Legtöbben úgy élik az életüket, hogy reggel elmennek otthonról, és csak este érnek haza. A gyerekek, a háztartási teendők és a halaszthatatlan ügyek elintézése mellett jóformán nem is beszélgetnek egymással a párok, így ki sem derülhet, mik a problémák, sérelmek. Próbáljunk meg odafigyelni az intő jelekre. Ha már a fogkrém kinyomása, a kenyér szeletelési módja vagy a mosogatás miatt egymás torkának esünk – még ha csak néhány ironikus megjegyzés erejéig is –, akkor a mélyben már komolyabb problémák gyökereznek. Ezeket érdemes időben feltárni, fontos, hogy kiismerjük és tudatosítsuk, mik azok a „piros gombok”, amelyek megnyomása esetén azonnal ugrunk, vagy a párunk ugrik.

A le nem hajtott vécéülőke, a félig nyomott tubus valószínűleg nem maga a probléma. Miért ezeken a lényegtelen szelepeken át tör felszínre a sérelem?

Mert ezek vannak az orrunk előtt. A mélyben megbújó problémákkal nincs időnk foglalkozni, esetleg nem is tudatosulnak bennünk. A felszínes szurkálások, kisebb veszekedések arról tanúskodnak, hogy nincs meg közöttünk az intimitás. Ez nemcsak a szexualitást jelenti, hanem az érzelmek őszinte kinyilvánítását, igényeink, szükségleteink helyes kommunikálását is. Amikor huzamosabb ideig nincs meg köztünk az intimitás, de szükségünk van figyelemre a másik részéről, akkor még a rossz is jobb, mint a semmi. A tranzakcióanalízis ezt hívja sztrók elméletnek. A sztrók ebben az esetben nem a szélütést jelenti, hanem a társas érintkezés alapegységét, ami lehet pozitív, negatív, fizikai vagy szóbeli forma. Ha a pozitív visszajelzésekből nem adunk a másiknak elegendőt, akkor elkezdünk a negatívakért játszani. Így indul a játszmázás. Tele vagyunk hiányérzettel, feszültséggel, de nem a lényegről beszélünk, hanem a félredobott zoknin meg a fogkrémes tubuson vitázunk.

Ebben a nehéz időszakban különösen fontos lenne, hogy megtanuljuk, hogyan kerülhetjük el a játszmázást. Mit tehetünk ennek érdekében?

A legfontosabb a helyes és elegendő kommunikáció. Az első lépés, hogy képesek legyünk kifejezni a vágyainkat, jelezni, ha valamivel problémánk van. Ne hitegessük magunkat azzal, hogy jobb a békesség, mert így csak halmozódik bennünk a frusztráció, a neheztelés. Egy idő után ezek a konfliktusok sokkal nagyobbat robbannak, mint ha idejében kezeltük volna őket.

De hogyan kommunikáljuk úgy a problémáinkat, hogy a másik ne támadásként fogja fel a dolgot?

Az erőszakmentes kommunikáció (EMK) első lépése a tényszerű problémamegállapítás, a megfigyelés. A második a tényleges érzések felismerése az adott témát illetően. Aztán annak megállapítása, hogy mire van szükségünk ahhoz, hogy megoldódjon a probléma. A negyedik lépés a kérésünk megfogalmazása. Mindezt úgy kellene megvalósítani, hogy nem kritizáljuk és hibáztatjuk a másikat. Amikor az igazunkat hajszoljuk, és az a célunk, hogy meggyőzzük a másikat, nem vagyunk őszinték sem magunkkal, sem a másikkal. Valójában nem érdeklődünk a társunk véleménye, érzései iránt, és így szépen elbeszélünk egymás mellett. Miért ragaszkodunk a magunk igazához? Nagyon sok függ attól, milyen vitakultúrát hozunk otthonról. Sokan egyáltalán nem látták a szülőket vitatkozni, és azt gondolják, akkor jó egy szülő, ha megkíméli a gyereket az ilyen jelenetektől. Pedig az volna a cél, hogy bizonyos konfliktusainkat a gyerekek előtt oldjuk meg, hogy lássák, párbeszéddel, odafigyeléssel mindent meg lehet oldani. 

A gyerekek számára az a legrosszabb, ha a szülők őket is bevonják a játszmáikba.

Ez teljesen elfogadhatatlan. A gyerekkel való manipulálás nagyon komoly párkapcsolati problémákra utal. Elnyomás, agresszió az egyik fél, áldozati pozíció a másik fél részéről – mindezek szintén gyermekkori okokra vezetnek vissza. Megjelenhet a passzív-agresszív viselkedés, amikor nem akarom bántani a másikat közvetlenül, de azért odaszurkálok, ironikus megjegyzéseket teszek, vagy egyszerűen nem adom meg azt, amire kér, megvonom tőle a szeretetemet. Ezek legalább annyira bántó, sértő és a kommunikációt akadályozó viselkedések, mintha direkt módon, csúnyán veszekszem a másikkal.

Hogyan lehet megkülönböztetni az ártatlan csipkelődést a passzív-agresszív magatartástól?

Amikor az egyik fél számára sértővé válik a csipkelődés, a másik mégis folytatja, akkor baj van. Ha bántónak élem meg a másik megjegyzését, jeleznem kell. Nem úgy, hogy támadok vagy kritizálok, hanem hogy kifejezem a saját érzéseimet. „Nekem fáj, ha azt hallom, hogy kövér vagyok. Ettől szégyenérzetem támad. Arra van szükségem, hogy kedves legyél, és segíts a fogyásban.”

Hogyan vágjunk neki a hosszan tartó összezártságnak, mire fókuszáljunk a velünk élőkkel?

Érdemes arra összpontosítani, amit a másikban szeretünk. Visszautazni a múltba, és arra emlékezni, hogy annak idején miért szerettük meg. Bár össze leszünk zárva, de nem kell 24 órában együtt lenni, mindent együtt csinálni. Szükségünk van egy kis távolságra, függetlenségre. Az erőszakmentes kommunikációról számos forrás található az interneten, én is tartottam ingyenes Facebook-előadásokat a témában, melyek visszanézhetők. Ideális időszak lehet ez a gyakorlásra. Gondoljuk végig, melyek a gyakran előkerülő tipikus vitáink, konfliktusaink. Mielőtt újra összekapnánk, dolgozzuk ki az EMK módszerével a megoldásainkat, hogy legközelebb nyíltan, őszintén, agresszió nélkül tudjunk beszélgetni a problémáinkról.

Nagy Emese

Varga Szilvia Edit előadásai a www.csaladiproblemak.hu oldalon találhatók.