… A szó átvitt értelmében is, hiszen a lelkünknek is szüksége van időnként akadálymentesítésre.

– Az otthonukban beszélgetünk, ahol minden akadálymentes, a konyhapult is pont olyan magas, hogy a kerekesszékből elérje; nincsenek küszöbök sem. Nem könnyű feladat így átalakítani egy házat.

– Mivel mi építettük, ez nem jelentett különösebb nehézséget, hiszen eleve így terveztük. Korábban egy pesti panellakásban éltünk, de mivel kerekesszéket kezdtem használni, az a lakás már nem volt megfelelő a számomra.

– Nem élte meg tragédiaként, hogy kerekesszékbe kényszerült?

– Ez nem egy baleset következménye volt; izomsorvadásom van, így az állapohttps://erdmost.hu/wp-content/uploads/2021/06/business-blog-session-cover-img-03.jpg miatt választottam ezt a megoldást. Megpróbáltam kitolni ezt az időszakot, sok mindennel próbálkoztam, de aztán úgy döntöttem: fontosabb számomra, hogy önállóan tudjam élni a mindennapjaimat, hogy ne kelljen segítséget kérnem olyan dolgokhoz, amelyeket a kerekesszékkel önállóan el tudok végezni. Sok minden könnyebb így. Nem éltem meg tehát tragédiaként ezt a helyzetet, hanem úgy, hogy sok szempontból visszakaptam az önállóságomat. Az az év volt nehéz, amíg azon vívódtam: meddig erőltessem, hogy ne kelljen beleülnöm a kerekesszékbe.

– Mikor jelentkezett a betegség?

– Hároméves koromban. Mikor gyerek voltam, bizonytalanul jártam, sokszor elbotlottam, nem tudtam úgy szaladni, mozogni, mint a többiek.

– A környezete, jobban mondva a gyerekek hogyan reagáltak erre?

– Volt, aki elfogadta, volt, aki nem – ez a felnőttek közt sem volt másképp. Volt például olyan tanárom, aki nagyon rosszul reagált, de voltak olyanok is, akikkel nagyon jól meg tudtam találni a hangot. Igazából a betegségem nem befolyásolta olyan mértékben a gyerekkoromat, hogy én azt borzasztónak éltem volna meg. Inkább az munkált bennem – és ezt elég hamar meg is fogalmaztam magamnak –, hogy nem szeretnék kimaradni semmiből. Volt egy időszak, amikor úgy éreztem: ciki segítséget kérni, inkább ülök otthon, de tízegynéhány évesen úgy döntöttem: nem fogok csak azért otthon maradni, mert valakinek esetleg nem tetszik, hogy más a mozgásom. Megtaláltam azokat az embereket, akikkel jól tudtam érezni magam; ugyanúgy jöttem-mentem, sőt, talán még többet is, mint egy átlagos gyerek.

– Az orvosokhoz járás, a terápiák nem viselték meg fiatalként?

– Nekem ez kimaradt. Nem tudtak velem mit kezdeni, gyógytornát és úszást javasoltak. Az persze nyilvánvaló volt, hogy ezek hatására a betegség nem múlik el, hanem együtt kell élnem vele. Az én betegségem nem olyan, mint az SMA-s Zentéé és társaié, nincs rá egyelőre gyógyszer, de ha lenne is, nyilván könnyebb beavatkozni akkor, amikor elkezdődik a folyamat, mint harminc évvel később. A gyerekkorom tehát nem kórházakban, egyik orvostól a másikig járva telt. Speciális iskolába sem jártam; ugyanúgy éltem, ahogy a többi gyerek, bizonyos nehézségekkel. Szaladgálós játékokhoz nem tudtam kapcsolódni, és eltartott egy ideig, amíg megtaláltam, ami örömet okoz, de sikerült. Ilyen volt például az olvasás. Nagyon szerettem az állatokat, már akkor is volt kutyám. A tinédzseréveim ugyanúgy teltek, mint másoknak. A középiskola végén pedig pszichológia szakra jelentkeztem az ELTE-re.

– Miért pont ezt a hivatást választotta?

– Nem voltak igazán világmegváltó elképzeléseim. Olyan szakmát szerettem volna, ami nem kétkezi, hanem szellemi munka – ez az állapohttps://erdmost.hu/wp-content/uploads/2021/06/business-blog-session-cover-img-03.jpgból is adódott –, és nagyon érdekelt az emberi viselkedés, hogy miért úgy reagálunk dolgokra, ahogy. Időközben aztán a pszichológiához való hozzáállásom is alakult. Elvégeztem az alapszakot, aztán a tanácsadás-szakpszichológusi képzést.

– Iskolapszichológusként gyerekekkel is foglalkozik. Ez nehezebb terep?

– Olyan szempontból biztos, hogy egy gyerek általában nem magától, saját akaratából jön, hanem a szülei hozzák. Természetesen velük, a szülőkkel is együtt kell dolgozni, hiszen úgy hatékony a munkánk. Nagyon fontosnak tarhttps://erdmost.hu/wp-content/uploads/2021/06/business-blog-session-cover-img-03.jpg a prevenciót; nyilván sokan már akkor jönnek, amikor súlyosabb nehézségeik vannak. Pedig jobb időben lépni, megtanítani a gyereknek azt, hogy tud bizonyos helyzeteket, konfliktusokat kezelni, hogy tud feltöltődni, erőt meríteni egy-egy nehezebb helyzetben. Márpedig az iskola tele van ilyen helyzetekkel: mindig készülni kell, megfelelni, és ha ezt a gyerekek túlzásba viszik, az könnyen pszichés problémákat okozhat.

– A túlterhelés tehát nagy rizikófaktor?

– Egyértelműen. Ahogy az is, ha otthon olyan elvárásokat támasztanak velük szemben, ami túlmutat a képességeiken. Ilyenkor a gyerek mindent megpróbál, és ha mégse sikerül, átcsap az ellenkező végletbe, és még annyit sem tesz meg, amennyit pedig tudna, mivel azt érzi: úgysem tud megfelelni, akkor meg minek hajtson… A környezete az ilyen gyereket lustának tartja, „tudnál te, ha többet tennél érte” – csakhogy megvan az a határ, ameddig a gyerek többet tud tenni. Minden gyerek ügyes valamilyen területen, amit szívesen is csinál. Érdemes ezt felfedezni és hagyni kibontakozni, megerősíteni, mert a sikerélmény és az öröm nemcsak a jó jegyekből eredhet, sőt!

– A függőség – és most nem a drogokra, hanem a telefonos és számítógépes játékokra gondolok – nem okoz gondokat?

– A gyerekek manapság hozzánőttek a kütyüjeikhez, ami biztos, hogy nehézségekkel jár. Kutatások szerint valóban hat az idegrendszerre, ha bizonyos időnél többet töltünk a gép előtt, és a gyerekekre ez fokozottan érvényes, hiszen az ő idegrendszerük még fejlődésben van.

– Mennyire elfogadott dolog ma pszichológushoz járni? Külföldön az, de Magyarországon gyakran tiltakoznak a szakértő segítsége ellen.

– Egyre elfogadottabb itthon is. Persze az is normális, hogy először önerőből próbáljuk megoldani a dolgainkat. Egyéntől függ, mikor jön el az az idő, amikor már úgy érezzük, hogy segítségre van szükségünk. Amit fontosnak tartok, az megelőzés, ami például a folyamatos önfejlesztéssel, a pszichológiai immunrendszerünk erősítésével segíthető, hogy pl. a mindennapi nehéz, stresszes helyzeteket könnyebben tudjuk kezelni. Nemcsak akkor fordulhatunk szakemberhez, ha valami problémánk van, hanem részt vehetünk különböző tréningeken, amelyeken megtanulhatunk a mindennapokba beépíthető gyakorlatokat, ezzel is támogatva a pszichés jóllétünket.

– Ön a kevés hazai Mindfulness-trénerek egyike. Ez a szó tudatos jelenlétet jelent, amikor a figyelmünket a jelen pillanat tapasztalatai felé fordítjuk, és a pillanatnyilag észlelhető belső és külső tapasztalatokat hasznosítjuk. Hogyan találkozott ezzel a technikával?

– A Mozgáskorlátozottak Egyesületeinek Országos Szövetségénél dolgoztam évekig. Amikor költöztünk, akkor váltottam, mivel a harmadik kerületbe nagyon problémás lett volna bejárni Érdről. A szövetséget kereste meg egy Mindfulness-tréner, aki akkor hozta be Magyarországra a fájdalomkezelő tréninget – többfajta Mindfulness-tréning létezik ugyanis. Ezt a csoportot krónikus fájdalommal élő embereknek tartották, és mivel ott dolgoztam, belecsöppentem a szervezésbe, és részt is vettem rajta. Éreztem, hogy ez a módszer nekem való, sokat ad számomra a hétköznapokban. Hamarosan munkahelyet változtattam, Érden kezdtem dolgozni – többek közt a Gárdonyi iskolapszichológusaként –, és azon tűnődtem, hogy lehetne ezt a kamaszoknak átadni. Magyarországon ilyen tréneri képzés nincs, így Prágában végeztem el azt a Mindfulness tanári tanfolyamot, amely témája, hogyan adható át kamaszoknak ez a módszer. Kevesen tartunk tréningeket tizenéveseknek, pedig nagyon jó a hatása, segít lecsendesedni, kiszakadni a mindennapok rohanásából, és csökkenteni a stresszt. Abban is segít, hogy a gyerek felfedezze: mi az, ami számára örömet okoz – a számítástechnikai eszközökön kívül. Úgy láhttps://erdmost.hu/wp-content/uploads/2021/06/business-blog-session-cover-img-03.jpg, hogy akkor működik a leghatékonyabban, ha a szülő is megismerkedik a Mindfulness módszerrel és közösen tudják beépíteni a mindennapokba. Így később elvégeztem a mindfulness tanári képzésből azt a verziót, amely kognitív terápiás elemeket is tartalmaz, így segít dolgozni a gondolkodási mintáinkon is.

– Nemcsak Érden dolgozik, hanem Budapesten is. Nem nehéz a közlekedés kerekesszékkel? Hiszen nem vezet autót, hanem busszal, vonattal utazik.

– Vannak olyan területek a városban, ahol megoldott már az akadálymentesítés. Sajnos, a buszközlekedés nem könnyű, mert kiszámíthatatlan, mikor jön épp alacsonypadlós busz. Sokszor jóval korábban el kell indulnom itthonról, hiszen a busz csak óránként közlekedik, és ha nem alacsonypadlós, és nincs segítségem a felszálláshoz, akkor meg kell várnom a következőt. Vagy az utasok segítenek, felvisznek a lépcsőn. Gyakran az emberek segítőkészségén, kedvességén múlik, hogy eljutok-e valahova. Nagyon nehéz úgy dolgozni, hogy bár kettőkor kezdenék, reggel el kell indulnom, mert teljesen kiszámíthatatlan, hogy bejutok-e. Még az a szerencse, hogy a hozzánk közeli megálló jól megközelíthető, de vannak olyanok is, amelyhez nem tudok odagurulni a szintkülönbség miatt. Ami még nagy probléma, az a járda hiánya, vagy ha éppen van is: gödrös, lépcsős, sok a szintkülönbség, és olyan keskeny, hogy a kerítésen a fejüket kidugó kutyáktól nem vagyok biztonságban. Így például az iskolából hazajövet – amikor nincs buszom – kénytelen vagyok az úttesten kerekezni, ami nem épp biztonságos. Jó lenne, ha minél több volna a járda és a bicikliút, amelyek az egyetemes tervezés módszertanát követve készülnének, mert azt én is tudnám használni.

– A vonatközlekedés nem nehézkes?

– Alsóról be tudok jutni Budapestre. Próbálkoztam korábban Felsővel, illetve a vasúti liftekkel, de nem működtek, és azóta nem kísérletezem. Szerencsére a bevásárlóközponté működik, így azt használom. Bemegyek busszal a pályaudvarra, megveszem a vonatjegyemet, egyben jelzem a pénztárnál, hogy szükségem lesz a felszálláshoz a kihajtható rámpára. Aztán átgurulok a bevásárlóközpontba, és felliftezek arra a szintre, ahonnan már el tudok jutni a peronig. Korábban egyébként három nappal előbb jeleznem kellett a MÁV-nál, hogy az adott vonattal szeretnék utazni – szerencsére ez az előírás már nincs. Budapesten könnyebben közlekedek, ott egyre több az alacsonypadlós járat. Egyébként ezekkel a gondokkal nemcsak én küzdök, kerekesszékesként, hanem a babakocsis anyukák is, hogy csak egy példát mondjak.

– És a közintézmények? Az ügyintézés mennyire nehézkes?

– Egyre több a jól megközelíthető épület, a Kormányhivatalba és a postára be tudok jutni. Sajnos, az önkormányzat és a Polgárok Háza nem akadálymentesített; mikor az adócsoporthoz kellett mennem, illetve az építkezésnél intézni a hatósági ügyeket, kénytelen volt lejönni hozzám az ügyintéző, és bizony kellemetlen volt, hogy a csak rám tartozó dolgokat az előtérben, mások füle hallatára kellett megbeszélnünk. Az is megdöbbent, hogy az új létesítményeknél sem mindig ügyelnek az akadálymentesítésre: ezzel most szembesültem, ugyanis a Mindfulness-tréningekhez kibérelhető termet keresek. Olyan jó megoldás lett volna például a Parkvárosi Közösségi Ház, de az emeleti helyiségeik, ahol foglalkozásokat szoktak tartani, csak lépcsőn megközelíthetők.

– A nyaralásoknál ez mekkora gondot jelent?

– Eleve úgy foglalunk szállást, hogy ez ne legyen akadály. Egyre több helyen már akadálymentesen építkeznek. Ami a külföldi úticélokat illeti, nem tapasztalatam, hogy szállások tekintetében előrébb járnának az akadálymentesítésben. Ausztriában például nagyon nehezen találtunk megfelelőt, csak drága hotelekbe mehettünk volna. Hollandiában és Angliában – ahol egyébként egy esztendőt töltöttem önkéntes munkával az egyetemi éveim alatt – a közlekedés van jobban megoldva, a vonatok például úgy alacsonypadlósak, hogy nincs szükség rámpára, úgy tudok beszállni, mint a metróra. Érd Alsón például harminc-negyven centi a szintkülönbség. Itthon az is gond, hogy a mozgássérült parkolók kialakításánál gyakran nem veszik figyelembe azt, hogy nekünk több helyre van szükségünk, hiszen az ajtó mellé oda kell férnie a kerekesszéknek is. Érden is találkoztam már rossz példával.

– Van egy négylábú társa is, egy uszkár, aki a mindennapokban segíti, ő Bilbo. Mióta él önnel?

– Kétévesen került hozzám, négy esztendeje. Jelentkeztem egy segítőkutyákat képző egyesülethez, a NEO Magyar Segítőkutya Közhasznú Egyesülethez és mikor visszajeleztek, hogy lenne egy négylábú, aki alkalmas lehetne számomra, mint segítőkutya, mikor megláttam, szerelem volt első látásra. Bilboval először a mozgássérült segítőkutya vizsgát tettem le, később elvégeztük a terápiás segítőkutya-képzést is.

– Bilbo miben segít?

– Mozgássérült segítőkutyaként felvesz dolgokat a földről, amelyekért nekem kerekesszékből nehéz lehajolnom, vagy például másokhoz oda tudok küldeni vele tárgyakat, ha az illető messzebb van, vagy lépcső választ el minket egymástól. Ha beesik valami az ágy alá, a mosógép mögé, Bilbo kihozza. Nagyon sok mindent tud: többek közt villanyt kapcsolni, ajtót nyitni. Terápiás segítőkutyaként be tudom vonni a pszichológusi munkámba; ebben jobban kiveszi a részét, mint az itthoni feladatokban. Hogy egy példát mondjak, jelenléte segít oldani a hozzám első pár alkalommal érkező gyerekekben, vagy akár felnőttben is a feszültséget. Előfordul az is, hogy érzékenyítő csoportos foglalkozásokra viszem be őt, amikor a tanórai keretek közt beszélgetünk a gyerekekkel a segítőkutyák szerepéről, de volt már példa arra is, amikor pl. ügyfélszolgálatokon vagy szociális munkakörben dolgozóknak tartottunk érzékenyítő tréninget.

– Ilyenkor lehet simogatni, dögönyözni?

– A terápiás foglalkozáson igen, de ha mint mozgássérült segítőkutya jön-megy velem az utcán, akkor nem szoktam megengedni – ez ilyenkor szabály. Ha van rá idő, el is szoktam magyarázni ezt az érdeklődőknek, hiszen előfordul, hogy valaki ezen megsértődik.

– Milyen segítsége van még a mindennapokban?

– A férjem, aki a hivatását tekintve villamosmérnök, illetve önkéntes a Fővárosi Polgári Védelmi és Katasztrófavédelmi Szövetségnél. Több mint tíz éve vagyunk házasok. Hálás vagyok a sorsnak, hogy így egymásra találtunk a közös éveink alatt, és együtt szörfözhetünk az élet hullámain.