A kilencvenes évek közepétől az Érdi Újság főszerkesztőjeként ismerkedett, barátkozott városunkkal, amely nagyon hamar az otthonává is vált. Újságíróként sokan ismerik Érden, de kevesebben tudják, hogy több mint félszáz, a városhoz kötődő könyv és reprezentatív kiadvány tervezése, tipográfiai szerkesztése is az ő nevéhez fűződik, s fotós alkotóként sem ismeretlen. Nem rejthetjük véka alá, hogy kollégák voltunk és vagyunk, olvasóink talán elnézik, hogy tegeződve beszélgettünk.

– Kezdetben az Érdi Újság szerkesztőjeként ismertek meg a helyiek. Vajon te is akkor kerültél kapcsolatba a várossal, amikor átvetted a lap irányítását?

– Ennél korábban megtörtént az ismerkedés, mert amikor a Pest Megyei Hírlapnál, 1982-től újságíróként dolgoztam, gyakran jártam Érdre, sőt egy rövid ideig szerkesztettem is az akkor hetente megjelenő oldalt, amely a város híroldala volt, aztán a belpolitikai rovat vezetőjeként is hozzám tartozott ez az oldal, így figyelemmel kísértem a településen történteket, sok embert személyesen is ismertem, tisztában voltam a helyi viszonyokkal. Így, a rendszerváltás utáni években visszakerülve, számomra közeli ismerősökkel találkoztam, köztük Harmat Bélával, Pató Simonnal, Urbán Lászlóval. Ez nyilván jelentősen megkönnyítette a dolgomat, amikor 1995 végén Érdre kerültem.

– Aztán hamar érdi lakos is lettél. Milyen volt ideköltözni?

– Kicsit fura volt, hogy a magukat tősgyökeresnek valló érdiek hajlamosak voltak „gyűttmentnek” nevezni az újonnan érkezőket – ahogy Pató Simon szerette mondogatni: „ők annyira nem ismerik a várost, hogy ha lekapcsolnák a villanyt, nem találnának haza.” Majd jött egy időszak, amikor az „érdi fiúk” megjelölést korántsem pozitív értelemben kezdték használni, ekkor már engem is hozzájuk soroltak, na, akkor kezdtem megnyugodni: befogadtak! Idekerülésem amúgy azzal kezdődött, hogy Hancsovszki János, aki fotóriporter volt a megyei lapnál, s nem csak kollégák, de barátok is voltunk, hozta egy napon Harmat Béla, akkori polgármester üzenetét, hogy szívesen beszélgetne velem a helyi újság szerkesztéséről, mert szeretné, ha elvállalnám a lap készítését. Rá egy évre meg már érdi lakos is lettem.

– Úgy tudom, Budapesten születtél, ott kezdted a sulit, de vajon az újságírói pályafutásod is a fővárosban indult?

– Nem ott kezdtem, hanem a szülővárosomtól jóval távolabb, mert az érettségit – és persze a kötelező katonaságot – követően Szombathelyen, a Berzsenyi Dániel Tanárképző Főiskolán, könyvtár–magyar szakon folytattam a tanulmányaimat. Ott kerültem kapcsolatba a hírlapírással, ami a későbbi életemre is rányomta a bélyegét. A harmadik évfolyamtól már levelezőként folytattam a főiskolát, mert a Vas Népénél újságíró gyakornok lettem.

– Csak úgy bekopogtál a szerkesztőségbe, hogy te ott szeretnél dolgozni?

– Dehogy! Az volt az előzménye, hogy a KISZ KB újságírói tehetségkutató pályázatot írt ki, amire én egy, a főiskolai élettel kapcsolatos riporttal jelentkeztem. A pályázat különdíját nyertem meg, a díjazott munkákat pedig elküldték a régió lapjaihoz, hogy a szerkesztőségek figyelmébe ajánlják a szerzőiket. Engem nem sokkal később a Vas Népétől kerestek meg, hogy munkát ajánljanak, s örülve a lehetőségnek, levelezős hallgató lettem. Így történt, hogy a szombathelyi lapnál kezdtem a szakmát.

– Pedig eredetileg könyvtárosnak, illetve magyartanárnak készültél, de gondolom, azért ragadtad meg az alkalmat, mert az újságírás is érdekelt és volt hozzá affinitásod.

– Biztosra veszem, egyáltalán nem lehetett véletlen, hogy így alakult az életem, hiszen már a főiskolára is azzal a szándékkal mentem, hogy valami mást kezdek majd – az elképzelések között szerepelt az újságírás is –, tehát nem a tanári pálya lebegett a szemem előtt. Ezért is iratkoztam Szombathelyre, mert ott nem csak tanári, hanem egyéb szakot is lehetett választani. Engem többek között az újságírás, a lapkészítés is érdekelt. Az említett pályázat pedig kapóra jött, egyből az újságírói szakma felé irányított.

– Felteszem, könyvtáros nem voltál soha?

– Valóban nem, ahogyan tanár sem. Az első perctől kezdve a sajtóban dolgoztam. Öt évig voltam Szombathelyen a Vas Népe munkatársa, közben elvégeztem a Magyar Újságíró Szövetség – akkor egyéves – újságíró iskoláját, majd 1982-ben sikerült hazakerülnöm Budapestre, amikor a Pest Megyei Hírlapnál kaptam állást.

– Majdnem a rendszerváltásig ott dolgoztál, aztán pedig – jóval később és kisebb-nagyobb megszakításokkal – az Érdi Újságot szerkesztetted. Ha a visszaemlékezéseidet írnád, mit emelnél ki ebből az időszakból?

– Emlékezetes időszak volt számomra a hirtelen ránk szakadt szabad újságírás korszaka. Amikor a rendszerváltás beköszöntött, épp a Vasárnapi Híreknél voltam vezető olvasószerkesztő. Nem volt könnyű megélni, hogy szinte pillanatok alatt mentek végbe a tulajdonosváltások. Egyik hétről a másikra lett új gazdája az újságnak, többször egymás után. Mígnem hirtelen ott találtuk magunkat a híres-hírhedt Fenyő János Vico cégénél, aki egyik percről a másikra rúgta ki a fél szerkesztőséget. Meg kellett tapasztalnunk – ami korábban meg sem fordult a fejünkben –, milyen félelmetes érzés váratlanul munkanélkülivé válni! Ekkor a szakma fő sodrából – talán nem is baj – kikerültem, bár egy darabig még dolgoztam az Autó Motornál, de annak is hasonló módon lett vége, mint a Vasárnapi Híreknél, csak ott Palik Lászlónak hívták a tulajdonost. A magyar sajtó igencsak zűrös esztendei voltak azok, így nagyon kapóra jött az érdi megkeresés. Úgy gondoltam, ebben a csendes „mellékágban” átvészelem ezt a korszakot, aztán az élet úgy hozta – és ennek örülök is –, hogy hosszú időre, most már mondhatjuk, végleg itt ragadtam.

– Néhány évig mégis sikerült a fővárosi szerkesztőség nyüzsgésébe is visszakerülni, de utána ismét a helyi lap következett…

– Közel három éven át a Népszabadság Pest Megyei Krónika mellékletének helyettes szerkesztője voltam, majd ismét visszakerültem az Érdi Újsághoz. Szerettem, élveztem az „újságcsinálást”, mert akkoriban – bármilyen hihetetlenül hangzik – a városvezetés nem szólt bele a lap szerkesztésébe, sem abba, miről szóljanak a cikkek, és milyen hangnemben fogalmazzunk. Nem ellenőrizték a lap tartalmát nyomatás előtt, bátran foglalkozhattunk bármilyen témával, nem kellett senkivel előre egyeztetni. Nagyon jó és hasznos volt, hogy létezett egy hetilap, amely már akkor is közel 20 ezer példányban megjelent, és olyan arculattal szerkeszthettem, ahogy jónak láttam, nem szólt bele senki, és arról szólt, amiről úgy gondoltam, szükséges tájékoztatni a helyi lakosságot. Igaz, munkatársam kevés volt, mégis úgy gondolom, hogy ez egy jó időszak volt, s nem tudom lesz-e még hasonló, hiszen azóta annyira megváltozott körülöttünk a világ! Ugyanakkor a lap készítése rengeteg ismeretséget, életre szóló barátságokat is adott. Hogy nem felejtettek el az érdiek, egyértelműen kiderült, amikor két és fél éve újra elkezdtem írni az Érdi Újságba, az ismeretségek éppúgy működnek, mintha meg sem szakadtak volna.

– Ami a sajtót illeti, volt egy kis kitérőd, amikor közel öt évig a Szepes Gyula Művelődési Központ munkatársa voltál, és mással foglalkoztál, nem az újságírással és szerkesztéssel. A munkakapcsolatod a kultúrházzal azonban jóval régebbre nyúlik vissza.

– Az első perctől kezdve, ahogy Érdre kerültem, kiváló munkakapcsolat alakult ki az igazgatóval, Szedlacsek Emíliával, ugyanis régóta volt egy nyomdai előkészítő vállalkozásom. Majdnem minden nyomtatványt, meghívót, műsorfüzetet én készítettem a művelődési központnak, és a megjelent könyvek tipográfiai szerkesztését is vállaltam, sőt egy korábbi, és a mostani logójukat is én terveztem. De a városi könyvtár korábbi logóját is én készítettem, ahogyan nagyon sok könyvet, kiadványt szerkesztettem nekik is. Miután elkerültem az Érdi Újságtól, a kiadványszerkesztő vállalkozás került előtérbe, ami gyakorlatilag máig tart. Jóval több, mint félszáz érdi vonatkozású könyv tervezése, tipográfiai szerkesztése fűződik a nevemhez, köztük számos művészeti kiadványé is, amit Kéri Mihállyal készítettünk, de említhetném a Poly–Art könyveit is. Ám egy idő után a megbízások kezdtek fogyni, különösen a digitalizáció elterjedésével, mert hirtelen mindenki „hozzáértő” lett. Sokan gondolják úgy, hogy ha van eszközük hozzá, meg is tudják csinálni és végül összebarkácsolnak valamit.

– Holott a tipográfia is egy szakma. Te hol tanultad?

– Még Szombathelyen, majd Budapesten, nyomdászoktól tanultam vagy inkább ellestem a szakma alapjait, mert kíváncsi voltam rá, foglalkoztatott az újságkészítés e szakasza is. Nekik meg imponált az érdeklődésem, meg az, hogy például, a többi kollégával ellentétben képes voltam a tükörfordított ólomhasábokat olvasni, sőt kisebb húzásokat levonat nélkül megoldani. Egyszer egy ritka pillanatban, amikor nem voltunk csúszásban a másnapi lappal, megengedték, hogy egy egész oldalt én rakjak össze. Körbeálltak és kíváncsian figyelték az ügyetlenkedésemet, de a mosolyukban azért láttam az elismerést is. Később, amikor a számítástechnika megjelent az újság készítésében, a fiatal szoftverkezelőket figyeltem – bár nekik a tipográfiai szabályokról fogalmuk sem volt –, nagyon tetszett ahogy a képernyőn összerakták az újságot. Hamar lett számítógépem nekem is – amelynek paraméterei meg sem közelítenék a mai telefonomét –, s elkezdtem az akkor professzionálisnak számító kiadványszerkesztő program használatát önképző módon tanulmányozni, egy angol nyelvű útmutató és egy szótár segítségével. Az első, nyolcoldalas A/4-es újság elkészítéséhez egy hét szabadságot vettem ki, de megcsináltam.

– A művelődési központban nem egészen öt évig dolgoztál, ténykedésed mégis nyomot hagyott a fotóművészeti kiállítások térhódításában. Ez is a profilodba vág, mármint a fotózás. Mikor kezdtél el fényképezni?

– Ahogyan sokan másoknak, nekem is volt gyerekkoromban fényképezőgépem, meg a fürdőszobában berendezett sötétkamrám. Aztán egy idő után valahogy abbahagytam, viszont alig három hete dolgoztam a Vas Népénél, amikor egy vonatbalesetről kellett volna hírt adni, ám kiderült, hogy a fotóriporter kolléga nem volt elérhető. Véletlenül nálam volt a fényképezőgépem, így engem küldtek ki a helyszínre. Lefényképeztem a végzetes balesetet – az áldozat ott feküdt a sínek mellett –, tulajdonképpen ez volt az első, újságban megjelent fotóm, de nem lettem fotóriporter. Később azonban az újságszerkesztéskor is gyakran előjött, hogy fotóra is szükség lenne, ma meg eleve elvárás, hogy az újságíró fényképekkel együtt adja le a tudósításait, cikkeit, így napi eszközöm a digitális fényképezőgép. Miként a tipográfiai szerkesztés, úgy a fényképezés is összefügg az újságírással és gyakran a kiadványokhoz is kellenek minőségi fényképek, egyre gyakrabban használom a gépemet, s eközben talán egy egyéni út, stílus is kialakult a fotózásomban. Ez a vonzalom az oka, hogy a művelődési központ kiállításainak is igyekeztem fotográfiai profilt adni, számos érdekes tárlatot rendezhettem, ez volt ugyanis a fő feladahttps://erdmost.hu/wp-content/uploads/2021/06/business-blog-session-cover-img-03.jpg, a ház reklámanyagainak elkészítése mellett.

– Neked magadnak is volt ott két bemutatkozásod, s még egy másik, Budapesten a Tető Galériában, hiszen nem pusztán feladatból fényképezel, hanem kedvtelésből, a saját örömödre is. Mi a kedvenc témád?

– Érdekelnek a tárgyak, azok kiindulási pontja, összefüggései, részletei. Például az idei Érdi Művészeti Díjjal kitüntetett Ilka Gábor első miniatűr szobrairól én készítettem az első fényképeket. Cipősdobozban vittem haza a műveit, és egy egész napon át rakosgattam, állítgattam őket, hogy jó fotók szülessenek róluk. Még az is lehet, akkor kezdődött a tárgyak iránti érdeklődésem, hiszen annyit „eljátszadoztam” a szobrocskák beállításával, megvilágításával, hogy később a hétköznapi tárgyak is felkeltették a figyelmem, megelevenedtek az objektívem előtt. Persze, készítettem természetről is fotókat, de nem vagyok természetfotós alkat.

– Azt sem sokan sejtik, hogy a fotózás mellett volt, vagy van még egy kedves időtöltésed: a motorozás. Igazi „szelíd motoros” vagy?

– Voltam, de inkább kalandnak mondanám, semmint szenvedélynek, ami egy robogóval kezdődött. Azért vettem, hogy könnyebben, gyorsabban közlekedjek a városban. Jól bevált Budapesten, Érden is. Aztán Dombai Tamás, meg Kluták László baráhttps://erdmost.hu/wp-content/uploads/2021/06/business-blog-session-cover-img-03.jpg rágták a fülemet, hogy szerezzek már be egy rendes, emberes motort. Tamás meg is találta a nekem megfelelőt, el is kísért, hogy nyélbe üssem az üzletet. Csakhogy amíg a robogózáshoz nem kellett külön jogosítvány, ehhez már igen. Így történt, hogy – bár autóvezetői engedélyem 1973 óta van – a motorozáshoz ötven fölött újra KRESZ és gyakorlati vizsgát kellett tennem. Nagyon szerettem kirándulni és közlekedni két keréken, de be kellett látnom, hogy nem váltam igazán rutinos motorossá, nem szerezhettem már olyan gyakorlatot, mint a barátaim, akik gyerekkoruktól kezdve nyeregben ültek. Talán ez is közrejátszott, hogy néhány év után aztán megváltam az igen kedvelt Yamahámtól.

– Az újságírók leginkább csendben dolgoznak a háttérben, kitüntetést ritkán kapnak. Te hogyan fogadtad a hírt, hogy idén te vehetted át a Csuka Zoltán-díjat?

– Természetesen jól esett, és megtisztelőnek éreztem, mert valóban ritka a mi szakmánkban, ráadásul – mert természetesen átnéztem az eddigi Csuka Zoltán-díjasok névsorát – igen rangos társaságba kerültem.