– Hosszú és változatos élete során annyi élményt, tudást és tapasztalatot halmozott fel, hogy az nem egy újságcikkre, hanem egy könyvre is elegendő lenne. Mivel nemrég az Érdről és környékéről málenkij robotra hurcoltakra emlékeztünk, szeretnék most élete egyik meghatározó történésére fókuszálni: a II. világháborút követően több évet töltött az egyik szovjet táborban. Mielőtt erről kérdezném, arra kérem, meséljen az olvasóknak a gyermekéveiről.

– Újirázon születtem, Bihar megyében, 1926-ban, a pengő bevezetésének évében. Újiráz mintegy ezer fős, katolikus falu volt; odatelepítettek száz nagycsaládot, hogy legyen ember az idénymunkákra. Ezek egyike volt az anyai nagyapám, aki eredetileg dohánykertész volt. Édesanyám tizenkét éves kora óta dolgozott itt a faluban. Másik nagyapám juhász volt, szintén Bihar megyében. A faluban jártam ki a hat elemit; utána a polgári iskola második osztályába vettek fel. Azért nem mehettem negyedik után, mert akkor épp nem volt elég pénz a taníttatásomra. Ehhez az életkorhoz még egy fontos emlékem kapcsolódik: ekkor utaztam életemben először vonaton, méghozzá édesanyámmal az eucharisztikus kongresszusra, amit Budapesten tartottak. El lehet képzelni, mekkora hatást tett rám a főváros látványa. Én, a mezítlábas gyerek szandálban sétáltam a budai várban. Rövidnadrágos, kopasz kisfiú, akinek a cipő feltörte a lábát, ezért sántikál, és a bokáját tapogatja. Így örökített meg a filmhíradó, amit persze én nem láttam, de a család ismerősei igen.

– Nagyon szegények voltak?

– Édesapám kereskedő volt, vegyesboltja, italmérése volt, így azért nem voltunk olyan szegények. Volt időszak, amikor kicsit jobban ment, tizenkét éves koromban is így volt. Négyen voltunk testvérek, és kedvezményt kaptunk, ha egyszerre kettőnket is beíratja Gyulára a szalézi intézetbe, így aztán nem fejeztem be a polgárit, hanem elkerültem a gyulai gimnáziumba. Latinból persze különbözetit kellett tennem. A harmadikat már ott kezdtem. Az első földrajzórán felszólítottak, elmondtam a leckét a saját szavaimmal. Helyre zavart a tanár. Az utánam felelők szóról szóra felmondták, ami a könyvben volt. Otthon kétszer elolvastam, és mikor újra felszólított, már én is tudtam. Kérdezte, honnan sejtettem, hogy ismét szólítani fog? Sehonnan, válaszoltam, csak én szeretek tanulni… Többé sosem feleltetett. Harmadik osztály év végén jeles voltam, a negyedik osztályban vastagon szedték a nevemet a névsorban, mert kitűnő voltam.

– Ott folytatta az ötödiket is?

– Nem. A szüleim nem bírták volna anyagilag, annyira azért nem ment jól. 1941-ben felvételt hirdettek a hadapródiskolába, ott az állam költségén lehetett tanulni. Jelentkeztem, fel is vettek. Volt egy nagy, három napig tartó vizsga az akadémián. Én elég jól sportoltam, atletizáltam, markos legény voltam. Sopronba 122 embert vettek fel, és a katonai alreálba még 30 embert.

– Erről Ottlik regénye, az Iskola a határon jut eszembe.

– Az volt a mi hadapródiskolánk elődje; az Kőszegen volt, és 1941-ben megszűnt. A mi iskolánk már kemény katonai kiképzést adott.

– Hasonló élményei vannak, mint amilyeneket Ottlik a regényében leírt?

– Volt olyan is. De igazából nem értünk mi arra rá, hogy különféle csínyeket csináljunk. Heti negyven óránk volt, heti két vívással és a terepen végzett gyakorlati kiképzéssel. Nagyon kemény volt.

– Önöknél nem volt jellemző a fiatalabb diákok ugráltatása, az, hogy az idősebbek kiskirályok voltak?

– Sajátos légköre volt ennek az iskolának. A hálóteremben egy felsőbbéves volt a parancsnok, ő volt a növendék úr. Volt, aki kitolt velünk, volt, aki nem. De általában nem nagyon értek rá ilyesmivel törődni a kemény kiképzés ideje alatt. Reggel hatkor ébresztő, tornanadrág, futás odakint – mindegy, tél volt vagy nyár –, aztán hideg zuhany, öltözködés, sorakozó, mentünk reggelire. Nyolckor kezdődött a tanítás. Délután leckeírás, uzsonna. Nyolcan ültünk egy asztalnál, egyikünk egy felsőéves, ő vehetett először. Szigorú rend volt, mindenben rangsoroltak minket. Nem voltam kitűnő, voltak tárgyak, amelyekből sok gondom volt, mint például tereptanból – nem tudtam szépen rajzolni. Már az első félévben kialakult köztünk a rangsor: 37-en voltunk egy osztályban, én az első 6-7 közt voltam.

– Megmaradtak a baráti kapcsolatok később is?

– Igen, ezek egész életemen végigkísértek. Jelenleg már csak hárman élünk az osztálytársaim közül. 1944 december 2-án kitelepítették a hadapródiskolát Németországba, zászlóalj-parancsnoki kiképzést kaptunk, és ott avattak minket tisztté.

– A frontra nem vitték ki önöket?

– Volt egy magyar iskolaparancsnok, aki mindent megtett azért, hogy be ne vessenek bennünket. Ő intézte el, már a háború utolsó heteiben, hogy tiszti rangot kapjunk, hogy úgy essünk fogságba, már ha fogságba esünk.

– És fogságba estek?

– 1945 áprilisában tisztté avattak minket, megkaptuk a menetlevelet, az első havi fizetést. Gratzba vezényeltek minket. Akkor már tudni lehetett, hogy az szovjet zóna lesz, az egész magyar alakulat felkerekedett hát, hogy átmenjünk az amerikai zónába. Egy domboldalon aludtunk éjszaka. Reggel motorzúgás, harckocsi-zörgés. Sok társunk azt hitte, az amerikaiak jönnek, de mi, soproniak, tudtuk, hogy a T-34-esekkel az oroszok jönnek – nyugatról keletre, elfoglalni a helyüket a demarkációs vonalon, ami akkoriban még az amerikai zónába esett. Egy szovjet őrnagy magyarul üdvözölt minket, azt mondta, vége a háborúnak, mehetünk haza; majd adnak velünk lovaskatonákat, azok vigyáz ránk útközben, nehogy a csellengő szovjet katonák ellopják a dolgainkat. A fegyverünket adjuk le, Szombathelyen majd megkapjuk a papírjainkat, és mehetünk haza. 1945. május 8-a volt. Európában ezen a napon fejeződött be a háború, tehát nem voltunk hadifoglyok, már persze a nemzetközi jog szerint. Mindenesetre vagy hatvan szovjet lovas katona körbevett minket, így mentünk gyalog Szombathelyig. Tizennyolcezren voltunk. Az egyik társam idevalósi volt, a kórház gazdasági igazgatójának a fia. Az utcán rengeteg ember, köztük a társam apja, aki akkor már hónapok óta nem tudott semmit a fiáról. Elkísért minket, biztatott, hogy egy-két napon belül mindannyian megkapjuk a papírjainkat, ő meg majd ellát minket civil ruhával, és mehetünk haza. Mindannyian üzentünk egyébként a szeretteinknek, megírtuk, hogy hol vagyunk. Aztán kivezényeltek minket a városból. Egy erdőszélen álltunk meg, itt várakoztattak négy-öt napig. Az erdőben futottak a vasúti sínek: mindennap érkeztek tehervonatok, százasával vezényelték oda az embereket.

– Eszébe sem jutott, hogy lelépjen?

– Drótkerítés mögött voltunk.  Rá kellett döbbennünk: hadifogoly-táborban vagyunk. Az ötödik napon egy alezredes érkezett hozzánk. Előállították a társunkat, akinek az apja a kórház gazdasági igazgatója volt, hogy őt elviszik magukkal. Az apja kint várta, hogy hazavigye. A táborparancsnok tiltakozott, hogy neki minden emberrel el kell számolnia. Odakint, a kerítésen túl egy ember kapált. Fogták a szovjet katonák, behozták a társunk helyett. Évek múlva tudtam meg: egy nappal később, amikor én már bent voltam a lezárt vagonban, útban Románia felé, az én édesanyám ott volt a táborban drótkerítés mellett, és keresett. 

– Hova vitték?

– Először Romániába, aztán az Urálon túlra, Karpinszkba, amit egy geológusról neveztek el, aki felfedezte, milyen fantasztikusan gazdag lelőhelyek vannak a térségben, a kőszéntől a bauxitig. Legközelebb 1947. márciusában vagy áprilisában hallottak rólam a szüleim.

– Milyen munkát kellett végeznie?

– Karpinszkban két hadifogolytábor volt: egy német, több mint kétezer fővel, és egy magyar. Kilencszázhatvanan érkeztünk oda, háromszázan voltunk tisztek. A tábor magyar vezetője egy ezredes volt. Volt egy oroszul viszonylag jól beszélő vezérkari őrnagy, ő intézett mindent, ő tárgyalt az orosz vezetőkkel. Volt ott egy orosz politikai tiszt, valamilyen ázsiai területről származott, rettentően tisztelte az őrnagyunkat a katonai tudása miatt, ezért mindig súgott neki a tábor orosz parancsnokával szemben. Így sikerült a nyersanyag-felvételt, a konyhai szolgálatot megszereznünk – addig ezt analfabéta ruszin gyerekek csinálták, és rendkívül rossz volt az ellátás.

– Önnek mi volt a munkája?

– Háromfajta tábori munkáról tudok: a fakitermelésről – az első hónapokban én is ezt csináltam, gyönyörű, ötvenöt-hatvan méter magas vörösfenyőket kellett kidönteni, hat és fél méteres rönkökre vágni, legallyazni. Ezeket traktorral a rámpára húzták, onnan át kellett görgetni a teherautóra, és már vitték is. A másik munka a fafeldolgozás volt, az e célra létrehozott telepen. Oda mások mentek. Volt még egy felszíni szénbánya is, egy negyven fős magyar brigádnak az volt ott a feladata, hogy víztelenítsenek, a többiek a felszínről elhordott meddőt öntötték ki, és tolták odébb szükség szerint a vasúti síneket. Na, ebben is dolgoztam. 1946 nyarán egy 250 fős csoportot átvezényeltek mezőgazdasági munkára, köztük engem is.

– Hogy bírták az időjárás viszontagságait?

– Eleinte abban a ruhában dolgoztam, amiben fogságba estem. Szeptember 10-e körül leesett a hó, a hónap utolsó napján már -30 fok volt. Aznap lecserélték a bőr lábbelinket szőrcsizmára, és kaptunk nadrágot, télikabátot, bekecset és kucsmát. A bőrcsizmában akkorra a lábam két nagyujja lefagyott. Nem nagyon, de egy kicsit, két napra elegendő volt a gyengélkedőhöz. Az volt a szerencsém, hogy volt egy porcleválás a térdemben, ami egy rossz mozdulattól bedagadt, és ezt én is elő tudtam idézni – olyankor pihenhettem egy kicsit.   

– Mikor tért haza?

– 1947. június 30-án, valamivel több, mint két év fogság után. A két év alatt tizenhat halottunk volt. Ebből tíz ember közlekedési balesetben halt meg, betegségben hatan. Akkoriban huszonegy éves voltam.  Nemcsak a szüleim vártak haza, hanem Balázs Mancika is. Újirázi kislány volt, ott voltam már a keresztelőjén is. Akkor ő még képzőbe járt, a nyári szünidőt otthon töltötte. Akkor még nem volt semmim, nem tudtam megkérni a kezét, de sokat sétáltunk együtt.

– Milyen lehetőségei voltak az orosz fogságból hazatérve?

– A bátyám akkor még hadifogoly volt, csak egy év múlva térhetett haza, a nővérem már férjhez ment, az öcsém a közgazdaságin tanult. Apám azt mondta, maradjak otthon, segítsek az üzletben. Egy évig csináltam, én vezettem az üzletet, a beszerzéstől az értékesítésig. Mikor a bátyám hazatért, otthagytam a falut, és Budaörsre jöttem, a nővérem házába, aki akkor épp Komlóra költözött. Négyen voltunk fiúk, az öcsémmel, unokatestvéremmel és egy barátunkkal. Az otthonról jött csomagokból éltünk, hónapokig csak tengtem-lengtem. Végül elhelyezkedtem az V. kerületben, segédmunkásként, egy pamutipari vállalatnál. Egyszer elküldtek egy fejtágítóra, ott találkoztam egy asszonnyal, aki – mint kiderült – Rákosi unokaöccsének a felesége volt. Felfigyelt rám, és áthelyeztek a kereskedelmi dolgozók szakszervezetébe, ahol elkezdtem sporttanfolyamokat tartani, ezeket később átvette az országos sporthivatal, amely a szaktárca egyik osztálya volt. Így lettem minisztériumi tisztviselő. Erre már meg lehetett kérni az újirázi iskolában tanító Balázs Mancika kezét. A fővárosban éltünk, társbérletben. Sikerül elintézni, hogy a fővárosban tanítson – akkor ugyanis a tanítók nem dönthettek szabadon az elhelyezésükről, hanem kirendelték őket.

– Hogyan szerzett diplomát?

– A sporthivataltól kirúgtak. Rákosi unokaöccse megkapta a feladatot, hogy az ipari tanulók sportszervezetét szervezze meg, a felesége pedig, aki emlékezett rám, beajánlott. Nagyon sokat olvastam annak idején a sport, a testnevelés témájában. Többek közt arról is, hogy Németországban léteznek sportiskolák, ami itthon még ismeretlen fogalom volt. Kidolgoztam, hogyan lehetne ezt bevezetni Magyarországon is. Közben kirúgtak innen is, mert az apámat kuláklistára tették. Ez 1953-ban volt. Akárhova mentem, kirúgtak mindenhonnan. Hat hónapig segédmunkás voltam, a XIII. kerületben hordtam ki árut triciklivel. Borzasztóan bántak velem az üzletvezetők, akár egy kutyával. Szerencsére sikerült apámat egy ismerősnek levetetni a kuláklistáról, és az illető abban is segített, hogy segédmunkásból a fővárosi testnevelési és sportbizottság iskolai testnevelési előadójává nevezzenek ki. Azonnal javasoltam egy sportiskola megalapítását a XIII. kerületben, és nekiálltam a Testnevelési Főiskolának – heti négy nap jártam estire. A forradalom után bekapcsolódtam egy ifjúsági sportszervezet létrehozásába, és a középiskolás részleg egyik munkatársa voltam. Vezető beosztást a múltam miatt nem kaptam. 1958-ban megszüntették a bizottságot, mert kellett a pénz az élsportra, a TF-en már megvolt a diplomám, elmentem hát tanítani. Elvégeztem az ELTÉ-t, a pedagógiai szakot, dolgoztam pedagógiai szakértőként, később tudományos fokozatot is szereztem. Dolgoztam az MTA pedagógiai kutatócsoportjánál, amikor azt megszüntették, az Országos Pedagógiai Intézetben, és az ELTE tanárképző karáról mentem nyugdíjba. Voltam vendégprofesszor Frankfurt am Mainban, és előadtam a Bajor Állami Egyetemen is.

– Mit emelne ki a pályájából?

– Éveken keresztül vizsgáltam, hogy lehet felkelteni a gyerekek érdeklődését. A szovjet pedagógia iránya, a minden oldalon fejlett személyiség naiv ábránd, nem lehet teljesíteni, hiszen mindenkiben különböző adottságok és képességek fejleszthetők ki. Ez persze ellentmondott a szovjet pedagógiai gondolkodásnak. Kitaláltam egy olyan versenyrendszert, amivel az iskolában, kerületekben, megyékben a gyerek a választott szaktárgyakban versenyezhettek, és juthattak el az országos döntőig. Az a pedagógus, aki vállalta, hogy fizetett túlórában – tehát anyagilag is érdekelten – heti két alkalommal foglalkozott az érdeklődő gyerekekkel, és versenyre vitte őket, jutalmat kapott. Ráadásul a pedagógus szakmai tudását is elismerték. Ezt a szaktárgyi versenyrendszert nemcsak létrehoztam, hanem évekig irányítottam is. Ez volt az én pedagógiai tevékenységemnek a legnagyobb haszna.

– Mikor ment nyugdíjba?

– 1992. december 31-én. A feleségemmel Érdre költöztünk, ő sajnos tavaly elhunyt, hatvankilenc évi házasság után. A fiam is itt él a közelben. Van három unokám, és két dédunokám.

– Hogy látja pedagógiai kutatóként és gyakorló tanárként, ki a jó pedagógus?

– Az, aki szereti a gyerekeket, és képes arra, hogy megszerettesse a tanulást. Nem a kompetenciaeredmények számítanak. Írtam egy nagy tanulmányt egyszer a világszerte meglévő reformpedagógiai törekvésekről. Úgy tapasztaltam: a pedagógusképzésre és az oktatásra több pénzt kell fordítani. Anyagilag és szakmailag is érdekeltté kell tenni a pedagógusokat.

– Ön kilencven éves elmúlt, mégis laptopot használ, és az egyik szerzője a Pedagógia a számítógépek korában című könyvnek. Hogy érzi, más hozzáállásra van szükség a mai korban a pedagógusok részéről?

– Mindenképp. A gyerek kíváncsiságát kell felkelteni, majd kielégíteni, olyan módszerekkel, amelyek az életkorának megfelelőek. Nagyon egyszerű dolgok ezek, csak megszállott pedagógusnak kell lenni.