Ha valakinek közülük helye van egy ilyen gyűjteményben, az Széchenyi Zsigmond, akit a mai napig a legnagyobb – hiába, ez a család már csak ilyen, a legnagyobb magyar, Széchenyi István a dédnagybátyja volt – magyar vadásznak tartják. Halála után 50 évvel is az Ahogy elkezdődött című könyvét szavazták meg a legjobb vadászkönyvnek.
Az egyik legjelentősebb magyar főrendi család sarja, Széchenyi Zsigmond 1898-ban született, gyermekkorát Székesfehérvár mellett, Sárpentelén töltötte, itt kezdett vadászni is. Mire leérettségizett, https://erdmost.hu/wp-content/uploads/2021/06/business-blog-session-cover-img-03.jpgbolt az első világháború, ő is a frontra került, majd müncheni, stuttgarti és cambridge-i egyetemi tanulmányok után apja kőröshegyi birtokán kezdett gazdálkodni, de földjeit hamarosan „megették az oroszlánok”, azaz utazásainak finanszírozása érdekében eladogatta azokat. Így jutott el Afrikába először 1927-ben Almásy László társaságában, akivel később aztán nem kis veszélyek közepette gépkocsival átszelték a sivatagot is.
Az első útról ezt írta: „Szerény, spórolós, minden garast foghoz verő, mégis emlékezetes, sőt sikeresen felejthetetlen expedíció volt! Szívemet Afrikával véglegesen eljegyző!” Vissza is tért, amint lehetett, s ekkor már tudatosan, a könyvírás szándékával vezetett naplót, amiből első könyve, a Csui! született, s ami egycsapásra népszerűvé tette. Már ebben a kötetben megmutatkoztak írói erényei: az egzotikum, a kaland, a nehézségek, a sikerek érzékletes leírása, a humor, az önirónia és a remek hangulatfestő képesség.
Akkoriban Afrikában vadászni igazi kaland volt, hiszen ebben az időben még minden valóságos: a veszély, a malária, s volt vad is bőséggel. Még nem vadásztak helikopterről, legfeljebb ütött-kopott Land Roverekkel közelítették meg az oroszlán búvóhelyét, de többnyire gyalogosan járták a vadászösvényeket az állatok nyomát követve. Széchenyi Zsigmond nem tartozott a dúsgazdag arisztokraták közé, de azért újra és újra eljutott Afrikába, sőt új úticélokat is tűzhetett maga elé: következett Alaszka, s erről egy új könyv természetesen, majd Inda (1938-ban, a háború előtti utolsó pillanatban), amit maharadzsák vendégeként angol feleségével járt és vadászott végig. Ennek az útnak a hozadéka a Nahar című kötet, amiben a kalandokon túl a mérhetetlen szegénységet és a káprázatos gazdagságot is fölmutatja.
A háború után Széchenyi Zsigmond sorsa sok más arisztokratáéhoz hasonlóan alakult, hiába volt a legnagyobb magyar leszármazottja, köz- és elismert vadászíró, a kitelepítést nem kerülhette el, lakóhelyül egy tanyasi, ajtó nélküli tyúkólat jelöltek ki számára. A forradalom után, az idők enyhülésével állást vállalhatott Keszthelyen a Helikon Könyvtárban, sőt 1960-ban fölajánlották neki, hogy vegyen részt egy expedícióban a Magyar Nemzeti Múzeum Afrika-gyűjteményének pótlására, így jutott el nyolcadszor a szeretett földrészre, aztán majd még egyszer, utoljára 1964-ben. Élete utolsó éveiben tehát megadatott neki, hogy a szocializmusban is elismerjék munkásságát, könyveit újra kiadták, 1967-ben hunyt el. Tizennégy könyvet írt, amelyek összesen 52 kiadásban, másfél millió példányban jelentek meg.
A nagy vadász budai, Istenhegyi úti villájában – amit a háború alatt bérbe adott – őrizte 1300 darabos páratlan értékű trófeagyűjteményét, amely egy bombatalálat következtében elpusztult. Átvészelte viszont az ostromot négyezer darabos vadászati szakkönyvtára, amit 1969-ben a Mezőgazdasági Minisztérium megvásárolt a Természettudományi Múzeum számára.
