Ezekből a képekből – villanásokból – rendezett kiállítást Flahes címmel a fotográfusnak a Szepes gyula Művelődési Központ az Érdi Napok nyitányaként.

A képek elsődleges hatása a meghökkentés, ami még azokat is magával ragadhatja, akik amúgy elborzadnak a látványtól, a polgárpukkasztó külsőségektől, az alkoholmámortól, a betépett függőktől, s mindattól, amit ez képvisel. Maga a fotográfus is azt gondolja: „Biztosan mindenkinek ismerős a helyzet: sötét, füst, tömeg, zaj, villogó fények, fülledt meleg, alkoholszag, gyöngyöző verejték, eufórikus hangulat. Az érzés, mely folyamatosan ott tart, maradni kényszerít. Bármennyire logikusnak is tűnik a menekülés, ennek még inkább a sűrűjébe kell keveredni, el kell viselni, élvezni ezt az állapotot – a maximumra kell járatnunk magunkat, mintha kötelezve lennénk rá. De vajon miért? Ezt megmagyarázni szinte lehetetlen. Akkor és ott ez valamiért fel sem merül bennünk.”

De éppen ez, a beszippantás szinte elkerülhetetlen élménye, ami arra készteti a fotók szemlélőjét, hogy mélyebbre kíséreljen meg nézni, hogy az extrém figurák mögött meglássa jelenséget, az általánosíthatót és az elemezhetőt.
Tulajdonképpen erre, az elemzésre vállalkozott maga a kiállítás, aztán Balázsovics Mihály, aki a tárlat megnyitást vállalta magára, s végül erre tett kísérletet – Tollár Mónnika moderálásával – Wolf Katalin művelődésszervező, Majer Balázs szenvedélybeteg-segítő, Nagy Zsolt addiktológiai konzultáns és természetesen az alkotó, Kelemen Gergő egy értelmező beszélgetésben.

Azt leszögezhetjük: egyiküknek sem volt könnyű dolga. Pedig valamilyen formában mindannyiuknak köze van ehhez a világához, Wolf Katalin például hasonló fesztiválrendezvényeken dolgozva tanulta a szakmát, s nem véletlen („Nem akartam többé ezt a szörnyeteget etetni”, hogy aztán a közművelődés békésebbnek látszó vizeire evezett, a két szakértő pedig szakmájából adódóan kerül folyamatosan kapcsolatba a tárgyalt jelenségekkel, Kelemen Gergő is munkafeladatként csöppent a bulik világába, megrendelésre készítgette a partifotókat, miközben rájött, hogy mit és hogyan is lehetne – saját szemszögéből – fölmutatni ebből a világból. Kétségtelen, és persze természetes, hogy neki volt a legnehezebb dolga, hiszen értelmezni valamit mindig egyszerűbb, mint megcsinálni. Különösen ilyen helyzetben, amikor a „megcsinálás” nem kevés kommunikációs képességet is igényel, hiszen nem lehet a kamerát csak úgy valakinek a képébe tolni – márpedig ezek a képek éppen a hatás kedvéért olyan objektívvel készültek, hogy szinte érintésnyi közelségben kellett lenni a „modellekkel” – , különösen nem olyan valakinek, aki már a mámor ködén át szemléli a világot. (Bár a fotográfus tapasztalata szerint olykor éppen ők voltak a leglelkesebben pózolók.)

A beszélgetés tehát óhatatlanul jutott el a megállapításig, , hogy a fotókon látható partiréteg évek óta hatalmas és egyre inkább burjánzó iparágat működtet és tart fenn a „saját szórakoztatására”. És tegyük hozzá: a szervezők nem csekély hasznára!Valójában az általuk rendszeresen és lelkesen látogatott úgynevezett popkulturális, összművészeti fesztiválok programok minősége, színvonala másodlagos, a részvétel a fontos és nem az ami a színpadokon történik. Ez az intézményesített, legalizált, szükségszerű fogyasztás azonban önmagában csapda, amely magába zárja egy „soha-fel-nem-növő” generáció tagjait, akiknek az élete arról szól, hogy két fesztivál között eljárnak dolgozni, hogy megkeressék a pénzt, amit a következő alkalommal el lehet költeni, s akiknek a fesztiválozás már életformájává vált. 

Csoda-e ha Kelemen Gergő fotográfiáit nézve, s utána a beszélgetést meghallgatva sokan aggódva csóválják a fejüket, s titokban arra gondolnak: lehetséges, hogy mindez semmi nyomot nem hagy társadalmunk arculatán?