22_03_29_erdmost_nincskep

A zene az kell, mert körülölel

22_03_29_erdmost_nincskep

A zene az kell, mert körülölel

Ha lexikoncímszót kellene fogalmazni Rápli Györgyiről, az így kezdődne: Artisjus-díjas zenepedagógus, kar-nagy, vezető szaktanácsadó, a Magyar Köztársasági Bronz Érdemkereszttel kitüntetett, nemzetközileg is elismert zenepedagógus, tankönyvszerző...

Érdfm 101.3 – Hallgasd bárhol! Bármikor!

HIRDETÉS

Ezen kívül a Magyar Zeneiskolák és Művészeti Iskolák Szövetsége elnökhelyet-tese, a Magyar Kodály Társaság elnökségi tagja. És ez csak a jéghegy csúcsa, mert tanít a Zeneakadémián, amelynek már évtizedek óta gyakorlatvezetője is különböző iskolákban, mikor éppen hol tanít – immár hosszú ideje az érdi Kőrösi Csoma Sándor Általános Iskolában –, országos kórusfesztivált és vetélkedőket szervez. És mindennek az egésznek egyetlen célja van: képességei szerint a lehető legmagasabb szintre emelni az énekoktatást – ahogy azt Kodály Zoltán megálmodta –, mert a zenei nevelés egyik legfontosabb célja, hogy a zenét mint eszközt használjuk arra, hogy a létünk kiteljesedjen, hogy jobb emberek lehessünk általa.

Rápli Györgyi visszaemlékezését hallgatva úgy tűnik, sorsa már az óvodában eldőlt, de talán még előbb.

– Művészetre érzékeny családba születtem Szombathelyen. Nagymamám ki-válóan zongorázott, anyukám hegedült, csodásan énekelt és nyitott volt a kép-zőművészetre. Édesapámtól a precíz, kitartó munkavégzésre való hajlamot örököltem, valamint talán a nagy-fokú szervezőkészséget. A városban már gyerekkoromban is pazar zenei élet folyt. A zeneóvodát, ahova jártam, Forrai Katalin, a kiváló zenepedagógus, a Kodály-módszer elkötelezett népszerűsítőjének útmutatása alapján vezette Mária néni (Csikány Lászlóné), talán az országban egyedülállóan. Csodálatos volt, máig szinte mindenre emlékszem: Gazdag Erzsi néni járt be mesét mondani, az óvó néni klasszikusokat zongorázott, és hanglemezen komolyzenét hallgattatott velünk. Gyönyörű énekhangja volt, ezáltal kedvvel, örömmel rengeteget énekeltünk. Szolmizálni tanított minket fekete posztótáblán mozgó figurákkal, amit izgalmas játéknak tekintettem. Szép énekhangom miatt nem egyszer engem vittek el az akkori városi tanács névadó ünnepségére szerepelni. Emlékszem, mindig kedvenc csokidrazsémat kaptam jutalmul, ami akkoriban igencsak különlegességnek számított.

– Ha ilyen meghatározó élményt jelentettek az óvodás évek, minden bizonnyal elsőként ezt a pályát képzelte el magának.

– Sokáig meg voltam róla győződve, hogy nekem a soproni óvónőképzőben van a helyem. A 60-as években a Kokas Klára – szintén nemzetközi hírű zenepedagógus – által alapított ének-zenei általános iskolába jártam, hova máshová, hiszen egy épületben volt az óvodával, de ennek ellenére nem lehetett csak úgy oda átsétálni, komoly felvételit kellett teljesíteni.

– De egy fontos fellépésre már ennek előtte lehetőséget kapott ott…

– Amikor 1966-ban Kodály Zoltán és felesége, Péczely Sarolta, valamint a Kodály-tanítvány, Szőnyi Erzsébet az iskolába látogatott, óvodásként köszönthettem a mestert, hiszen óvó nénim szervezésében az ünnepségen gyermekdalokat adtunk elő. Emlékszem, mennyire meg voltam szeppenve, hiszen nem akárkinek kellett énekelnem, ráadásul kicsit megijedtem Kodálytól, mivel addig soha sem láttam bácsit az övéhez hasonló félhosszú hajjal. Abban az időben még nem volt természetes, hogy fotók, filmek készüljenek az eseményekről, ám egykori alma materem az elmúlt években ünnepelte fennállásának 100. évfordulóját, s ezen alkalomból az iskolától kaptam életem egyik legszívbemarkolóbb ajándékát, egy filmfelvételt, amelyen ovisként Kodály tanár úrnak énekelek.

– Pedig akkor még azt sem tudta, hogy majd az azóta világhírűvé vált módszer elkötelezett alkalmazója lesz maga is.

– Tényleg nem tudtam, de szerencsés voltam, mint később is annyiszor az életben, mert mire a zenetagozaton elvégeztem az általánost, megnyílt a Bartók Béla Zeneművészeti Szakközépiskola, így diákja lehettem egy fantasztikus zenésztanárokat felsorakoztató konzervatóriumnak, ahol főtanszakon zongorázni tanultam, és élményekben gazdag szolfézsoktatásban részesülhettem. Deáky István volt a mesterem, tanárom, zenei iránytűm, pedagógiai példa-képem. Az eltökéltség, hogy gyerekekkel szeretnék fog-lalkozni, nem változott, nagyot álmodtam, és Sopron helyett hatalmas szorgalommal készültem a zeneakadémiai felvételire.

– Ami szintén sikeres volt – mondhatjuk az eddigiek alapján, hogy természetesen.

– A Zeneakadémián újabb csodálatos öt év kezdődött el az életemben. Kiemelkedően teljesítettem, nagyon jó volt a hallásom, de nem volt könnyű beilleszkedni, hiszen vidéki kislánynak éreztem magam az évfolyamtársaim között, akik egészen más világból, más útravalóval érkeztek. De „odatettem magamat”, úgy akartam ezt az öt évet végigcsinálni, hogy mindent megtanuljak, amit csak lehet. Világhírű zenepedagógusok, művésztanárok tanítványa lehettem, kinyílt számomra a világ azáltal is, hogy Budapesten fantasztikus koncerteket, opera-előadásokat hallhattam. Közben persze alig vártam, hogy tanítani kezdhessek!

– Eljött az is, mégpedig nem is akármilyen iskolában, a legjobbnak számítók egyikében.

– A II. kerületi Marcibányi téri általános iskolában – Budapesti Kodály Zoltán Ének-zenei Általános Iskola és Zeneiskola – kezdtem tanítani 1986-ban, ahol az általános iskolai vizsgatanításomat is teljesítettem. Itt rangja volt az énekórának, a gyerekek olyan családokból jöttek, ahol fontos volt a műveltség. Azonnal kórusokkal is kezdtem dolgozni. Nekem az is nagy élmény volt, hogy rendre a Zeneakadémián tartottuk a tanévzáró koncerteket. Így történt, hogy egykori tanárom, egyetemi mentorom, Ugrin Gábor hallott minket, s hamarosan egyetemi gyakorlatvezetőnek kért fel, amikor még éppen hogy kísérletezgettem, milyen is egy tökéletesnek nevezhető tanóra. Aztán a hallgatóktól is sokat tanultam és tanulok még most is, mert azóta is járnak hozzám, bárhol tanítok is, ez a mai napig tart. Viszonylag hamar megtaláltam a saját stílusomat a karvezetésben is, több mint harminc év alatt egyetlen kórussal sem kaptam rosszabbat arany minősítésnél. Mindig igényes voltam, mindig szépen szól a kórusom, tiszta az intonáció, érthető a szöveg-mondás, zeneileg kifejező és szívből jövő az éneklés.

– Láttam többször, hogy a gyerekekkel kedves és közvetlen, de amikor a kórus elé áll, egyfajta szigor ül ki az arcára, a gyerekekére pedig a figyelem és a fegyelem. Ez a titok?

– Igen, valóban szigorú és bizonyos értelemben kemény vagyok a kórusokkal, hiszen csak fegyelmezett és aktív figyelemmel lehet muzsikálni. Nem igazán lehet másképp, különben csak a kotta-képet dalolgatjuk. Olyan ez, mint az élsport, sok és még több monoton, fárasztó gyakorlás kell az eredményekhez. Zenetagozatos osztályokban kötelező a kórus-éneklés, benne van az óra-rendben, 2 × 45 perc hetente.

– Térjünk vissza a pályája alakulásához, első munka-helyén nemcsak az énektanításban és a kórusvezetésben jeleskedett, más területen is bizonyítási lehetőséget kapott.

– Igazgatóhelyettes lettem, majd megpályáztam és elnyertem az igazgatói címet, három évig vezettem az iskolát. Harmincöt éves voltam, lelkes, tele energiával. Abban az időben ünnepeltük az iskola fennállásának 40. évfordulóját, nagyszabású hangversenyt rendeztünk a Zeneakadémián, meghívtuk a régi tanárokat, karnagyokat, akik már ismertek voltak a szakmában. Ezt a koncertet a Duna Tv évekig vetítette Kodály születésnapján. Óriási siker volt, másnap boldogan mentem az iskolába, hogy majd ünnepelünk. Legnagyobb meglepetésemre a kollégák nem osztoztak a lelkesedésemben. Akkor döntöttem el, hogy nem csinálom tovább, lemondok. Nem sértődésből, hanem mert megértettem, hogy talán túl sokat akartam túl gyorsan – rengeteg fejlesztést valósítottunk meg ezekben az években –, mert nyughatatlan, megújulást kereső személyiség vagyok. Eljönni nem akartam, továbbra is ott szerettem volna tanítani, de olyan feltételeket szabtak, amiket végül nem vállaltam.

– Ilyen helyzetekben mutatkozik meg igazán, ki mennyire szerencsés, netán mennyire van már szakmai hírneve.

– Mindkettő közrejátszhatott abban, hogy Maitz Ferenc éppen ekkor hívott föl telefonon, hogy zenei tagozat kialakításába kezdtek Érden, és tudnék-e ebben segíteni nekik. Olyan szakembert keresett, aki az alapoktól kezdődően zenei szempontból felépíti az intézményt. Így kerültem a Kőrösibe, ahol minden lehetőség adott volt, hogy meg valósítsam mindazt, ami a zenei nevelésben számomra fontos, hogy az éneken, a zene-hallgatáson keresztül számos dolgot megtaníthassak korokról, kultúrákról. Az órákon beszélgetünk az életről, élethelyzetekről, magukról a gyerekekről, a Varázsfuvola össze-vissza füllentő Papagenója kapcsán megvitathatjuk, hogy mit gondolnak a hazugságról, megtudhatják, hogy a legismertebb mobil csengőhanghoz Bach taktusait használták fel stb. Fontos a szép éneklés kialakítása, mert ha van hangzási élményük, ha jó helyen énekelnek, viszonylag szépen, az egész osztály együtt, akkor remélhetően nyitottak lesznek mindarra, amit a zene jelenthet.

– Mindezek mellett kórus-fesztivált szervezett, ami 25 éve regionális találkozónak indult, tíz éve pedig rangos országos megméretésnek számít, s amin éppen a napokban értek el újra arany diplomával minősítést. De az iskola és Rápli Györgyi nevéhez fűződik két nagyszabású országos műveltségi vetélkedő Lisztről és Kodályról. Mégis, tizennyolc év után egy kis időre elhagyta az iskolát. Mi történt?

– Kifáradtam, kiégtem. Úgy éreztem, nem tudok tovább fejlődni, nem tudok többet adni, meg talán bennem motoszkált egy kicsit az is, hogy már minden eredményem természetessé vált, nem ismernek el igazán. De most sem én kerestem az új lehetőséget, a főváros egyik legnevesebb iskolájába, a Budapesti Fazekas Mihály Gyakorló Általános Iskola és Gimnáziumba hívtak vezető ének-zene tanárnak, szakmai vezetőnek. Általános iskolásokat tanítottam, és nagy energiát fektettem be, hogy fölhozzam őket arra a szintre, ami az én zenei igényem. Két kórust kaptam rögtön, de ez nem zenetagozat volt, csak szakköri formában működtek az énekkarok, „kötet-len” jelenléttel. Ide is jöttek utánam a zeneakadémiás gyakornokok, s ez rang volt az iskolának. Helytálltam, megbecsültek, három év után mégis engedtem a hívásnak…

Talán a szíve is vissza-húzta…

– Szerették volna, hogy térjek vissza Érdre, hiszen a három év alatt öt utódom volt. Olyan fogadtatásban volt részem, amiről álmodni sem mertem volna, mind a tantestület, mind a gyerekek részéről, akik persze hamiskásan énekeltek. Volt hát új kihívás, ismét emelni a szín-vonalat. Mindjárt az első évben ismét megnyertük a kórusfesztivált.

– De beszélhetnénk még számos dologról, a Honjo nevű japán kisváros díszpolgári címéről, a külföldi vendégtanítások sorozatáról, amelyek során a Kodály-módszer utazó nagyköveteként mutatta meg, hogy is csináljuk mi ezt. Szólhatnánk tankönyvek soráról, a különböző programokban, intézményekben betöltött vezető szerepéről. Vagy az egyetemi oktatásról…

– A zeneakadémiai tantárgyi módszertan tanítása igazi, nagy kihívás: pályájuk kezdetén álló, leendő tanárok útra bocsátása, tapasztalataim átadása. Kissé még szokatlan, hogy most már én is nagy elődeim nyomdokaiba léphettem, akik nemcsak a kicsiknek, de a felnőtt zenészeknek is átadhatják zene-pedagógiai tudásukat. Számomra az a legfontosabb – s ezt a hozzáállást szeretném továbbadni –, hogy a gyerekek vagy éppen a kistanárok, a felnőttek jól érezzék magukat az óráimon. Szeressék és várják ezeket a zenés alkalmakat, az éneklést és a zene-hallgatást, majd az ezekből kibomló beszélgetéseket. Ehhez nyilván részemről az kell, hogy hiteles, felkészült legyek. Hogy legyen életkorhoz igazodó gondolahttps://erdmost.hu/wp-content/uploads/2021/06/business-blog-session-cover-img-03.jpg az éppen feldolgozott zene üzenetének átadásával. Hogy tudjak érzelmeket, érzéseket átadni, meglepni, akár megrázkódtatni vagy zenei kíváncsiságukat felkelteni és aztán megtartani.

M. Nagy Péter

További cikkeink

További cikkeink

Facebook

Facebook
Twitter
LinkedIn
Pinterest
Reddit
Telegram
WhatsApp
Email