Mára ez a fiatalember a Vörösmarty Mihály Gimnázium pedagógusa, aki doktori tanulmányait folytatja az ELTE-n, de mindezzel párhuzamosan a világszerte ismert, Gaelforce Dance címet viselő írországi táncshow egyedüli magyar tagjaként járja a világot. A hivatásos ír sztepp egyetlen érdi képviselőjével beszélgettünk.
– A 2002-ben megjelent interjú után sokan talán azt gondolhatták, hogy az akkoriban hazánkban is nagy népszerűségnek örvendő ír sztepp az ön életében is csupán ifjúkori fellángolás, ami hamar elmúlik. Nem így lett, hihetetlenül gazdag pályát futott be. De miként került kapcsolatba vele?
– A különlegessége fogott meg. Előtte nem vonzott semmilyen tánc. Anyukám javasolta ugyan, hogy kipróbálhatnám a néptáncot, de siettem közölni, hogy szó sem lehet róla! Ám, amikor megláttam a televízióban Michael Flatleyt táncolni, egyből tudtam, hogy ez kell nekem! Tetszett az összkép, ahogyan húsz-harmincan egyszerre, ugyanarra a ritmusra mozdulnak a színpadon. Magával ragadott a táncosok feszessége és az a lüktető dinamizmus, amely fergeteges hatást vált ki. Már nem volt kérdéses számomra, hogy ezt a táncot szívesen megtanulnám, bár abban a pillanatban még nem is sejtettem, hogy hamarosan lesz is rá lehetőségem. Kiderült, hogy Ronan Morgan ír sztepp tánciskolája akkor már másfél éve működött Budapesten, és épp indult is egy kezdő tanfolyam. Mint kiderült, szerencsém volt, mert Ronan Morgan kiváló táncpedagógus, roppant kreatív koreográfus, külföldön is elismert szakember. Ugyanakkor emberileg is közel tudott kerülni a táncosaihoz, azzal együtt, hogy óriási szaktekintélynek számított, versenybírói minőségében is nagyra értékelték a munkáját. Így egyrészt az ő inspirálására, másrészt meg, mert pontosan azt kaptam, amit reméltem, engem is menthetetlenül beszippantott a ritmus, a lábak hihetetlen mozgása, a különleges cipők kopogása, és máig töretlenül kitartottam az ír sztepptánc mellett.
– Hosszasan sorolhatnánk az eredményeit, van mégis olyan, amire a legbüszkébb?
– 2005-ben, szűk három évvel azután, hogy elkezdtem táncolni, már bekerültem Ronan Morgan fellépő csoportjába, ami jelentősen megnövelte az egy hétre jutó edzések számát is, így a következő három évben hetente négy-ötször jártam edzésekre és szinte havonta voltak fellépéseim vagy külföldi versenyeim. Még az is előfordult, hogy az érettségi idején az írásbeli és a szóbeli vizsgák közé is becsúszott egy kihagyhatatlan milánói verseny, amelyen sikeresen szerepeltem. Még az életem más, nagyobb horderejű eseményei sem tartottak vissza a táncversenyektől, de szerencsére mindig sikerült összehangolnom a kötelezettségeimmel. Az érettségim is jól sikerült, sőt később az egyetemi tanulmányaim során is meg tudtam oldani, hogy a tánc ne menjen a tanulás kárára, de fordítva sem, mert a nemzetközi versenyek, a fellépések is fontosak voltak számomra. 2005 és 2009 között tíz európai nemzetközi bajnokságon vettem részt, amelyeken 16 első helyezés mellett számos ezüst- és bronzérmet szereztem, közöttük Európa-bajnoki második és harmadik helyet is. 2009-ben pedig a philadelphiai világbajnoki döntőre is kvalifikáltak, amelyen a felnőtt férfiak korcsoportjában egyedüli olyan táncosként vehettem részt, aki nem a Brit szigetekről, az Egyesült Államokból vagy Ausztráliából származik.
– Kis túlzással, akár úgy is fogalmazhatnánk, hogy „áttáncolta” az érettségit, majd később a pedagógus diplomát is a táncfellépésekkel párhuzamosan sikerült megszereznie. Ez így utólag jól hangzik, de biztosan nem volt mindig egyszerű mindenben helytállni.
– Tulajdonképpen a gimnázium után előbb a Zsigmond Király Főiskola nemzetközi tanulmányok szakára iratkoztam, amit – a szüleim hathatós tanácsára – azért választottam, hogy a tánccal párhuzamosan is el tudjam végezni, mert akkor már nyilvánvaló volt, hogy az ír sztepp nemcsak múló fellángolás az életemben, hanem komoly elhivatottságot érzek vele kapcsolatban, jöttek az eredmények, egymást követték anemzetközi fellépések. Tulajdonképpen a főiskolai tanulmányaim három és fél évében értem el a versenyzői korszakom legsikeresebb időszakát a táncban. Így miután megszereztem a főiskolai diplomát és letettem az államvizsgát, már biztos volt, hogy külföldi turnézással folytahttps://erdmost.hu/wp-content/uploads/2021/06/business-blog-session-cover-img-03.jpg a tánckarrieremet.
– Ekkor kezdődött el a hivatásos táncművészi pályafutása?
– Az írországi központtal működő GaelforceDance tíz éve futó tán cshow-jával turnéztam, amit a világ egyik legkiválóbb koreográfusa, Richard Griffin állított össze. Büszke vagyok rá, hogy valójában meghallgatás nélkül, az addigi versenyeredményeim és az edzőm szakvéleménye alapján jutottam be a csapatba. Igaz, ha nem is olyan intenzitással, mint a kezdetektől, de tulajdonképpen még most is tart ez a 2010-től kezdődő utazós, fellépésekkel teli időszakom. Kezdetben előfordult, hogy két-három hónapon keresztül folyamatosan külföldön kellett lennem, de egyébként a fellépéseinktől függően hol itthon, hol külföldön tartózkodtam, és ennek megfelelően kellett beosztanom a tánccal és a tanulással eltöltött időt. Majd itthon 2012-ben a 2001-ben alakult, Irish Feet nevet viselő, később pedig Gaelic Thunder névre keresztelt csoporthoz csatlakoztam, amelynek vezető koreográfusa is vagyok, és az ősszel még visszatértem a Gaelforce Dance-hez is egy rövidebb lengyelországi turnéra. Majd 2016-tól a Dance Masters – Best of Irish Dance show-jával több hónapon keresztül Németországban turnéztam. Most tavasszal pedig újra be kellett ugranom a korábbi együttesbe, kellett nekik egy férfi táncos. Ráadásul három év kihagyás után kellett felidéznem a korábbi tánclépéseket!
– Közben történelem és latin szakos tanári diplomát is szerzett, majd a Vörösmarty gimnáziumban kezdett tanítani. Miként sikerül egyeztetni a fellépéseket, külföldi turnékat a pedagógusi hivatásával?
– Nem dicsekvésképpen, de egy harmadik, számomra ugyancsak fontos tényezőt, a kutatói munkát is meg kell említenem, amelyre szintén időt és energiát kell szánnom, ugyanis a latin nyelvi tanulmányaimat folytatva, az ELTE-BTK Nyelvtudományi Doktori Iskolájának Ókortudományi Programjában a Catullus és Vergilius szövegei közötti intertextuális kapcsolatokat kutahttps://erdmost.hu/wp-content/uploads/2021/06/business-blog-session-cover-img-03.jpg. Várhatóan jövőre elkészül a dolgozahttps://erdmost.hu/wp-content/uploads/2021/06/business-blog-session-cover-img-03.jpg. Most tehát a gimnáziumi tanítás, a kutatói munka és a táncművészet között kell megtalálnom azt az egyensúlyt, hogy mindhárom feladahttps://erdmost.hu/wp-content/uploads/2021/06/business-blog-session-cover-img-03.jpgnak képes legyek maradéktalanul megfelelni.
– Mi ragadta meg a latin nyelvben?
– Talán az, hogy ma már nem beszélik, nem élő a nyelv, ezért olyan különleges számomra. Ugyanakkor a művelődéstörténeti háttere, az ókor mind történelmi, mind irodalmi szempontból mindig nagyon közel állt hozzám. Nagyon kíváncsi voltam a mitológiai és kulturális hátterére, ez izgalmas kutatásra sarkallt. Emellett úgy vélem, a latin rendkívül komplex nyelv, a nyelvtana is sokkal nehezebb, mint sok, ma élő idegen nyelvnek, például az angolnak vagy a németnek. Ez is lenyűgözött és nagy kihívást jelent számomra.
– Beszippantotta, éppúgy magával ragadta, mint az ír sztepp dinamizmusa, a cipők kopogása? Van arról adat, milyen sebességgel kapkodják sztepptáncosok a lábaikat?
– Állítólag a világcsúcs 41 koppantás másodpercenként, de ehhez hozzá kell tenni, hogy ez a szám csalóka, mert úgy mérték, hogy fél centivel meglazították a kimondottan férfiak által viselt szteppcipő csavarjait, így gyakorlatilag duplát rezgett. A valóságban azonban 10–20 közötti a lábmozgások és a koppintások száma másodpercenként, ami így is rekordnak számít.
– Hány cipőt „táncolt el” az elmúlt több mint másfél évtized alatt?
– Nem sokat, mert mindig nagyon vigyáztam a cipőimre, ugyanis nagyon fontos, hogy a szteppcipő tökéletesen illeszkedjen a lábhoz. Egy új cipő még nem lehet elég rugalmas, hozzám kell edződnie, így jó pár hónapnak el kell telnie ahhoz, hogy versenyre vagy egyáltalán színpadi fellépésre is alkalmassá legyen. Igaz, van egy módszerem a „betörésre”. Meleg vizes zoknit teszek bele, és úgy hajtogahttps://erdmost.hu/wp-content/uploads/2021/06/business-blog-session-cover-img-03.jpg össze, így egy éjszaka alatt meglazul a bőr és másnap már könnyebben hozzáidomul a lábamhoz. Mégis, a jól bejáratott cipőimhez addig ragaszkodom, amíg csak lehet! Kizárólag akkor vagyok hajlandó lecserélni, ha már tényleg nem szalonképes a fellépésre. A 17 éves tánckarrierem alatt eddig csak a negyedik pár szteppcipőt koptahttps://erdmost.hu/wp-content/uploads/2021/06/business-blog-session-cover-img-03.jpg.
– Ki lehet öregedni az ír sztepptáncból? Van egyáltalán korhatára?
– Michael Flatley tavaly volt hatvanéves és még mindig a színpadon van! Valójában nincs felső korhatára, de tény, hogy a versenytáncban negyven év felettiek már nem vesznek részt. Érthető, hiszen nem is mutat jól a színpadon, ha az ember már nem képes lépést tartani a fiatalabbakkal, nem tudja olyan ütemben felkapni a lábát, mint ők. Úgy gondolom, a hivatásos táncot ajánlatos negyven év felett abbahagyni. Az élversenyzők pedig alapvetően harminc év alattiak. Abban bízom – ha minden úgy alakul, ahogyan szeretném és tervezem –, nekem talán van még tíz évem az ír sztepptáncban. Egyébként fizikailag valóban megterhelő, nagy kapacitású tüdővel kell rendelkezni, mert nagyon igénybe veszi az ír sztepp! Két-három perc tánc is heves lihegést okoz.
– Meddig lehet egyfolytában színpadon lenni?
– Egy show-ban alapvetően 3–4 perc színpadi tánc után 5–10 percnyi szünet következik, csak ezután folytatódik az ír sztepptáncprodukció. Vagy zenekari szám, vagy szólótánc hidalja át a műsorszámokat, hogy a fellépők lélegzethez jussanak.
– A pedagógiai munka, a doktori tanulmányai és a tánc bőven kitölti az életét, de vajon akadt-e valami, ami ezek miatt kimaradt vagy ami a tánc miatt háttérbe szorult?
– A világon semmi! Sőt, a tánc nekem mindig csak pluszt, mindig többet és többet adott! Nemcsak azért, mert azzal foglalkozhattam, amit szerettem, rengeteg előadáson szerepelhettem, hanem azért is, mert nagyon sokfelé utazhattam a nagyvilágban, számos kultúrát megismerhettem, barátokat szereztem külföldön és itthon is. Sőt, örülök, hogy mindig sikerült úgy beosztanom a napjaimat, hogy a tanulásra, a kutatásra is tudtam időt szánni, így meggyőződésem, hogy az eltelt esztendőkben nem szalasztottam el semmit.
– Abba a gimnáziumba tért vissza tanítani, amelyben érettségizett. Milyen érzés az iskola egykori diákjaként a „másik oldalra” kerülni?
– Valójában a diákkorom is sajátos volt, hiszen a szüleim is ott tanítottak, édesanyám még ma is oktat, sőt édesapám egy ideig az iskola igazgatója is volt. Én ezt teljesen természetesnek vettem és az osztálytársaimnak is a tudtára adtam, hogy a gimnáziumban éppúgy tanár és diák viszonyban vagyok velük, mint ők. Ez a különleges helyzet semmilyen kiváltsággal vagy kivételezéssel nem járt, hacsak nem azzal, hogy nekem egy kicsivel mindig többet kellett teljesíteni, mint a társaimnak! De nem zavart, inkább pozitív kihívást jelentett számomra. Egyáltalán nem volt furcsa tanárként visszatérni az iskolába, inkább azt mondanám, úgy tértem vissza, ahogyan a hosszú utazásai után Odüsszeusz hazatért Ithakába, bár én nem húsz, csak tíz év távollét után vagyok újra otthon, ahol mindig szerettem lenni, és jól éreztem magam. Mint ahogyan az ír sztepp kiválasztásában, abban is mindig biztos voltam, hogy a pedagógusi pálya az a hivatás, amely nekem való, amelyre mindig is készültem.
– Mi szerepel még a bakancslistáján? Mit szeretne elérni, megvalósítani?
– Az ír sztepptánc népszerűsítésével szeretném a jelenlegi fellépő óbudai csoporhttps://erdmost.hu/wp-content/uploads/2021/06/business-blog-session-cover-img-03.jpg számát felduzzasztani, hiszen régi vágyam, hogy a hazai közönséget is komoly színpadi produkcióval lepjem meg. Ugyanakkor Érden is tervezek ír sztepptánciskolát indítani, persze majd akkor, ha már túl leszek a doktori cím megszerzésén. Azt is nagyon várom, hogy végre osztályfőnök lehessek a gimnáziumban. Mindezek mellett a tudományos munkát is szeretném folytatni, az elért eredményeket publikálni, hogy egy napon eljussak a kutató tanári pozícióig. Jelenleg is tanítok az egyetemen a történészhallgatók bevezető latin nyelvi kurzusain, amit ugyancsak nagyon élvezek, örülnék, ha folytathatnám ezt is. Úgy érzem, szerencsés vagyok, mert a táncművészet, a pedagógiai és a tudományos munka, de még a kiegyensúlyozott magánélet is szépen megfér egymással, és teljessé teszi az életem.
