– Tizenegy éve él Érden. Honnan származik a család?
– A Nyírség kellős közepén, Nyírvasváriban születtem. Elindult édesanyámmal a szekér a szomszéd településre, mert ott volt a szülőotthon, de nem ért el odáig: én hamarabb akartam meglátni a napvilágot. Ezért a szekérnek vissza kellett fordulnia. A bábaasszony kiküldött egy férfit, hogy nézze meg, a két települést elválasztó mezsgyén túl fordult-e meg a szekér, mert akkor ott kell anyakönyvezni engem, vagy még az innenső oldalon. Egyszerű falusi emberek voltak a szüleim, a család – ketten voltunk testvérek a húgommal – abból élt, amit megtermeltünk otthon. A falunkban körülbelül kétezren laktak, szinte mindenki görögkatolikus volt, így én ebbe a vallásba születtem bele. A szüleim gyakorolták a vallásukat, rendszeresen és igaz hittel. A falunak volt görögkatolikus temploma, még a régi hagyományos megoldással: négy padtömb volt, elsőben ültek a férfiak, a hátsóban a nők, a férfi oldalon a fiúgyermekek, a két padsor között a lányok. Ez akkoriban természetes volt, senki nem gondolt arra, hogy jó-e ez így. A falusiak zöme vallásos volt, az volt a szégyen, ha valaki nem vett részt a vasárnapi liturgián.

– Ezek a gyermekkori élmények meghatározóak voltak abban, hogy Ön később a papi hivatást választotta?
– Igen. Felmerült ugyan egy rövid ideig, hogy állatorvos legyek, de ez a vágyam nem volt tartós. Már általános iskolás koromban eldöntöttem, hogy pap leszek. Így aztán az esztergomi Temesvári Pelbárt Ferences Gimnáziumba felvételiztem.

– Ez ritkaságszámba ment a faluban?
– Nyírbátorban volt egy kétosztályos gimnázium, általában oda jártak a gyerekek, így ez nem volt kuriózum. Viszont senkiről sem tudok, akinek az anyagi helyzete megengedte volna azt, hogy a gyermeke kollégista legyen, mint én. A szüleim és a helybeli parókus viszont a papi hivatás melletti elköteleződés szempontjából úgy látták jónak, ha itt folytahttps://erdmost.hu/wp-content/uploads/2021/06/business-blog-session-cover-img-03.jpg a tanulmányaimat. 

– Ön már tizennégy éves korában ennyire biztosan tudta, hogy ez lesz a hivatása?
– Igen, nyolcadikos koromra már eldőlt. Nem volt még egy olyan hely, ahol annyira jól éreztem volna magam, mint a templomban. Annyira szerettem ott lenni az oltár közelében, hogy egy alkalommal azt az egy-két forintot, amit a szüleimtől erre a célra kaptam, nem tettem bele a perselybe, hanem odaadtam az egyik fiúnak, hogy helyette ministrálhassak. A sekrestyés észrevette, hogy mi ott susmusolunk, szólt is édesanyámnak, hogy legközelebb ő tegye bele a perselybe a pénzt. 

– Mi volt a büntetése?
– Nem emlékszem, hogy ezért különösebben megfeddtek volna.

– Hogy teltek a gimnáziumi évek?
– A harmincvalahány diákból tizenheten már úgy indultunk, hogy papi pályára szeretnénk lépni. Így velünk külön foglalkozott a hitoktató. A papi élet szépségeit és nehézségeit egyaránt bemutató beszélgetések is e hivatás felé tereltek. A ferences paptestvér egyszerű, szerény, bölcs élete szimpatikus volt nekem. 

– Az nem számított, hogy Ön nem római, hanem görögkatolikus volt? 
– Nem, az osztályban rajtam kívül is voltak négyen, a többi osztályban is. Ugyanazt az oktatást kaptuk.

– A hatvanas évek derekán nem érzett semmilyen negatív megkülönböztetést, amiért egyházi gimnáziumba járt?
– Mi, diákok, nem, de a tanáraink életén keresztül éreztük a nyomást. A prefektusunk – azaz a kollégiumi életünket irányító paptestvér – történelem, pszichológia szakos egyetemi hallgató volt abban az időben. Sokkal nehezebben kaphatta meg a diplomát, mint a többiek, azért, mert ferences volt. Ha a civil hallgatók egy feleletért hármast kaptak, ő nem biztos, hogy megkapta.

– A gimnázium után rögtön az egyetem következett?
– Felvettek a nyíregyházi teológiára, de azonnal behívtak katonának. Ez 1968-ban volt, a prágai tavasz idején. Aszódra kerültem, a többi teológussal együtt. Több mint negyvenen voltunk, római katolikus, református, zsidó, mindenféle felekezet. És nem egészen véletlenül volt köztünk egy fiatal tanácselnök és egy párttitkár. Akkor ezt persze nem tudtuk. Az aszódi ezredet nagyon hamar kivezényelték Szlovákiába. Mivel mi akkor még nem tettük le az esküt, fegyvert nem viselhettünk, az aszódi ezred előtt kellett járnunk, építeni a sátrakat, majd mikor elvonultak, le kellett bontanunk a tábort. Mi úgy tudtuk, hogy Miskolc, Sárospatak és Sátoraljaújhely között éjszakai gyakorlaton veszünk részt. Közben már régen Szlovákiában voltunk. 

– Erre hogyan derült fény?
– Egyik társunk valamelyik reggel kiment, hogy elintézze kisebb ügyét. Olyan álmos volt, hogy miután a fa tövénél elvégezte a dolgát, nem visszafelé jött, a tábor irányába, hanem egyenesen tovább. Kijutott az erdőből és találkozott egy kukoricát kapáló bácsival, tőle kért iránymutatást. Mint mondta, csak annyit tud, hogy Patak, Újhely és Miskolc közt vagyunk éves éjszakai hadgyakorlaton. A bácsi elsimította a földet, amit kapált, a porba rajzolt egy térképet, és megmutatta, hol is voltunk valójában. Reggel hat órakor ez a társunk már katonaszökevénynek volt nyilvánítva. Az volt a szerencséje, hogy az idős bácsi visszakísérte. 

– Hogy kelhettek át a határon?
– Ott nem ellenőriztek annyira, és az öreg ismerte a járást, no meg hallotta is korábban a hadi járművek dübörgését. Nem sokáig maradtunk egyébként ezen a Kassa feletti részen. Visszatértünk Aszódra, majd a teológusokat Pécsre, Bajra és Lentibe vezényelték. Én Pécsre kerültem. Nem volt rossz dolgom, az ezred ruházati raktárába kerültem. Itt naponta találkoztam civilekkel. 

– Említette, hogy volt önök közt két beépített ember. Hogy derült fény a kilétükre?
– Egyik társunk mindenkivel tartotta a kapcsolatot: ki hova került, hogy megy soruk. Két emberről nem sikerült megtudnia semmit. Egyikükkel aztán évek múltán összefutott az utcán. Akkor ez a férfi elmondta: Aszód után rögtön leszerelt, a másik beépített emberrel együtt. Mondd meg a többeknek – kérte –, hogy csak olyan információt adtunk rólatok, aminek hosszú távú következménye nem lesz az életetekre. Mondhatjuk ezt gondviselésnek – vannak becsületes emberek minden oldalon. 

– Pécsett jó helye volt?
– Mind a tizennyolcan, akik odakerültünk, irodai vagy ezredraktárosi beosztást kaptunk. Soha nem gúnyolódtak, nem piszkáltak. A körletben Bibliát, teológiai könyvet nem volt szabad tartani. A százados szobájában voltak letéve a könyveink. Miután vége lett a kiképzésnek, és elindult volna haza, megkérdeztette a titkárral, hogy a papnak szüksége van-e a Bibliára a szabadidejében. Azt is elviselték, hogy mi, teológusok, összeültünk egy kis beszélgetésre a szabadidőnkben. Hogy aztán megfigyeltek-e közben, azt nem tudom. Persze arra vigyáztak, hogy vasárnap ne kapjunk kimaradást – szerdán eltávozhattunk, mert akkor nem biztos, hogy a templomokban volt szertartás. 

– Miután leszerelt, következhetett a főiskola. Ott hogy érezte magát?
– A honvédségi élet bizonyos szempontból szabadabb volt, mert ott én választottam meg, hogy kivel megyek ki a szabadidőmben, a szemináriumban pedig az ötödéves főduktor állította össze a sétarendet. Nekem, az elsősnek, egy negyedikes vagy ötödéves teológussal kellett sétálnom.

– Nem dönthetett erről szabadon?
– Nem, de ez nem biztos, hogy rossz volt. Így egymás megismerése gyorsabban ment. Ha magam választok, akkor esetleg csak az évfolyamtársaim valamelyikével sétáltam volna. Hozzáteszem, a mi hozzáállásunk teljesen más volt, mint a mai huszonéveseké, akik biztos méltatlankodnának hasonló helyzetben. Mi elfogadtuk azt is, hogy korlátozták a színház- és mozilátogatás lehetőségeit. Egyébként hat évig jártam teológiára, mert rátettem még egy évet: volt lehetőség arra, hogy egy évig úgy tanuljak, hogy közben dolgozom. A munkás papok gyakorlata Franciaországból jött, és nekem nagyon megtetszett. Egy nyomdában helyezkedtem el, éjszakai műszakban. Ez az év pont jó volt arra, hogy berendezkedhessünk a feleségemmel, akinek egy évvel később lett meg a programozó matematikus diplomája.

– A szeminárium szigorú szabályai mellett hogyan volt módja a megismerkedésre, udvarlásra?
– A mi házasságunk az apósom és édesanyám első osztályos korában, az iskolapadban köttetett. Azaz a két család kapcsolata ilyen régre nyúlik vissza. A feleségem négy évvel fiatalabb nálam, így mi nem jártunk egy osztályba, de ismertük egymást. Felnőttként egy esküvőn láttuk egymást viszont, a vőlegény az én, a menyasszony az ő rokona volt. Az esküvőről hazafelé beszéltük meg az első randit. Én harmadéves teológus voltam, huszonhárom-huszonnégy éves. A szemináriumi időszakban főleg leveleztünk, igaz, harmadév után heti egyszer kaptunk egy hosszú sétaidőt, csütörtök délutánonként kettőtől négyig-ötig. Ennek is megvolt a magyarázata: Nyíregyháza nem volt nagy város, kellemetlen lett volna, ha ugyanazt a teológust félévente más lánnyal látják. Mi pedig nem azon törtük a fejünket, hogy ez a megoldás miért nem jó, elfogadtuk, hogy ez a szabály. Megjegyzem, a most végzett teológusoknak nehezebb megnősülni, mint annak idején nekünk volt.

– Miért?
– A mostani lányokból hiányzik az „ismerd meg hazádat mozgalom” iránti elkötelezettség… Azaz: egy parókusnak hol az ország egyik felében, hol a másikban kell szolgálnia. Én Budapesten kezdtem, utána lekerültünk Zemplénagárdra, majd Nyíregyháza mellé, ezt szintén egy Nyíregyháza melletti település követte, majd Veszprém, ahol tizenkét évig voltam tábori lelkész. Utána megint Szabolcsba kerültem, végül Érdre.

– Mennyi volt a legrövidebb és a leghosszabb idő, amíg valahol szolgált?
– Két év a legrövidebb, és a már említett tizenkét év volt a leghosszabb, Érden tizenegy éve vagyunk. A család együtt költözött velem, kivéve, amikor tábori lelkészként kétszer fél évig külszolgálaton voltam, először Okucaniban, majd Szarajevóban. Ez a délszláv háborút követően, 2004-ben történt. A magyar kontingens egy részének a feladata az aknák semlegesítése volt. Szétlőtt templomok, művelődési házak és iskolák tanúskodtak arról, hogy itt nemrég még háború dúlt. Azt pusztították el, ami a legjobban fájt az ottani lakosoknak, amire a legnagyobb szükségük lett volna. Akkor már nem volt életveszélyes ott tartózkodni: ha az ember betartotta a szabályokat, nem lehetett nagy baja. A kétszer fél év alatt egyszer sem kellett sebesült magyar katona mellett lennem. Lelki sérülések azonban voltak – többek közt azért, mert a féléves távollét miatt sok katona házassága tönkrement. 

– Hogyan került Érdre?
– Veszprémből a Tisza-partra kerültünk, egy Timár nevű kisközségbe. Érden akkor már kezdődött a szervezkedés, hogy állandó pap lássa el a lelkipásztori szolgálatot, és engem kértek fel. Nagyon jól éreztük magunkat Timáron, de akkor már sejtettük, hogy a gyermekeink – három gyermekünk van és hét unokánk – ezen a környéken telepednek majd le, ezért elfogadtuk a javaslatot. Ennek tizenegy éve. Egyébként nem volt nagy a váltás: az érdi görögkatolikusok – körülbelül hatszázan lehetünk – a zempléni, szabolcs-szatmári, hajdúsági területről költöztek Érdre annak idején. 

– A parókiát már önök alakították ki?
– Igen. Százharmincnyolc házat néztünk meg a feleségemmel, mire rátaláltunk. A korábbi konditermet alakítottuk át, hétköznaponként negyvenen-ötvenen elférünk itt. A valamikori garázsból hittanterem lett, itt tartjuk az agapékat is. Vasárnaponként pedig a Csóka utcai templomban, illetve a Gellért utcai templomban vannak a liturgiák.

– Negyvenkét év szolgálat után nyugdíjba vonul. Hogyan tovább?
– Maradunk Érden, csak átköltözünk a saját családi házunkba. Nyugdíjasként szívesen segítek majd bármiben az utódomnak. Hogy milyen formában, az később dől majd el; egy biztos, június 30-ával átadom a stafétabotot. Ketten nyújtottak be pályázatot, úgy érzem, bármelyik kolléga kerül is majd ide, tudunk majd együtt dolgozni. 

– Beszélgetésünk pár nappal húsvét előtt jelenik meg. Önnek mit jelent ez az ünnep?
– Győzelmet a halál felett. Megajándékozott vagyok a feltámadással. Krisztus legyőzte a halált, hiszen nem maradt a halál állapotában, hanem harmadnapra feltámadt. Én ebből a győzelemből részesedem húsvétkor, illetve minden vasárnap, sőt, minden hétköznap. Minden liturgiánk egy kis húsvét, egy kis pünkösd, egy kis karácsony, mikor jelenné tesszük ezeket az eseményeket. Ezeknek az értéke ugyanis nem változott semmit kétezer év alatt. Visszatérve a húsvéthoz, el szoktam mondani a gyerekeknek: a tojásból – ami a feltámadás szimbóluma – úgy tud kibújni a kiscsibe, hogy a kikelés előtt három-négy nappal a csőrén fejlődik egy reszelő, ami aztán később lehullik. Ha ez a reszelő nem lenne, nem tudná szétfeszíteni a tojás héját. 

– És Krisztusnál mi volt ez a reszelő?
– Az irántunk, illetve az Atya iránti szeretet. Ez a kettős szeretet adta, hogy le tudta győzni a halált. Akik Krisztust jól ismerik, nem félnek a haláltól – és részesednek abból a dicsőségből, a feltámadásból, amiből ő részesedett.