Mentesítő járattal jutottunk haza – karanténból karanténba. Én mindeközben megtanultam három dolgot, amit addig nem tudtam: elengedni, várakozni és imádkozni.
Nem állíhttps://erdmost.hu/wp-content/uploads/2021/06/business-blog-session-cover-img-03.jpg, hogy március 10-én hajnalban, amikor indulni kellett a reptérre, nem volt rossz előérzetem, de meggyőzhető voltam, hogy ez csak a szokásos utazás előtti szorongás, úgyis minden rendben lesz. Bűntudahttps://erdmost.hu/wp-content/uploads/2021/06/business-blog-session-cover-img-03.jpg is volt, hogy itt hagyom a szeretteimet a járványveszélyben, bezzeg én biztonságos földrészre kerülök. Peruban még annyi beteg sem volt, mint idehaza – talán öt egy harmincmilliós országban –, de már az első napokban kiderült, hogy az egyébként barátságos perui emberek mostanában minden európaiban vírushordozót látnak. A turistákhoz szokott Arequipában még csak udvariasan előhúzták a maszkokat, később a kis hegyi falvakban már volt, hogy a boltban nem vették el a kezünkből a pénzt, és többen oda is szóltak: „minek jöttetek ide?!”. A sofőr, akivel előre megállapodtunk, hogy elvisz minket túránk következő állomására – egy nehezen megközelíthető faluba –, lemondta a fuvart. Túravezetőnk, Nagy Endre (a Mirador Adventures vezetője) csak nehezen talált helyette mást. Mégis, amikor a Cotahuasi-kanyon bejáratánál fekvő faluban megszálltunk, még úgy tűnt, a hegyekben biztonságban túrázhatunk.
Nincs más út, csak a visszafelé vezető
Két szép nap adatott: egy föl a négyezer méteren a felhőket karcoló Huito kőerdőhöz, egy pedig a Cotahuasi-folyó völgyében. A kanyon legmélyebb pontján a folyó 3300 méter mély árkot vájt két hegyvonulat – a Coropuna és a Solimana (mindkettő 6000 méter feletti) – közé, így lett kétszer olyan mély, mint a Grand
Canyon. A vulkáni működések, földrengések gyűrte talajrétegek közt kénes kitüremkedések árulkodnak arról, hogy a Föld mélye itt nagyon is aktív. Ezek a színpompás sziklák lettek utóbb a mi „Szivárvány-hegyeink”, miután az igaziakhoz (Vinicunca) már nem jutottunk el. Bár jóval kétezer méter tengerszint feletti magasságban zúgott alattunk a folyó, forró, félsivatagos tájban, gigantikus kaktuszok közt poroszkálva értünk a világtól elzárt Quechualla faluba. Ötszáz éve a spanyol hódítók is nagyon keresték ezt az ősi települést, aranyat és „indián bort” remélve a tikkasztó út végén, de feladták, a falu rejtve maradt. A folyó mentén lakók az inka kori teraszokat ma is művelik. Túránk már-már feledtette velünk, mi történik a világban, hazatérve azonban szállásadónktól megtudtuk, hogy elővették a falugyűlésen, minek fogadott be minket, hiszen betegséget hozunk rájuk. Hajnalban amúgy is továbbálltunk volna, ám amikor késő este a perui elnök bejelentette, hogy 24 óra múlva megszűnik Peruban a közlekedés, a települések határait lezárja a katonaság, sebtében megalakítottuk a Mirador Operatív Törzset, és megszavaztuk, hogy nem megyünk tovább az eredeti terv szerint, hanem visszafordulunk Arequipába, amely repülőtérrel is rendelkező kétmilliós város, így van esélyünk kijutni, ha valóban komolyan kell vennünk a vesztegzárat. Az utolsó busz, amely még elhagyhatta Cotahuasi falut, a tízórás utat egy megállással tolta le Arequipáig. 26 perccel éjfél előtt beestünk a szállásunkra, és ránk kattant a vesztegzár. Azokban a napokban csaknem hatvan honfitársunk jelentkezett be a limai magyar nagykövetségen azzal, hogy akkor hogyan tovább. Később, ahogy a helyzet súlyosbodott, egyértelmű lett: azoknak van esélyük kiszabadulni, akik eljutottak Cuzcoba vagy Arequipába.
Gyakoroljuk az elengedést
Az első napokban még eszünkben sem volt azt kívánni, hogy mielőbb hazajuthassunk. Még a hegyekbe vágytunk, amiért jöttünk: túrázni, lámákat, vikunyákat, inka romokat nézni, Virakocha (az inka főisten) teremtett világát csodálni, Inti (a Napisten) fényes melegében fürödni, Pachamama (Földanya) áldásának gyümölcseit élvezni. Helyette beszorultunk egy hostelbe, ahol elkeseredetten bámulva tetőteraszunkról az ötezer méteres hófödte hegycsúcsokat, próbáltuk megőrizni a jókedvünket és a reményeinket. A vesztegzár első napján még nem tűnt komolynak a helyzet. Még nyitva volt a piac, és a zárt nagykapu nyitott kiskapuján még be lehetett lopakodni egy tízszemélyes kifőzdébe, ahol a helyiek maszk nélkül együtt ebédeltek velünk. Aztán másnaptól már csak elvitelre adtak ebédet. Majd osztottunk-szoroztunk, vásároltunk egy nagy fazekat, és házigazdánk, Nestor hozzájárulásával beüzemeltük a tetőteraszon a palackos gáztűzhelyt. Vettünk iskolai füzeteket, és Endre megtartotta az első intenzív spanyolórát. Lassan kialakult a napok rendje. A reggeli órákban, mikor még nem tűzött erősen a nap, lenyomtuk az aznapi fitness-jógagyógytorna kombót a tetőteraszon, azután ki-ki elfoglalta magát valami munkafélével. Judit a napi sajtót olvasta, Vera online angolórát tartott a tanítványainak, Juci (Berg Judit) írta a regényét, a húgom fényképezgetett, Zsuzsi olvasott, Zoli a cégét regulázta, Robi repülőgépeket hajtogatott, és megpróbálta őket áthajítani a szemközti apácazárda kertjébe, az aznapi szakácsok főztek, aztán a tevékenységek egy része körbejárt. Beosztottuk szépen a két laptopot is.
Kalandtúránk két legizgalmasabb mindennapos eseménye kétségkívül a Kis hableány betétdalát kintornázó kukásautó érkezése volt, valamint a kolibri, amikor napi betevőjéért a tetőteraszunkon virágzó fuksziára röppent gyűjtögetni. Ebéd után a környékbeli, unalomig ismert utcákon róttuk a köreinket. Már a második sarkon megállított a rendőr, mire mondtuk, hogy „vamos a comprar”, vagyis, „vásárolni megyünk”, erre mondtak valamit, amiből annyit értettünk, hogy „prohibido”, meg hogy „separado”, mire mi, hogy „si, si”, és kicsit eltávolodtunk egymástól, erre megnyugodtak. Lesétáltam mindennap a sárszínű rohanó folyóhoz, és megkerestem magamat egy cseppjében, amely épp alattam fröccsen a kőre, hogy onnan azonnal magával is ragadja az áradat. Esténként a spanyolóra általában borozgatós beszélgetésbe, zenehallgatásba fordult. Ha nagyon felpörögtünk, játszottunk pár „Beugrós” kört a szép emlékű improvizációs tévéműsor mintájára. Volt abban némi tudatosság is, hogy nem hagytuk eluralkodni a csüggedést – hiszen, ha begubózunk, akkor fognak csak igazán vánszorogni a napok –, de igazából tényleg egész jó csapattá kovácsolódtunk, mi, kilencen. Belaktuk a kis hostelt, melynek személyzete, a két édes kis takarítólány és az ősz Nestor minden kívánságunkat teljesítette. Tudták, míg mi ott vagyunk, nekik is van munkájuk. A maszk némiképpen falat húzott közénk: kötelező is volt hordaniuk, de féltek is tőlünk. Rossz pillanataimban – esténként, elalvás előtt, meg mikor egy napig lázasnak éreztem magam – nekem sem volt egyszerű szabadulni a gondolattól: mi lesz, ha beteg leszek itt, és kórházi ellátásra szorulok? Elmormoltam hát a magam kis kívánságlistáját, amely végtelenül egyszerű tud lenni ilyen helyzetben: a napi betevő, a magam, társaim és szeretteim egészsége és biztonsága. És hogy el tudjam fogadni: kőre fröccsenő vízcsepp vagyok.
Tőlünk néhány saroknyira lakott egy magyar lány, Hilari, akiről a perui sajtóban az jelent meg, hogy Covid-19 pozitív. Egy hajón volt napokig apja egyik barátjával, aki megbetegedett, és a karibi Santa Luciából szállították haza, jelenleg lélegeztetőgépen van. Hilarit tesztelték ugyan, de akkor még nem tudta, fertőzött-e, tünetei nem voltak. Ha nagyon elfogott a csüggedés, arra gondoltam, neki milyen pocsék lehet egyedül a sorsára várni.
Hírek jönnek és mennek
Amikor megtudtuk, hogy április 14-ig a perui hatóságok lezárták a légteret, kereskedelmi járat nem szállhat le Limában, a kijárási tilalmat pedig meghosszabbították, megértettük, hogy Peruban nincs több keresnivalónk, viszont hazautazni sem tudunk diplomáciai segítség nélkül. A helyzetünk nem volt egyszerű: az országot elhagyni csak mentesítő járattal tudnánk, Arequipában azonban hiába van repülőtér, ha nincs belföldi légi közlekedés. Lima 16 óra busszal, de a katonasággal körülvett városból nem jutunk ki – ja, és busz sincs. Reggelente sokszor várt minket e-mail a perui magyar követség munkatársaitól, és telefonon is készséggel tájékoztattak minket az értékelhető lehetőségekről – ilyenek eleinte nem voltak. Megnyugtattak azonban minket, hogy a Peruban rekedt magyarokat prioritásként kezeli a külügy, mivel viszonylag sokan vagyunk, és a perui diplomácia hajthatatlansága miatt nem könnyű a helyzetünk. Sehogy sem értettük, hogy ha mi itt fertőző gócnak számítunk, miért nem akarnak szabadulni tőlünk?
Az első agylohasztó hír az volt, amikor megtudtuk, hogy a szomszédos Ecuador legnagyobb városának (Guayaq u il) polgármestere az utolsó pillanatban visszavonatta a már leszállni készülő mentesítő járat engedélyét a légi irányítással, így az egyre fertőzöttebb város repterén rekedt 400 európai turista. Majd az a hír is körbejárt, hogy a Cuzcóban föltorlódott francia turistákért küldött különbusz engedélyét is visszavonták a perui hatóságok, hiába álltak a főtéren csomagokkal, vissza kellett menniük szállásaikra. Így aztán minden olyan hírt, amely reggel beröppent, mint tetőteraszunkra a kolibri, kellő távolságtartással kezeltünk, tudván, estére úgyis tovaszáll. Így is volt, egészen vesztegzárunk tizedik napjáig, amikor a perui magyarok levlistájára beesett egy gyors körkérdés: fizetnénk-e 600 solt (kb. 60 ezer forint), hogy Limába juthassunk. Azt is
megtudtuk, hogy Limából aznap valószínűleg felszáll egy francia gép turistákkal, másnap pedig egy brit mentesítő járat, amelyre egy többgyermekes magyar családnak is helyet tudtak foglalni. Négy nap múlva további európai mentesítő járatok is indulnak, ezekre van esélyünk fölférni. Az Austrian Airlines járatára 800 eurót kellene fizetnünk, azt még nem tudni, hogy a lengyel LOT mennyit kér, de 2400 eurót is hallottunk rebesgetni. Családi, baráti kölcsönökre alapozva minden lehetőségre igent mondtunk. Magamban már elkönyveltem, hogy a hazatérésünk után még jó sokáig az adósságaimat fogom törleszteni. Sebaj, ez is elfér a veszteséglistámon.
Pénteken este úgy pakoltam össze, hogy nem fogok meglepődni, ha mégsem indul el az a busz. Ősz házigazdánkkal készítettünk egy búcsúfotót a tetőteraszon az arequipai zászlóval. Ha van olyan város, ahová nem mostanában szeretnék visszatérni, az Arequipa. Egyáltalán, ha már az isteni bölcsesség ilyen szépen megoldotta az emberiség legnagyobb problémáját azzal, hogy globálisan minimalizálta az üvegházgázok kibocsátását, talán az óceánt átrepülni sem kellene többé. Fölírtam ezt is a listámra.
Lesz egy gép, aztán még egy, meg még egy
Szombaton reggel megállt egy kis busz a kapu előtt, fölszedtünk még két horvát, egy portugál, egy angol állampolgárt, és a makkegészséges Hilarit, majd elhagytuk a várost. Judit még szerzett egy újságot is, amelyből láthattuk, fokozódik az idegenellenesség Peruban – ezt tapasztalhattuk útközben is: volt, ahol nem szolgáltak ki minket, másutt egy útmenti gyorsétkezde vezetője a perui sofőröknek is csak elvitelre adott ételt (nekünk csak gyümölcsöt), és könyörgött, hogy szálljunk vissza a buszra, mert bezáratják az üzletét. A 16 órás út végén Limában már minden sarkon elkérték a katonák a menetlevelünket. Éjfél előtt értünk a magyar követség kapujához, ahol a maszkok mögül mosolygó szemek tekintettek ránk, magasra emelve a két üveg bort, amit kértünk. A fiatalember, akivel levelezni szoktunk, elmondta: hétfőn lesz egy portugál gép, amely a Cuzcóból érkező magyarokkal együtt ingyen elvisz minket Lisszabonig. Onnan 400 euróért repülünk Frankfurba, majd Bécsbe – ezt a magyar állam meghitelezi nekünk, egy hónapon belül kell visszafizetnünk. Bécsből busszal visznek minket Budapestre.
Hétfőn hajnalban megjött Cuzcóból a busz, tele elcsigázott magyarokkal. Gyors zuhany és reggeli után indultunk a katonai reptérre, ahol három órát várakoztunk a szögesdróttal kerített kőfal tövében a tűző napon, több száz külföldi turistával együtt. Volt időnk migránsnak érezni magunkat. Beszélgettünk a többiekkel, voltak köztük nálunk elégedettebbek, akik korábban jöttek Peruba és többet láttak, meg balszerencsésebbek, mint például Hilari, aki ki sem léphetett a szállodája kapuján. De legalább itt vagyunk, felszállásra várva. Nem úgy, mint az a négy magyar, akik a dzsungelben rekedtek, és egy ideig esélyük sincs onnan kijutni, nem is beszélve arról a férfiról, aki egy elzárt hegyi faluban fölélte az utolsó tartalékait. Állítólag szerzett valami lőfegyvert és vadászni fog…
Mikor végre beengedtek minket a katonai reptérre, elköszöntünk a követség munkatársaitól, akik valóban nagyon sokat dolgoztak értünk. Utóbb megtudtuk, hogy Peruban azóta tovább szigorodott a helyzet, Cuzco megyét teljesen lezárták, és legalább tizenöt magyar még kint rekedt. A portugál gépen kívül indult akkor két másik is. Sebtében fölállított sátrak alatt volt a biztonsági ellenőrzés, ami abból állt, hogy egy drogkereső kutya végigszimatolta a csomagjainkat. Hatalmas megkönnyebbülés volt fölszállni, átrepülni az óceánt, és 11 órával később megérkezni Lisszabonba, ahol a patyolattiszta mosdóban, miközben felöltöztem meleg ruhába, együtt érzőn rám mosolygott egy takarítónő. 12 óra várakozás után ismét felszállt velünk egy gép, és még Frankfurtban is volt kilenc óránk a bécsi gép indulásáig. Kicsit aludtunk, így a másnap már könnyen eltelt. Bécsben a reptéren várt minket a busz, Hegyeshalomnál megmérték a lázunkat (nem volt), megkaptuk a piros matricánkat és az útbaigazítást, és Budapesten magunkra zártuk a hatósági karantént. Hatan együtt maradtunk, és hogy ne veszélyeztessük a családjainkat, egy lakásban várjuk meg, hogy elteljen a két hét, kiléphessünk a kapun, és osztozhassunk polgártársainkkal a végtelenített rendkívüli állapotban ránk szakadó nagy magyar szabadságban.
