A fiatal Mohos Lajos hazafelé sétált Érdligeten. Kiskatona volt, eltávozáson. A Sárd és a Néra utca sarkán, a kis pataknál összefutott egy fiatal lánnyal, Tóth Katalinnal. Ez a több mint hetven évvel ezelőtti pillanat mindkettejük emlékezetében élénken él. Nem is csoda: egész későbbi életükre kihatással volt.

Mindketten Érden, ráadásul egymás közelében laktak, mégsem ismerték egymást korábban. A fiúnak már a szülei is érdiek voltak. Apját Érdről hurcolták el málenkij robotra a Szovjetunióba, de azon szerencsések egyike volt, aki hazatért. Még egy kis földet is kapott Battán. A lány és családja a világháború alatt költözött ki Sashalomról, a bombázások után. Katalin még emlékszik a lovaskocsira, ami Érdre hozta őket.

A két fiatal a patakparton beszédbe elegyedett, címet cserélt, és elindult a levelezés Érd és a laktanya között. A beszélgetésekből szerelem, majd házasság lett: 1956. szeptember 29-én kötötte össze az életét a tizenkilenc éves Tóth Katalin és a huszonharmadik évében járó Mohos Lajos.

Az érdligeti templomban esküdtek. Nászútjuk nem volt, az esküvő után két nappal már Lajos édesapjának battai földjén szedték a kukoricát. Katalin emlékszik, hogy sokat dolgoztak ott. Volt, hogy olyan meleg volt, hogy más lehetőség híjján a hatalmas töklevelek alá húzódtak be a forróság elől.

Közös éveik nem könnyen indultak. Nekik kellett előteremteniük a közös otthont. Sem vagyon, sem hitel nem segítette őket. Katalin is, Lajos is a Magyar Gyapjúfonó és Szövőgyárban (régebbi nevén Lóden Posztógyárban) dolgozott a XI. kerületben, Lajos később átment a Zománchuzalgyárba, és Katalin is követte őt 1960-ban. Harminc évig dolgozott huzalzománcozóként. Kemény munka volt, főleg, mert éjjel is dolgozniuk kellett. A férjével váltott műszakban jártak, hogy mindig legyen valaki a gyerekekkel. Két kislányuk született, Zsuzsa és Kati. Akkoriban még nem volt gyes, csak pár hetes szülési szabadság, a kislányokra egy idősebb helyi asszony vigyázott, hiszen sem Érden, sem a gyárban nem volt bölcsőde.

Ilyen körülmények között vágtak bele az építkezésbe. Ahogy Katalin fogalmaz: saját magunk ragasztottuk, mint a fecskék. Egyikőjük fizetéséből éltek, a másikból építkeztek a Rábca utcában. A mai napig ott élnek az egyik unokájukkal, akit kiskora óta ők nevelnek. A két lányuktól hét unoka és hat dédunoka született.

„1957-ben vettük a telket. Körülöttünk csak üres telkek és nyaralók voltak. Közmű semmi. A szomszéd háza közelebb volt a műúthoz, neki volt villanya, tőle vezettük át, persze fizettünk is érte. Vizünk kútból volt. Mikor bevezették a vizet, hozták a villanyt is, és gombamódra nőttek ki a házak” – mesélte Katalin.

Lajos maga ásta ki a pincét, csákányozott, talicskázott. Az alapozást, a falakat a kőműves húzta fel. Egy szoba-konyha-előszoba megépítésére volt pénzük, a fiatalabb lány, Kati is már 12 éves volt, mire megépült a második szoba és a fürdő. A kis Kati sokáig a rácsos ágyban aludt, mert nem volt helyük másik ágyra. Lajos azt meséli, hatalmas boldogság volt, mikor elkészültek a hozzáépítéssel. Akkora lett villany, víz és gáz is.

Pihenésre, utazásra nem volt lehetőségük, igaz, Katalin mindig is otthon érezte a legjobban magát, rokonlátogatóban, ismerősöktől is hamar hazavágyott. Korán nyugdíjba mehetett, szabadidejét az unokákkal töltötte, akik nemcsak kiskorukban, hanem most, felnőttként is sokat látogatják a nagyszülőket.

Kérdezem őket, hetvenéves házasságukban mi volt a legnehezebb? Katalin azt mondja, a spórolás. Az építkezésre, bővítésre folyamatosan félre kellett tenniük. A hozzáépítésnél szerettek volna kölcsönt felvenni. Elfogyott a pénzük, kellett volna a tetőre, de a hitelintézetben olyan feltételeket szabtak, amelyeket nem tudtak teljesíteni. „Nagyon fel voltam háborodva. A gazdagoknak bezzeg jár a kölcsön, a szegényeknek, akiknek szükségük volna rá, nem… Később hívtak, menjünk be, megkapjuk a hitelt, de akkor már én mondtam nemet. Apósomtól kaptunk kölcsön 17 ezer forintot, részletekben visszafizettük. Így sikerült befejezni a házat.”

Az, hogy kibírták a nehéz időszakokat is, az egymás iránt tanúsított türelmüknek köszönhető. „Mindenkinek megvan a maga természete, nekem is, a Papának is. Vita nélkül nem ment, de a türelem, az segített”.

Lajos szerint az is nagyon fontos, hogy minden, amijük csak volt és van, az közös. „Mikor a telket vettük, az ügyvéd kérdezte, hogy a hölgy mit keres itt velem. Mondtam, hogy ő a feleségem, és amit veszünk, az a kettőnk nevén lesz. Így is lett.”

Hetven év apró emlékei elevenednek meg a beszélgetésünk alatt. Nevetnek, közös kirándulásokat idéznek fel hármasban, Katalin, Lajos, és a kisebbik lányuk, Kati. Kérdezem, hogyan ünneplik a jeles évfordulót. Kati mondja, hogy a szülei nem szeretik a nagy felhajtást, ünneplést, de azért lesz sütemény, köszöntés.

Ahogy mesélik, nekik a mindennapok is ünnepek. Katalin bent tevékenykedik, süt-főz. Házasságuk kezdete óta így van ez: a benti dolgokat Katalin intézi, a kertet Lajos, aki most is kijár a kertbe délelőttönként.

„Ha bent kéne lennem egész nap, végem is volna. Adok a madaraknak friss vizet, meglocsolgatok, kapálgatok. Nekem ez napi mozgásnak elég. Ha kezd fájni a derekam, leülök egy kicsit. A teraszon is megpihenek, aztán bent is” – mondja nevetve. Látszik, hogy korukhoz képest aktívan élnek a régi házban, amihez annyi emlék fűzi őket.

Közeledik az ebédidő, elbúcsúzunk, mosolyogva kísérnek a kapuhoz. A kerben hetven év összeszokott mozdulatával állnak egymás mellé egy fotó erejéig. Jó érzés nézni őket, látni a kedves mosolyt Lajos bácsi arcán, és Kati néni kék szemének fiatalos villanását. Reméljük, a nyolcvanadik házassági évfordulójukon is köszönthetjük őket.