Ritkán fordul elő, hogy egy kiállítást a megnyitója után alig negyvennyolc órával már be is zárnak. Márpedig a Szepes Gyula Művelődési Központ és Városi Könyvtár (továbbiakban Szepes) kamaratermében június 2-án megnyílt Votin József-kiállítás esetében pontosan ez történt.

A „Rájátszás kontár képekkel” című tárlat megnyitóján Votin József nemcsak alkotásairól és pályafutásáról beszélt, hanem több ponton súlyos kritikát fogalmazott meg a kiállítás körülményeivel kapcsolatban.

A művész sérelmezte, hogy a tárlat nem a művelődési központ fő kiállítóterében, hanem egy kisebb helyiségben kapott helyet. Azt is kifogásolta, hogy véleménye szerint az intézmény nem biztosította a kiállításoknál megszokott figyelmet és támogatást.

„A kiállítás súlyát jelzi az is, hogy maga a művelődési intézmény ennyit sem tett hozzá. A segédmunkások igen, segítettek, képet tettek fel, de a protokolláris minimumot sem kaptuk meg” – mondta fennhangon.

Votin az érdi kulturális életet is savazta, „érdi kultursznobságról” magyarázott, és azt állította, hogy egyes alkotók kevesebb figyelmet kapnak, mint a helyi kulturális élet ismert szereplői.

A közönség illedelmesen, de szerintem legbelül megrökönyödve hallgatta a sértődött művész panaszáriáját, a sűrű homlokráncolások legalábbis erre engednek következtetni.

Másnap Vermes Zoltán, a Szepes igazgatója levélben értesítette a művészt arról, hogy az intézmény visszavonja a kiállítás további bemutatásának lehetőségét, a tárlatot pedig bezárják.

Az igazgató indoklása szerint a döntés oka a megnyitón elhangzott vállalhatatlan kijelentések és azok hangneme.

Vermes levelében kifogásolta, hogy Votin József a kiállítás előkészítésében részt vevő munkatársakat „segédmunkásoknak” nevezte, a helyszínként szolgáló kamaratermet pedig „mellékhelyiségnek” titulálta. Az igazgató szerint ezek a megjegyzések méltatlanok azokkal a kollégákkal szemben, akik a tárlat megvalósításán dolgoztak.

Az intézményvezető azt is sérelmezte, hogy a művész olyan állításokat fogalmazott meg, amelyek szerinte nem felelnek meg a valóságnak és alkalmasak a művelődési központ jó hírnevének megsértésére. Külön kitért arra a kritikára, miszerint az intézmény „semmit nem tett hozzá” a kiállításhoz, illetve arra a megjegyzésre, hogy még szerény vendéglátás sem várta a megnyitó résztvevőit.

Vermes Zoltán szerint az intézmény előzetesen rákérdezett a megnyitóval kapcsolatos igényekre, köztük a catering lehetőségére is, ilyen kérés azonban nem érkezett. Az igazgató emellett felsorolta azokat a szolgáltatásokat és támogatásokat, amelyeket a művelődési központ térítésmentesen biztosított a kiállítás számára.

Például, hogy a kamaraterem használata önmagában is jelentős támogatásnak számít, hiszen annak bérleti díja óránként 6000 forint lenne, a közel másfél hónapra tervezett kiállítás pedig így számottevő természetbeni hozzájárulást jelentett volna az intézmény részéről.

A kérészéletű kiállítás tanulsága számomra, hogy azért a művészi szabadságnak is van határa.

Illetve még annyi, ahogyan egy embernek joga van megszakítani a kapcsolatot vagy visszautasítani az együttműködést, ha úgy érzi, hogy méltatlanul bántak vele, ugyanúgy egy kulturális intézménynek is joga van határt húzni, ha nyilvánosan sértőnek, megalázónak vagy valótlannak tartott kijelentések érik.

A véleménynyilvánítás szabadsága természetesen alapvető érték, de nem jelentheti azt, hogy egy intézmény köteles változatlanul fenntartani az együttműködést azokkal, akik szerintük megsértik a munkatársaikat vagy a közösségüket.