Nyolcvanegy éve már, hogy minden 16 év feletti érdi férfit a vásártérre parancsoltak a bevonuló szovjetek, majd egy kis munkát ígérve hurcolták el a gyanútlan embereket a Szovjetunióba, ahonnan csak kevesen térhettek haza,  a GULAG-ot vagy GUPVI-táborokat csak töredékük élte túl.

1945. január 6-8. között egyes források szerint háromezer, más visszaemlékezések alapján akár hatezer is lehetett azok száma, akiket Érdről és környékéről gyűjtöttek össze. Gyalog indították őket a csikorgó hidegben Bajáig, majd onnan marhavagonokban szállították őket Temesvárra.

Az itteni tábort egyszerűen csak „halállágernek” hívták, sokan el sem jutottak a Szovjetunióba, hiszen sokan már itt életüket vesztették, de akik életben maradtak, azokra újabb kegyetlen megpróbáltatások vártak.

Akik akkor, akár évekkel később visszajöttek, elhatározták, hogy meghalt társaiknak emléket állítanak, így minden év január 8-hoz legközelebb eső vasárnapon az elhunytakra emlékezik a város.

Ezúttal január 11-én a Magyar Földrajzi Múzeummal szemben, ahogy minden évben, Domonkos Béla szobrászművész alkotásánál gyűltek össze az emlékezők.

A jelenlévők közösen elénekelték a Himnuszt, majd Csőzik László polgármester köszöntette az emlékezőket és felidézte történelmünk e sötét fejezetét.

A városvezető beszédében kiemelte 1945 januárjának embert próbáló körülményeit, hangsúlyozva: „Mint most, úgy akkor is röpködtek a mínuszok, nagy volt a hó, fagyosak az éjszakák. Elképzelni is nehéz, hogy mit élhettek át akkor azok az emberek, akiket január 6-án késő éjjel az ágyukból rángattak ki.”

Csőzik László emlékeztetett arra, hogy az elhurcoltak többsége úgy indult útnak, hogy csupán néhány napos munkára számított, ezért sokan meleg ruhát és élelmet sem vittek magukkal. Ehelyett azonban hónapok, évek, sőt gyakran halál várt rájuk.

„Nem volt magyarázat, csak hazugság. Nem volt ítélet, csak kollektív büntetés.”

– fogalmazott a polgármester.

A túlélőket testileg és lelkileg is meggyötörték, egész életükben hordozták ezeket a sebeket, miközben évtizedekig hallgatásra voltak kényszerítve. Soha nem beszélhettek arról, hogy milyen kegyetlenségeket kellett átélniük, mindössze a rendszerváltás után szólalhattak meg a túlélők.

Csőzik László hangsúlyozta azt is, hogy nemcsak az elhurcoltakra, hanem az itthon maradt családtagokra is emlékezni kell, hiszen ők voltak azok, akik egyedül nevelték a gyerekeket, dolgoztak és tartották el a háztartást. A rendkívül szűkös körülmények között is csak a reménybe kapaszkodhattak.

„Nekik is tartozunk azzal, hogy nem felejtjük el őket, a szenvedésüket, az áldozatukat”

– mondta a polgármester.

A valóságban a szovjet lágerek kapuján az állt, hogy a Szovjetunióban a legnagyobb érték az ember. A magyar foglyok azonban a saját bőrükön tapasztalhatták meg ennek az ellenkezőjét.

A városvezető úgy folytatta, hogy a diktátorok és önjelölt nemzetvezetők nem törődtek semmivel, csak a saját hatalmukkal. Az emberi élet, a családok szenvedései, az érdiek szenvedései, az akkori generációk kiirtása nekik semmiség volt.

„Úgy érzem honfitársaim, hogy nekünk ez ellen kell harcolnunk, amíg világ a világ. Minden nemzedéknek, a mienknek is. Ez a málenkij robot máig érvényes üzenete”

– hangsúlyozta Csőzik László.

A megemlékezés végén a jelenlévők koszorúkat helyeztek el a Domonkos Béla által készített emlékműnél, tisztelegve az elhurcoltak és az áldozatok emléke előtt.

Aki szeretné részleteiben is megismerni a málenkij robot, illetve az érdi elhurcoltak történetét, annak figyelmébe ajánljuk az egykori Érd Tv által készített Szabadulás nélkül című filmet.