Réti Dóra és testvére, Réti Virág a maguk szórakoztatására írtak egy könyvet. Nem akartak vele betörni a könyvpiacra, nem vágytak írói babérokra, egyszerűen csak szerettek volna együtt, közösen alkotni. Az irodalom szeretete adott volt, ehhez hozzájött a kommunikáció ismerete, ezért nem volt kérdés, hogy az írás lesz a közös út.

Körülbelül egy év leforgása alatt megszületett első regényük, a Félszív, ami bekerült az Év Könyve pályázaton az első tíz közé. Hogy végül hányadik helyen végez az Érden élő Dóri és testvére könyve, az rajtunk is múlik, hiszen a szavazatok döntenek majd a helyezésről (a pályázatról és a szavazásról  bővebben itt írtunk).

Nem csak ezért izgalmas most ez az időszak a nővérek számára: hamarosan nyomdába kerül a folytatás, és tervezik a harmadik, befejező részt is – tudtuk meg Dóritól, aki örömmel mesélt nekünk első regényükről.

Hogyan indult? Ki kezdte a regényt?

Teljesen spontán. Pár éve, egy tesós hétvégén beszélgettünk arról, hogy kellene írni valamit közösen, de ez az ötlet aztán annyiban is maradt. Aztán fél év múlva újra előjött, én pedig 2023-ban egy tavaszi estén felcsaptam a laptopomat, és írtam másfél oldalt, amit átküldtem a tesómnak, a következő szöveggel: „Itt a regényünk első oldala. Te jössz, folytasd onnan, ahol abbahagytam.”

Volt már akkor írói gyakorlatuk?

Sminktetoválással foglalkozom, és a közösségi médiafelületeimre írtam posztokat, edukatív tartalmakat, illetve a gondolataimat, és gyakran kaptam pozitív visszajelzéseket. Emellett nagyon szeretek olvasni, ahogy a testvérem is, aki egyébként marketinges, ebből kifolyólag egész életében szövegeket írt.

Hogyan alakították ketten a regény tartalmát? Megbeszélték előtte közösen, készítettek vázlatot, szinopszist?

Nem beszéltünk meg előre semmit. Ahogy a történet vezette magát, úgy alakítottuk a cselekményt. Felváltva írtuk a fejezeteket, mindig onnan kellett folytatnunk, ahol a másik abbahagyta. Így aztán nekünk is meglepetés volt, hova fut ki a regényünk. Nem tudhattuk soha, hogy a másik éppen milyen csavart fog belevinni, amit aztán folytatnunk kell. Persze, amikor már összeállt annyira a regény, hogy látszott: van benne annyi potenciál, hogy el lehet gondolkodni a kiadáson, összesimítottuk és finomhangoltuk az egyes részleteket, jeleneteket. Sok utómunka volt a szöveggel.

A család biztatta önöket a kiadásra?

Őszintén szólva ők már akkor olvasták, amikor könyv formájában megjelent. Első körben ismerősöknek küldtük el, akik nyilván elfogultak voltak, majd úgynevezett előolvasóknak. Ezután megkerestünk kiadókat, de úgy láttunk, az elsőkönyvesekbe nem szívesen fektetnek. Ezt erősítették meg az általunk látogatott íráskurzusokon elhangzottak is. Így aztán abban maradtunk Virággal, hogy a magánkiadás mellett döntünk.

Tehát íráskurzusra is jártak?

Igen, de már csak akkor, amikor a kézirat elkészült. Szóval ez nálunk fordítva működött, ahogy sok egyéb más is. Úgy írtunk regényt, ahogy nem lett volna szabad, azaz nem építettük fel előtte a koncepciót, a cselekményt, a szereplőket, hanem írás közben formálódott minden. Szóval felrúgtuk a szabályokat. Nekem az a fajta tervezés amúgy sem menne, mert biztos vagyok benne, hogy az ihlet elvinne egy teljesen más irányba.

A könyvvel kapcsolatos utómunkákat is önök végzik?

A kéziraton természetesen dolgozott szerkesztő és korrektor is, a borítót grafikus készítette, de a könyvvel kapcsolatosan minden utómunkát mi végzünk a marketingtől az eladásig.

Milyen volt a fogadtatás?

Szerencsére nagyon jó. A moly.hu-s értékelések és az olvasói visszajelzések is pozitívak. Az olvasók szeretik azt a világot, amit létrehoztunk, és várják a folytatást.

Hogy kerültek be az Év Könyve versenybe?

Valamelyik olvasónk jelölt, három kategóriában. Először a TOP 30-ba, majd a TOP 10-be jutás volt a tét, most pedig mindhárom kategóriában az Év Könyve díjért zajlik a verseny.

Akik szavaznak, mind olvasták a könyvet? Van ilyen kitétel?

Nincs. Nyilván többen olvasták, de nem mindenki. Ez a verseny arról is szól, mekkora közönséget tud megmozgatni egy adott író. A szavazatok száma pedig azon múlik, hogy a közösségi média algoritmusa hány emberhez tudja eljuttatni a posztunkat.

Beszéljünk a regényről, hiszen a verseny kapcsán sokan kedvet kaphatnak ahhoz, hogy elolvassák. Milyen műfajba sorolható a könyv?

Ez egy 530 oldalas időutazós kalandregény, egy csipetnyi misztikus szállal. Fantasy-nak semmiképp sem nevezném, de azért van benne egy kis csavar. A már elkészült első rész, a Félszív az 1800-as években játszódik Londonban, ahol egy Emily Evergreen nevezetű lány elkezd kutatni az apja emeleti manzárdszobájában. Olyan dolgokra bukkan, amiket nem kellett volna látnia, és Emily nyomozásba kezd… A másik szál a 2000-es évek New Yorkjában játszódik, ahol Iris Miller arra ébred egy kórházi ágyon, hogy minden kiesett az emlékezetéből. Iris pedig a múltja után kezd nyomozni, részt vesz egy spiritiszta szeánszon, ahol furcsa dolgok történnek vele, és belecsöppen egy másik történetbe. Hogy ez a két szál összeér-e, és ha igen, hogyan, az a regényből kiderül.

Mi az oka, hogy külföldi helyszíneket választottak?

A testvérem nagyon szereti Londont, és az 1800-as évek miliőjét, nem véletlen, hogy ezt a  történetszálat ő vezette be. Hogy én miért New Yorkba ültettem  a figurámat? Nem tudom… Nem jártam ott, és nem kifejezetten bakancslistás helyszín.

Végeztek-e kutatómunkát a helyszínek és az idősík tekintetében?

Igen, utánanéztünk a helyszíneknek és az adott kor hangulatának, sajátosságainak, bár mivel sokat olvasunk, erről azért már volt fogalmunk. Sok időt, energiát fektettünk ebbe.

A közösségi médián túl van-e mód arra, hogy személyesen megismerkedjünk a könyvvel, mondjuk egy író-olvasó találkozón?

Ha szívesen látnak minket, akkor természetesen igen. Az ünnepi könyvhéten kint voltunk májusban és ősszel is. Az érdi Könyvmegállóban pedig elhelyeztünk egy dedikált példányt, amit bárki hazavihet, csak arra kérjük, hogy miután elolvasta, hozza vissza, hogy más is elvihesse.

Hol tart a második rész?

Elkészült, most van szerkesztés alatt, és várható majd a folytatás is, amit jövőre kezdünk csak írni. Adtunk most egy hónap pihenőt magunknak.