Jeruzsálem elpusztításának emléknapjáról Labossa Péter Mihály evangélikus lelkésznek az alábbi szavak jutottak eszébe:

„Lehet antiszemitának nevezni bárkit, ez ma egy nagyon jó bélyegzés tud lenni, de gondoljuk át a történelemben mi volt: a választott nép elutasítja Jézust, Jézus elmondja a próféciát, megtörténik a nép életében, ott, Jézus keresztje alatt azt mondják, hogy »vére rajtunk és gyermekeinken«, ami azt jelenti, hogy mi felvállaljuk Jézusnak a halálát és annak minden következményét. Az utánunk következők, évszázadok és évezredek generációjára vonatkozóan is felvállaljuk ennek a következményét.

És akkor nem kell messzebb menni a holokauszt és egyéb kérdésekben, hogy Isten miért engedte. Nem Isten tervében volt ez benne, de valami miatt Isten megengedte. És hogy mi lássuk ezeket az összefüggéseket, és nem a zsidó népen kell köszörülni magunkat, a nyelvünket meg bárminket. Hanem látni azt, hogy Isten nem szórakozni hítt bennünket”

A videó ezen kis részletét alább mutatjuk:

Azért idézem a lelkész mondását szó szerint, hogy ne kelljen sehogyan se értelmezni. Magukért beszélnek e szavak. Olyanok, akár egy kupac hányás, amire elég ránézni, és tudod, hogy jobb kikerülni. Labossa Péter Mihály nem értette meg, hogy az európai történelem idővonalán a holokauszt nem egy sajnálatos esemény, hanem törésvonal. Adorno (német filozófus), amikor megtudta, mi történt Auschwitzban, először azt mondta: a holocaust után nem lehet többé verset írni.

Heller Ágnes szerint négyféle csönd veszi körül a holocaustot:

az értelmetlenség csöndje, az iszonyat némasága, a szégyen hallgatása és a bűntudat csöndje.

Labossa Péter Mihály nem ismeri a holokauszt csöndjét. Ő beszél, és nem köntörfalaz. Azért néhányan felszisszenhettek a padban ülve, mikor arról beszélt, hogy „valami miatt Isten megengedte” a holokausztot. Ha apu aznap otthon maradt, Pistike valahogy így mesélhette el neki, miről beszélt a lelkész bácsi: „A zsidók rosszgyerekek voltak, elutasították Jézust, és ezért a Jóisten megbüntette őket.” Amitől azért apunak fölszaladhatott a szemöldöke. Az eltelt 80 év alatt kevesen merték hasonló mondásokkal megtörni Auschwitz csendjét.

Még nagyobb baj, ha kevesen szisszentek föl a padsorokban. Akik azért járnak templomba, mert ebben a nagy kaotikus zűrzavarban útmutatást várnak, azok talán a lelki vezetőjük szavait nem sűrűn illetik kritikával. Ezért aztán nem egy áldás a gyülekezeten, ha a lelkésze „szakmájában” tudatlan, a maga felszínes eszejárásával próbálja értelmezni a szentírást, és ostobaságokat beszél. De nagyobb baj, ha szeretetvallása lényegét nem érti. Ha a bűn és büntetés sablonja mentén képes csak értelmezni Isten és ember kapcsolatát. A legnagyobb baj pedig az, ha valaki úgy lelkész, hogy nem gyakorolja az együttérzés képességét.

Tiszteletre méltó, hogy Fabiny Tamás, az Északi Evangélikus Egyházkerület püspöke a történtek nyilvánosságra kerülése után azonnal megszólalt, és nem próbálta mentegetni Labossa mondatait. Már csak azért sem, mert az ő ugyanezen a napon Jeruzsálem pusztulása kapcsán elmondott beszédének üzenete ennek épp az ellentéte volt.

Kiderül belőle az is, hogy Labossa Péter Mihály kiknek a nyomdokain jár az áldozathibáztatásban. Korábban „a magát dicsőségesnek nyilvánító egyház képviselői kéjelegve írták le a történelmi Jeruzsálem és annak templomának elpusztulását”, azzal magyarázva, hogy a zsidók nem fogadták el Jézus Krisztust megváltójuknak.

„Pál apostollal együtt azt kell mondanunk – hangsúlyozta a püspök -, hogy bárcsak el tudnák fogadni megváltójuknak az Úr Jézus Krisztust! De ezzel együtt nem a mi feladatunk az, hogy pálcát törjünk bárki felett, és Isten büntetésének tekintsük a város és a templom pusztulását.

Maguk a zsidók is megteszik ezt, már az első templom pusztulását is Isten büntetésének tekintették. Mi ne mondjuk azt, hogy így jár mindenki, aki nem keresztyén, hanem nézzünk tükörbe, és kérdezzük meg önmagunkat, hogy hűségesek vagyunk-e ahhoz a Krisztushoz, aki keresztségünktől fogva irgalmazni akar nekünk? Megteszünk-e mindent annak érdekében, hogy az ő gyermekei maradjunk? A 80 évvel ezelőtti időszakra utalok, amikor magukat kereszténynek nevező emberek irtottak ki más vallásúakat, köztük keresztény hitre jutottakat is. De ugyanígy áldozat, ugyanígy vesztesség az a zsidó boltos, üzletember is, akit Auschwitzba vagy Birkenauba cipeltek.”

A vallásos emberek gyakran Isten akaratával takaróznak, amikor maguk embertelenséget követnek el, nem ismerik fel a békesség útját, vagy szándékosan letérnek róla. Van, amikor az Isten sír az ember cselekedetei láttán, utalt Fabiny arra a jelenetre, amikor Jézus megállt Jeruzsálem előtt, és megsiratta a várost, a népét és a hitetlen egyházat is.

„Akkor nemcsak egy ember sírt, hanem maga az Isten – nézett szét hallgatóságán. – Ma is, amikor körülöttünk háborúk vannak, érvényes Jézus szava. Bárcsak felismernéd meglátogatásod idejét! Bárcsak felismernéd a békességre vezető utat! Mert jönnek majd reád napok, amikor ellenségeid sáncot húznak körülötted, körülzárnak, és mindenfelől szorongatnak; földre tipornak téged és fiaidat, és nem hagynak belőled követ kövön, mert nem ismerted fel meglátogatásod idejét.”

Valóban mindig olyan könnyű felismerni, hogy az út, amire léptünk, tragédiához vezet? Hallgatunk mindig a belső hangra, amely mondja, mit kellene tenni? És amikor nem hallgattunk rá, és baj lesz, akkor kit fogunk okolni érte? A zsidókat, megint?

(Természetesen mi is kerestük az evangélikus lelkészt telefonon. Amint sikerül elérnünk, hírt adunk róla.)