Rutger Bregman Emberiség (Mégis jobbak lennénk, mint hittük?) című könyvét olvasom. A szerző amellett érvel, hogy az emberek alapvetően többnyire jók, együttműködők és megbízhatók, és a rólunk élő cinikus kép nagyrészt tévedés.
Történelmi példák, pszichológiai kísérletek és természettudományos eredmények újraértelmezésével mutatja be, hogy a „vékony civilizációs máz” elmélete hamis: krízishelyzetekben is gyakran segítjük egymást. Az emberi evolúció szerinte a kooperációra és bizalomra szelektált, nem az önzésre és brutalitásra.
Bregman azt állítja, hogy ha intézményeinket is erre a pozitív emberképre építenénk, hatékonyabb és igazságosabb társadalmakat hozhatnánk létre, például nagyobb bizalomra épülő oktatással, jóléti és munkahelyi rendszerekkel. A könyv célja, hogy „új realizmusként” tegye elfogadottá: reménykedni nem naivitás, hanem a bizonyítékokkal összhangban álló, racionális kiindulópont.
Ami a Könyvmegállóban történt, nem rengeti meg a világot és nem szerepel Bregman érvei között sem, mégis jó alkalom arra, hogy egyrészt ajánljam a könyvet a kedves olvasók figyelmébe (ha már Könyvmegálló), másrészt felhívjam a figyelmet arra, hogy egy ilyen kedves gesztusnak is lehet hírértéke.
Szóval korábban is történt már rejtélyes eset a Könyvmegállóban, de az nem ütött annyira szíven, mint ez. A könyvkuckóban ugyanis a hétvégén az asztalon egy gondosan elkészített adventi koszorú jelent meg, amely az ünnep és a közösség üzenetét hozta el az Örkény novellába illő megálló falai közé. Az adventi koszorú a reményt és az összetartozást jelképezi, így a váratlan ajándék túlmutat egy kedves gesztuson: megerősítette, hogy a hely valóban közös ügy lett Érden.
Amikor a kezdeményezés elrajtolt, sokan feltették a kérdést, vajon vigyáz-e rá a város, rendezett marad-e a könyvszekrény, és működik-e a bizalomra épülő csere. A közösségi könyvszekrények lényege éppen az, hogy ellenőrzés helyett a kultúra és a felelősségvállalás tartja őket életben, ezt a szemléletet vitték tovább a szervezők is.
Az első hetek után üzenetek, bátorítások és apró figyelmességek érkeztek; a polcok rendjét többnyire maguk a használók őrzik, ami ritka kincs a köztereken. A Könyvmegálló így nemcsak könyvek találkahelye lett, hanem egy nyitott, barátságos tér, ahol a figyelem és a törődés mindennapos.
A névtelen ajándékozó tettével újra bebizonyosodott, hogy a Könyvmegállóban nemcsak a könyvek forognak, hanem a figyelmesség is: a város lakói vigyáznak a helyre, és visszaadnak belőle valamit egymásnak. A régi megállóból lett olvasósziget mára Érd szerethető pontja, ahol a kultúra és az egymás iránti jószándék kézzelfogható valóság. Hangozzék ez bármilyen valószerűtlenül is.
