A húsvét hétfő nyugalmát alaposan felkavarta Ferenc pápa váratlan halálhíre. Míg a világsajtó, benne a magyar is, breaking-összeállításokkal idézte föl az emlékét, Érden rendkívüli, pár óra alatt szerveződő misére gyűltek össze este a megrendült hívek Ófalu tanodájában.

„Ferenc pápa akkor, amikor megpróbálta az élő hitet követni, és nem a megszokást, teljesen ki tudott törni a konvenciókból” – emelte ki Hankovszky Béla atya Ferenc pápa leginkább megosztó tulajdonságait, attitűdjét.

„Azoknak a szokásoknak a béklyójából, amiknek a mi egyházunk, a magyar egyház különösképpen is rabja, ő igazi bátor emberként kitört, és mert elindulni. Úgy, mint Ábrahám, ő is az evangéliumot, Krisztust akarta követni, és nem a katolikus egyház szokásrendjét kötelezőnek elfogadni.”

Sokan megrendültek amiatt, hogy a pápa épp a feltámadás ünnepén hunyt el, úgy, hogy a keresztény világ legnagyobb ünnepét azért még végigszolgálta. Hankovszky atya értelmezésében éppen ilyen a nagyszerű halál. Méltó Ferenc pápához.

„Miként az Isten igazolta a názáreti Jézust a csodák által, amiket végbe vitt, úgy Ferenc pápát is igazolta az Isten, azzal, hogy a föltámadás ünnepén halhatott meg. Úgy, hogy előtte még elmondta azt a beszédét, ami miatt sokan haragudtak rá. Ha nem is személyesen mondta el, de ott volt az emberek között, miközben a beszédét fölolvasták. Még azt a beszédet meg tudta írni, még végig az egész húsvéti időszakban teljesen öntudatánál volt, egészen addig, míg az Úristen meg nem adta neki, hogy meghalhatott.

Amiért imádkozott, hogy a Szűzanya segítsen neki, hogy ne kelljen sokat szenvednie, megadatott. Nem szenvedett sokat, és az Úristen igazolta őt: a föltámadás ünnepén halt meg, miközben töretlenül hitt a föltámadásban. Annak reményében élte az életét, és a bátorsága is onnan volt, hogy nincs mitől félnie, hiszen van örök élet, van hová hazatérnünk.”

A katolikus egyház feje olyan formátumú személyiség volt, akinek a szellemisége halálával biztosan nem száll a sírba, emelte ki Hankovszky Béla.

„Most fizikailag eltávozott közülünk, de örökre velünk marad: az egyházzal és minden egyes emberrel, aki mert odafigyelni arra, amit tanított, és nem haragudott, nem botránkozott meg az ő igehirdetésének újdonságán. Ami valójában nem is volt újdonság, hiszen mindenben Krisztus Urunkat követte. Én remélem, hogy ő most már valóban Istennél van, és valóban az Isten élteti őt önmagánál abban az atyai házban, amiben hitt, és amire tekintettel irgalmas és emberséges tudott lenni mindenkivel.

Sokakat elragadnak az indulatai, az érzelmei, a haragja, és bizonyos embereket megpróbálna kizárni a mennyek országából, az Isten szeretetéből és irgalmából. Mivel Ferenc pápa mindenkit az Isten irgalmába ajánlott, és az Isten szeretetét mindenkire érvényesnek tartotta, különbségtétel nélkül, sokan haragudtak rá. A magyar egyházban is akadnak, akik kifejezett utálattal viseltettek a pápával szemben. Most még tudják az arcukat rendezni, de azért már ma is volt, ahol elhangzott igehirdetés közben a fölszólítás, hogy „imádkozzunk a pápa bűneiért, bűnei bocsánatáért”.

Nyilván nincs bűn nélkül élő ember, de én azt gondolom, hogy ő hatalmas tanító volt számunkra, és a Szentírást az életével értelmezte. Megmutatta, hogyan kell az emberben Isten képmását tisztelni, mindenféle különbségtétel nélkül. És közben megmaradt a katolikus tanítás határain belül. Olyankor is, amikor a nőkkel, a menekültekkel, a másvallásúakkal, vagy akár a homoszexuálisokkal kapcsolatban szólalt fel. Az atyai házba mindenkinek bebocsátása van – ez Krisztus üzenete, és a többit bízzuk rá a mennyei atyára.”

Ferenc pápa rendkívül összetett személyiség volt, egyszerű, tudományoskodástól mentes stílusa ugyanakkor mindig veretes, pontos volt, mély teológiai tudásról tanúskodott.

„Abban egészen biztos vagyok, lévén némiképpen járatos az egyháztörténetben, hogy ő be fog kerülni a történelemkönyvekbe. Amit ő az egyházban elindított, azt nem lehet többé zárójelbe tenni. Kinyitott sok ajtót, amiket megszokás, előítélet, ostobaság, butaság zárt be, és ezeket már nem lehet újra bezárni„ – véli Hankovszky atya.

„Az Úr Jézus azt mondta az apostoloknak: most szomorkodtok, de majd örülni fogtok. Most szomorkodunk, mert elveszítettünk valakit, akit jó volt látni és hallgatni. Ugyanakkor ez mégis örömteli pillanat, hiszen a hívő ember számára a halál a mennyei atyához való hazaérkezés lehetősége, az élet beteljesedése, és ha valakire érvényes, hogy beteljesedett az élete, hogy teljes életet élve halhatott meg, az Ferenc pápa volt.”

Bár a csendes, szűk körben elhangzott emlékmise némiképp enyhítette a veszteség miatt érzett fájdalmat, Ferenc pápának egyelőre, bár ez a legkevésbé rajta múlt, nem sikerült globálisan jobb hellyé tenni ezt a földi a világot. Még nem a szeretet vezérli a politikát sem, bár ő minden fórumon szót emelt ennek érdekében. Megszólalt mindenkor, amikor kellett. Megrendítő volt például látni végtelen eltökéltségét és magányosságát 2020 karácsonyán a Szent Péter Bazilika előtti üres téren, amikor kifejezte annak szükségességét, hogy a pandémia elleni védelem elérhető legyen a leginkább sebezhető és a leginkább rászoruló embertársaink számára is.

Hogy hatása mélyen átjárta a társadalom szövetét, azt tanúsítja  az is, hogy épp olyan helyeken, ahol elesettekkel, szegényekkel, menekültekkel, az iskolarendszerből kihullott fiatal felnőttekkel foglalkoznak, ilyen hely többek között az Érdi Tanoda Otthon is, ott nagyon is megértették a szavait, hitét, emberségét.

Nehéz lesz méltó utódot találni, aki hozzá hasonlóan a krisztusi úton halad tovább.