Ungváry Zsolt érdi gimnáziumi tanár Demokratában megjelent botrányos írásáról augusztus végén az ÉrdMost is beszámolt. Az országos felháborodást kiváltó cikkben a szerző Donáth Anna édesanyjának abortuszáról értekezett.

A jegyzet durvaságát, a közfelháborodás mértéket jelzi, hogy a visszajelzéseket észlelve, a Demokrata törölte a cikket, majd közleményben kért bocsánatot az érintettektől az emberi méltóságot sértő tartalomért. A szerző saját oldalán azonban folytatta gondolatmenetét és úgy tűnik, hogy továbbra sem érti, mi a probléma az írásával.

Baj, de nem a legnagyobb, hogy Ungváry Zsolt saját írását iróniának gondolja, arra hivatkozva, hogy ő maga egyébként esküdt ellensége az abortusznak. Írásában, ha valakinek elkerülte volna a figyelmét, azt vizionálja, hogy 2024 nyarán sporttörténelmet írtunk volna, ha Donáth Anna anyukája időben elveteti a hasában fejlődő „sejtcsomót”, ahelyett hogy megszülte volna a Momentum politikusát, hiszen akkor szerinte nem lett volna akadálya annak, hogy Magyarország rendezze meg az olimpiát. Ez nem irónia. Ez dehumanizálás.

Baj az is, de talán nem a legnagyobb, hogy Ungváry Zsolt cikkírónak igénytelen (nem piszkolnám be vele a publicista szót), mert ha az ötletei közt találni vél egy analógiát, nem átall arra mondatokból várat építeni, nem zavartatva magát attól, hogy a várának tartópillérei egytől egyig hazugságok. Az én fejemben például nem áll össze, hogy Hámori Lucát vajon miként segítette volna arany éremhez Donáth Anna anyukájának az abortusza, abban pedig végképp ártatlan a Momentum, hogy Donald Trump elhasalt a legutóbbi elnökválasztáson.

Aki esetleg elveszítette volna a fonalat a zagyva elmefuttatás követésében, annak kedvéért írom emlékeztetőül, hogy Ungváry Zsolt írásában azt a képet festi elénk, hogy a magyar bokszoló győz, sőt a futballválogatottat is megsegíti a „szurkolás adta pluszerő”. Orbán Viktortól pedig a záróünnepségen második ciklusa végét töltő kötélbarátja, Donald Trump veszi át az olimpiai zászlót. Mindezt annak köszönhettük volna, ha D.-né szülés helyett abortuszra megy.

Baj az is, de nem a legnagyobb, hogy Ungváry Zsolt úgy hiszi, nem érti a humorát a sok edukálatlan, szövegértelmezésben járatlan libsi. És még az sem a legnagyobb gond, hogy ez az ember több mint egy évtizede ír. Annyian publikálnak írástudatlanul, hogy elfér közöttük. Elfért eddig is saját buborékának rejtekében, míg láthatóvá nem tette őt egy állami kitüntetés.

A legnagyobb baj az, hogy Ungváry Zsolt nem egyszerűen cikkíró, hanem propagandista, polgári foglalkozása szerint pedig középiskolai történelemtanár.

Ha valaki az emberi minimumnak is alatta marad abbéli igyekezetében, hogy buzgó nyelvcsapásokkal lefetyeljen az orbáni-rogáni propaganda táljából, annak érthető módon feljelentés a vége. De Érdről nézve most azt mondhatjuk, szerencse, hogy ez így megtörtént. Ráirányította ugyanis a figyelmet arra, hogy 1198 „Jobbszél-jegyzet” szerzőjeként milyen szemlélettel tanít történelmet az érdi gimnazistáknak.

Miért problémás ez? Elvben bárki, bármilyen foglalkozást űzzön is, bárhol gyakorolhatja világnézeti kérdésekben is a vélemény-nyilvánítás jogát. Nyilván ez nem jelenti azt, hogy a munkahelyén szabadon téríthet és folytathat politikai propagandát. Főleg nem, ha az a munkahely egy iskola. De hol kezdődik a politikai propaganda és hol végződik a történelmi összefüggések feltárása történelemórán?

Feltételezhetjük, hogy egy ember olyan szellemben ír, ahogyan beszél. Vajon, ha Ungváry Zsolt Szent István államalapító tevékenységét, nyugati orientációját, a kereszténység felvételét a Mandinerben így értékeli, akkor elképzelhető-e, hogy órán erről másként beszél? Én nem feltételezném.

„A nyugati szövetség, az új irány nem volt népszerű diadalmenet – írja -, időbe telt, míg elfogadtuk, sikernek tekintettük, kultúránkat, szokásainkat, hitünket ehhez igazítottuk; ez vált sajátunkká, a túlélés zálogává.” – írja cikkében, ami eddig még rendben is volna. Az viszont már igen érdekes eszmefuttatás, hogy a kereszténység számunkra végig „egy kicsit idegen közeg maradt. Nyelvünk, gondolkodásmódunk, hőseink, legendáink, tudatunk, érzéseink meglehetősen különböztek, de próbáltunk úrrá lenni ezen, valamennyire asszimilálódni, még ha – szerencsére – nem is sikerült teljesen.”

Ungváry tanár úr nyilván avatott ismerője nemcsak a jelenkori népléleknek, de az elmúlt ezerévesnek is (már ha van ilyen, hogy néplélek), ráadásul gond nélkül vet merész gondolati bukfenceket, mert következő mondatában már öröktől valónak tekinti a magyarság egyistenhitét, feledve, hogy az imént még mindenkori pogány lelkületűnek bélyegezte őseit és kortársait.

„Próbálunk úgy tenni, mintha a görög istenekhez és mitológiához bármi közünk lenne, mert ez is, ugye, az európai kultúra alapja, de számunkra maga az „istenek” kifejezés is abszurditás, hiszen Isten szavunk pontosan az egyetlen, mindenható teremtőt jelöli, amelyet értelmetlen többes számban használni holmi Olümposzon lakó, emberek közt járó-kelő, különleges képességű szupermenekre.”

Pár rövid ám annál zagyvább mondatban összerántva a magyar történelmet, végül kifut minden bajok okozójához. Nem csoda, hogy jó propagandistaként kitüntették, hiszen ennél rövidebb úton, mégis érintve a magyar történelem főbb állomásait, csupán a miniszterelnök képes eljutni Brüsszelig.

„Nos tehát Szent István meghozta a döntést, és mi kitartottunk a Nyugat mellett minden pofon, magunkra hagyatottság és igazságtalanság ellenére. Védtük Európát a muszlim hódítástól, elfogadtuk a Habsburgok dinasztikus uralmát (természetesen államiságunk jogfolytonos megőrzése mellett, erre kínosan ügyeltünk), még a felfoghatatlan, ugyancsak nyugatról kapott trianoni diktátumot is elviseltük (nem annyira viseltük el, lásd: II. világháború Hitler oldalán – a szerk.), amiképpen a jaltai megegyezést is, amely a bolsevista szovjeteknek lökött oda bennünket, s ennek elmúltával aztán pláne a Nyugathoz, az EU-hoz akartunk tartozni.” (Na várjunk csak, hát nem Keletről jön a fény?)

És szerencsére van kiút: a miniszterelnök útmutatása szerinti világrendszerváltás.

„Könnyen lehet, hogy amiképpen Szent Istvánnak a Nyugatot kellett választania a túlélésért a Kelettel szemben, ezúttal a hanyatló, számunkra érthetetlen, de objektíve is életidegen kultúrájú Nyugat és a felemelkedő, sok dologban rokon Kelet közül ez utóbbi mellett kell döntenünk. (…) Ahogy magunk mögött hagytuk a Keletet a X-XI. század után, úgy fogjuk magunk mögött hagyni ezt a nyugati vircsaftot, és visszatalálni a keleti gyökerekhez. (…) Még az is lehet, hogy a jövő tankönyveiben ezt az ezer esztendőt csak afféle mellékszálként, a magyarság elvetélt nyugati orientációs kísérleteként fogják tanítani.”

Szerencsések az érdi gyerekek, mert ők már most is az igazmagyar szemléletű történelmet hallgathatják a tanár úrtól – egy kis orbáni/rogáni propagandával fűszerezve.

Ungváry tanár úr szereti az anekdotákat. Főleg a saját gyártmányúakat. Gondolom, a gyerekek agysejtjeit is ezekkel pusztítja. Azt például, hogy a tatárok támadásának elhárításához miért nem kapott segítséget királyunk, IV. Béla, így magyarázta el egy másik „Jobbszél”-jegyzetében.

„A menekülő IV. Béla nyugat felé vette az irányt. Az ázsiai betolakodókkal szemben az európaiaktól várt segítséget. Babenberg Frigyes osztrák herceg széles mosollyal fogadta a magyar királyt, egy kétszázötven éves keresztény állam felkent uralkodóját.
– Szükségem volna a bajban némi támogatásra – fordult Béla Frigyeshez.
– Abban nem lesz hiba – felelte a herceg, majd hirtelen intett az embereinek, és lefogták a vendéget.
– Miféle eljárás ez, hiszen mi nem állunk háborúban, ráadásul közös ellenség pusztítja a földjeinket – méltatlankodott Béla. – Nincs semmi tisztelet a pozícióm iránt?
– Nem értem a problémádat, öregem – mondta Frigyes. – Hiszen Stefán annak idején nagyon bölcsen Rómát, valamint a németek szent birodalmát választotta. Úgy döntött, országa hajóját a kontinens nyugati feléhez horgonyozza. Tudta, hogy ez a túlélés záloga, itt barátokat talál, fejlődést, szolidaritást, együttérzést… – Frigyes emberei eközben már gurultak a nevetéstől, és a herceg is nehezen tudta magát türtőztetni. – A tisztelet is megvan, tessék, itt ez a káposzta, tedd a fejedre korona gyanánt.”

Majd még három vármegyét is le akart akasztani a fölégetett országról.

Színvonalas történet, főleg a káposztás zárlat, természetesen történelmi alapja nincsen. Valójában Frigyes osztrák herceg igencsak szerette volna elfoglalni Béla trónját, és ebben a főurak közül többen is támogatták, tehát semmiképpen sem „a Nyugatot” képviselte Bélával szemben, hanem a saját hatalmi aspirációi vezérelték. A másik Frigyes, a császár pedig nem ért rá, mert akkor éppen a pápával vetélkedett. Sajnos ő sem hallott még akkor arról, hogy ő lenne „a Nyugat”, de ezt megbocsáthatjuk neki, mivel a saját korában még nem létezett az európaiság eszméje.

Ungváry tanár úr elsősorban azért alkalmatlan rá, hogy történelmet tanítson, mert fittyet hány rá, hogy a történelem miértjei, az események mögötti motivációk összetettek, ezeket leegyszerűsíteni, mai szálakra felfűzni hamisítás. De hát őt a valódi történelmi összefüggések nem nagyon érdeklik, hiszen tollát nyilván aktuálpolitikai motivációk vezérlik. Mi másért rántotta volna elő hirtelenjében a tatárjárást, mint hogy illusztrálja, lám, a Nyugat már akkor is cserben hagyta Magyarországot, és most is ezt teszi.

Ungváry Zsoltot firkászként a legkevésbé sem zavarja, hogy a társadalmi kategóriák nem univerzálisak. Az olyan fogalmakat, mint szolidaritás, európaiság, Nyugat, Kelet, az adott kor kontextusában lehet csak értelmezni. Történelmietlen felvetés, hogy „bezzeg a Nyugat már a középkorban sem segített nekünk”. Vajon történelemtanárként a gyerekeknek mennyire képes differenciált világszemléletet átadni? Merthogy ez lenne a dolga.

Ha most mégis az ő gondolati alapjáról rugaszkodunk el, azért azt megkérdeznénk tőle, hogy vajon a Kelet – mi is az egyébként? – mikor segített?

Na jó, például a Kelet valóban segített – 1956-ban leverni a magyar forradalmat. Hát kösz!

Kár, hogy Ungváry Zsolt árnyékot vetett az iskolára, ahol tanít, és ahol lett volna más, szakmai munkájáért kitüntetésre érdemes tanár, nem is egy, ha valóban szakmai és nem propagandista érdemek indokolták volna a miniszteri kitüntetést.