Sok érdekes programot tartogat Érden a Múzeumok Éjszakája, ezek közül szeretnénk kiemelni egy igazi irodalmi csemegét: Szabó T. Anna József Attila-díjas magyar költő, műfordító, író kalauzolja majd az érdeklődőket a Hincz-kiállításban. A szubjektív tárlatvezetés június 22-én 20 órakor kezdődik az Érdi Galériában.

A költő tavaly ősszel a Jazz Fesztivál vendégeként már járt Érden, vele készült interjúnkat itt olvashatják. Most ismét megkerestük, és arról beszélgettünk, milyen élményei fűződnek a Hincz-alkotásokhoz, illetve hogyan és mivel készül a szubjektív tárlatvezetésre.

Látta már az érdi Hincz-kiállítást? Milyen hatással volt Önre?

Csak most fogom megnézni, hogy friss legyen az élmény, és mert nagyon elfoglalt voltam mostanáig, de a képek egy részét a neten már végignéztem, és nagyon szeretem, még annál is jobban, mint eddig. Meglepett, hogy lehet, hogy nem láttam, vagy inkább nem néztem meg korábban az érdi gobelint, holott többször jártam a városban, a dzsesszfesztiválon is felléptem, és az öcsémnek is sok kapcsolódása van ide.

Vissza tud emlékezni olyan élményére, ami valamelyik Hincz-alkotáshoz kötődik?

Értelmiségi családban nőttem fel Kolozsváron, könyvek és festmények között, személyes kapcsolódása is volt a családomnak több képzőművésszel (ahogyan ma is így van), de az első igazi élményem, ami összeköt könyvet és képet, az egy Hincz-illusztrálta verseskötet, a Ha a világ rigó lenne, amit egy éves koromban kaptam, és olyan mély benyomást tett rám, hogy meghatározta az életemet, egészen az összegyűjtött verseimet tartalmazó, két évvel ezelőtti kötetig. Erről is fogok mesélni a tárlatvezetésen.

Hincz Gyula munkásságát sokan a könyvillusztrációin keresztül ismerik. Ön szerint mennyit ad hozzá egy irodalmi műhöz az illusztráció? Érdemes-e egyáltalán könyveket illusztrálni, vagy maradjunk meg e téren a gyermekeknek szóló műveknél?

Nagyon szeretem a művészeti ágak közti kapcsolódásokat, magam is állandóan ebben élek, zenészekkel, színészekkel, táncosokkal lépek fel, és a könyveimet, verseimet is nagyon sok és sokféle művész illusztrálta, de  ez a gyerek- és az ifjúsági munkáimra vonatkozik, sajnos ma már nemigen szokás felnőtteknek is illusztrálni, hacsak a könyvborítókhoz készült képeket nem tekintjük annak. Inkább fordítva szokott megtörténni, mármint, hogy én írok verseket és szövegeket rajzokhoz, képekhez, és így felelnek egymásra, tehát megvan az együttműködés, csak nem úgy, ahogy a múlt században megszokott volt, amikor a könyvek még egészen más struktúrában és példányszámban, és, tegyük hozzá, egészen más tempóban készültek és jelentek meg.

Van persze ma is boldog kivétel (ilyen volt például a Vojnich Erzsébet illusztrálta Toldi vagy a Parti Nagy-Banga-féle A pecsenyehattyú…), de szerintem több ilyen könyv kellene, én is tervezek ilyet régóta, remélem, sikerül majd. Az a jó, hogy a gyerekkönyvek illusztrációi ma is csodálatosak, nekem friss tapasztalat és nagy öröm, hogy épp most jelent meg új, Dudorászó című gyerekvers-kötetem, Kárpáti Tibor illusztrációival (ő készítette kilenc éve a korábbi könyvemhez is a rajzokat), amit a felnőttek ugyanúgy fognak szeretni, mint a kicsik, akiknek felolvassák.

Nagyon fontos, hogy a művészet teljes élmény legyen, teste, íze, színe is legyen, ne csak levegője és tágassága. Weöres annak idején azt mondta, hogy azért ír gyerekeknek, mert a kiskori esztétikai gyönyörűség később egész életükben aranytartalékul szolgál majd nekik – és ez a helyzet az olyan illusztrált könyvekkel, mint a Reich, Hincz vagy Szántó Piroska-féle ragyogó műtárgyak, ezek bevezetésül szolgálnak minden olvasónak a képzőművészetbe, látni, érezni, gondolkodni, kísérletezni tanítanak.

Tudom, hogy ez nem lehetséges, hiszen Hincz még a rendszerváltás előtt meghalt, de ha még élne, Ön melyik kötetét illusztráltatná vele szívesen?

Ó, hát neki írnék boldogan akár egy egész új verseskötetet is! Izgalmas lenne például a kedvenc Ha a világ rigó lenne verseire írni ritmusjátékokat, parafrázisokat, ellenpontokat és főhajtásokat, mert akkor ő is eljátszhatna azzal, hogy mit válaszol a saját régi rajzaira… Milyen kár, hogy ez már soha nem valósulhat meg, legfeljebb képzeletben. De a képei így is benne élnek a verseimben, hiszen amit gyerekkorában lát az ember, azt soha nem felejti el.

Hogyan képzeljük el a szubjektív tárlatvezetést? Mekkora szerepet kap benne a személyes benyomásai mellett a költészet, többet tudhatunk-e meg Hincz műveinek bemutatásán keresztül Szabó T. Annáról is?

Mivel nem művészettörténész vagyok, nem átfogó pályaképre, hanem élményre és párbeszédre kell számítani. Az én tárlatvezetéseim mindig nagyon személyesek, ötvözik az asszociatív improvizációt és az alapos felkészülést – de annyi biztos, hogy sok emlék és sok vers lesz benne, mert azt soha nem szoktam kihagyni, mindig hivatkozom kortárs és klasszikus költőkre, sokszor próza- és esszéírókra is, nekem mindenről mindig az irodalom jut eszembe.

Nyilván az sem mellékes itt, hogy maga a művész is rengeteg irodalmi művet illusztrált. Mivel Hincz Gyulát időnként „a magyar Picasso” néven is szokták emlegetni, kicsit fel fogok olvasni a Picasso élet- és alkotótársának, Françoise Gilot-nak írt hosszúversemből, mert az ő színes, fényes és dinamikus világa sok vonásában hasonló a Hinczéhez – és mert nyilván (mint oly sok világhírű alkotónak) neki is vannak magyar vonatkozásai.

Azt hiszem, egy ilyen kiállításon én is bátrabban kísérletezhetem, úgyhogy tervezem azt is, hogy kísérletező, avantgárd költők verseit is felvillantom a képek előtt, és mesélek arról is, hogy én milyen művészekkel kötöm össze őt magamban – de legszívesebben zenékkel is összekötném a képeket, hogy teljes legyen az élmény; meglátjuk, hogyan alakul, de én már előre örülök, hogy ott lehetek majd Érden a Múzeumok Éjszakáján, igazi ünnep lesz ez számomra.