Eljutott-e már oda a magyar női irodalom, hogy nem kell folyton önigazolnia és bizonyítani, hogy tényleg értékes? Amúgy nem unod még az ilyen kérdéseket, amelyek burkoltan a nőírók pozitív diszkriminációját vállalják föl?

Az irodalom nem hatalmi harc, csak akkor lesz háború, ha azzá teszik. Én nem hatalmat, hanem igazságot szeretnék azoknak a korábbi alkotóknak, akikről vagy még soha nem hallott a magyar olvasó (hát még a máshonnan tájékozódó átlagember), vagy pedig kizárólag múzsaként ismerjük őket. Most éppen Szendrey Júliával foglalkozom megint (épp ma van a halálának a 155. évfordulója), aki nemcsak Petőfi felesége volt, hanem saját jogán is alkotó, és ismét megrázott, hogy milyen megalázó, rémes hangnemben beszéltek róla a férfiak, még a Nyugatosok is szexualizálták, Ady pedig egyenesen azt mondta, hogy megérdemelt volna Petőfitől pár pofont a hisztérikus természetéért…

Amikor ilyesmit olvasok, forr bennem a harag – ez nem is nőkérdés, hanem az emberi méltóság kérdése.

Szerencsére pont Szendreyt már rehabilitálták, de a felsős tankönyvekbe ma is csak elvétve kerülnek be női alkotók, feladatomnak tartom tehát, hogy a régi és a kortárs írókat megismertethessem, a nőket különösképpen, mert a felnőtt olvasók jó része is nő. Fájdalmas látni, hogy mennyire nem ismerjük a saját történetünket, elődeinket. Amíg ez nem változik meg, addig igenis kell a megkülönböztetett figyelem is, de én az átlagos figyelemmel is megelégednék.

Mi teszi manapság kiszolgáltatottá a nőt, és hogyan válhat szabaddá?

Nők és férfiak egyaránt kiszolgáltatottak („mint szükségét végző vadállat”, mondja a magányos férfiakról József Attila), de a nő testileg sebezhetőbb, különösen a családtervezés időszaka előtt azok voltak a nők, hiszen következménye volt a szerelemnek is, és az erőszaknak is, és az anyák minden szüléssel az életüket teszik kockára – ez még ma is így van, csak szerencsére sokkal jobb a helyzet. „Páros kínt enyhíthet alázat”, fordulok megint József Attilához – de csak a páros alázat enyhítheti: meg kell értenünk egymás kínját, és ehhez az irodalom a legjobb eszköz, hiszen segít szavakat adni ahhoz, hogy közölni tudjuk, mi bánt.

A jó szavak szabadsága vezet a lélek szabadságához, a beszéd szabadsága a megértés lehetőségéhez.

A napokban jelenik meg az Egy testben két szív című anyaság-antológia, én szerkesztettem a verses részét, és szándékosan nem csak női szerzőket válogattam bele, azzal a szándékkal, hogy lássuk: ebben a témában mindenki illetékes, hiszen mindannyian megszülettünk egyszer.

Két fiút neveltem fel, akárcsak te, és ettől másképp gondolkodom már a férfi-nő hatalmi kérdésekről. Egyáltalán arról, hogy miben áll a nő és miben a férfi hatalma. Benned változott-e ennek megítélése? Te például vívsz szabadságharcot a családodban? Ha nem, akkor csak azért nem, mert kivételesen jófej pasikkal vagy körülvéve?

Akaratlanul is kemény kérdéseket tettél fel, életem legnehezebb, és egyben legszebb-legszentebb  ügyeihez vezetnek. Nem jó állandóan harcolni, csak néha nem tudok ellenállni a kísértésnek, hogy itthon is állandóan soroljam a nőtörténeti traumákat. Én mindig is fiús anyának képzeltem magam, és tényleg fiaim is születtek, csak most, hogy édesanyámat elvesztettem, kezd nagyon fájni, hogy ez az anya-lánya hagyomány megszakadt.

Nincs, kinek továbbadni azt a szelíd határozottságot, amit tőle és a nagymamáimtól tanultam.

Szabadságharcot vívtam, igen, de már nem igazán van rá szükség, nincs mi ellen harcolni, ők szinte már feministábbak, mint én. Szerencsére szerető ölelésben sincs hiány, a gyöngédség nálunk természetes. (Az agresszió nem az, de azért akad ordítozás is néha, azt nekem külön meg kellett tanulnom, hogy ilyenkor ne ijedjek meg, hanem kiálljak magamért.)

Az írásaimban mindig igyekeztem figyelni arra, hogy ne legyek elfogult, hogy a női agressziót és önbecsapást ugyanúgy leírjam, mint a férfiak hasonló működéseit.

Engem gyerekkorom óta komolyan vettek, emberszámba vettek a férfiak, édesapámmal kezdve, és nagyon sokat tanultam a családom férfitagjaitól, igyekszünk mindig mindent megbeszélni. Az a legfontosabb, ami emberi és közös, nem az, ami látszólag elválaszt minket, hiszen a különbségekről mindig kiderül, hogy áthidalhatóak.

Alkotóként mi foglalkoztat mostanában leginkább?

Miután annyi fájdalmat kiírtam magamból, egyre jobban foglalkoztat a gyógyító írás, és most nem a trauma-kibeszélés értelmében, hanem a szellemi segítségnyújtás lehetőségeit keresem, a Keats-i és Weöres-i értelemben. Már eddig is sokat írtam az életörömről, a zene, a lélegzés, a nézés gyönyörűségeiről, de most, magamat is vigasztalva az egyre gyűlő gyászban (csak az elmúlt időben három közeli családtagunkat vesztettük el), az öregedésben, meg nem utolsósorban az ország és a világ egyre fájdalmasabb gondjai, bűnei közt, ebben a fokozódó őrületben, ahhoz gyűjtöttem bátorságot, hogy az édesről, a szép életről is beszéljek, az emberi lélek fény-természetéről, arról, hogy az igazi lényegünk nem a fájdalom, hanem az öröm, nem a sötétség, hanem a ragyogás.

Ahogy sokan, akik visszatértek a halálból, a túlvilág békéjéről számolnak be, úgy én az evilágban szeretném a béke és a remény lehetőségeit  megkeresni és megmutatni, „ahol nagy a baj, közel a segítség” alapon.

Petőfi egyik kései versében mondja el, miért ír a csatazajban, a járványban, a világvége-előérzetben is verset – úgy érzem, nagy bátorság, de semmiképpen sem naivság követni ebben a nagy romantikusokat, akik még hittek a szó erejében, a versben mint gesztusban, reménységben, sőt, szeretetben: „Romba dőlt a fél világ… kietlen/ Látomány, mely szemet s szívet bánt!/ Hadd boruljon e rideg romokra/ Dalunk, lelkünk zöld repkény gyanánt.” A vers címe: „Mit daloltok még ti, jámbor költők?” De hát mi mást tehetnénk ma is, mint hogy tovább dalolunk? Hátha valakinek éppen a mi dalunk segít kiemelkedni a lélek sötétjéből.