A 66 éves Polk Istvánné Gyöngyinek és férjének akkoriban már volt egy 8 és egy 3 éves vér szerinti lánya, de az asszony nagyon szeretett volna legalább egy kisfiút is. A dolgot nehezítette, hogy a második szülés után kiderült, természetes úton nem vállalhat több gyermeket. Ezért más megoldást keresett: nevelőszülő lett.

„Öt éven át udvaroltam neki”- fogalmazott Gyöngyi, mire végre a férje is beadta a derekát, és a nevelőotthonból elhozhatták az első kisfiút, Lacikát. Ezt követően pedig nem volt megállás, egymás után érkeztek az új családtagok. Általában 2-3 évesen kerültek hozzájuk a gyerekek, de volt, aki kiskamaszként, vagy épp 18 éves korában.

Mint mondja, minden gyermekről addig gondoskodtak, amíg nem boldogultak maguktól. Aki már tudott dolgozni vagy szeretett volna családot alapítani, az otthagyhatta a „szülői” házat, és átadhatta a helyét az újaknak.

Egyszerre legfeljebb négy gyermeket neveltek, ahogy arra is mindig odafigyeltek, hogy legyen egy „türelmi idő.” Vagyis addig nem vállaltak új gyermeket, amíg a „kirepülők” egészen biztosan saját lábra nem álltak.

„Persze az ajtó továbbra is bármikor nyitva áll számukra, mindegyiknek van kulcsa. Hívhatnak, jöhetnek, amikor csak szeretnének – magyarázta Gyöngyi. – Egyetlen lány van, aki elfordul ha meglát, de a többiekkel folyamatosan tartom a kapcsolatot, sőt manapság már a családjukat is hozzák. Karácsonykor ugyan hirtelen kicsi lesz a ház, de sincs annál szívmelengetőbb, amikor mindannyian összejövünk” – teszi hozzá.

Gyöngyi bevallja, ő is „intézetis gyerek” volt. Noha nem voltak rossz élményei arról az időszakról, szerinte így vagy úgy, de minden állami gondozott gyerek sérült, ezért ennek tudatában is kell velük bánni. Lehet, hogy kívülről nem látszik, de a lelkük biztosan tele van sebekkel.

„Volt olyan fiú, aki három és fél évesen még nem volt szobatiszta és nem beszélt. „Cic, pá” ennyi volt a szókincse. Amikor elhoztuk, akkor csak az fél óráig tartott, amíg a kocsiba beimádkoztuk” – emlékezett az anya. Azt elismeri: előfordult, hogy a gyerekekre kiabált, de kezet soha nem emelt rájuk. „Eleve nehéz sorsú emberekről beszélünk, még én is üssem őket?” – tette fel a kérdésbe oltott választ.

Pedig nem volt könnyű. Gyöngyi varrónőként, férje kazánkezelőként dolgozott, sokszor egyik napról a másikra éltek. Viszont a gyerekeknek mindig, mindent megadtak. Persze, ehhez Gyöngyi harcos személyisége is kellett. Mert, mint félig viccesen megjegyezte, vele olyan nem történhet, hogy valami nem sikerül.

Szerencsére az asszony sosem maradt magára a feladatokkal, hiszen mindig ott állt mellette István, aki miután rábólintott Gyöngyi nevelőszülői vágyaira, ugyanúgy kivette a részét a gyereknevelésből. Soha semmi konfliktus nem volt ebből. Hozta, vitte a gyerekeket, játszott velük, és megtanította őket mindarra, amire egy apa csak megtaníthatja az utódait.

De mégis eljött az idő, hogy nemet mondjon. Amikor hat éve az utolsó két lány is elment, érezte, hogy elfáradt. Egyértelmű lett számára, hogy nem tudja megteremteni, amire egy gyereknek szüksége lehet. Szerinte ha ez így van, akkor nem is szabad folytatni.

„Ha valaki ezt elkezdi, akkor szívvel-lélekkel csinálja, ne gondolkodjon a nehézségeken, csak csinálja. A nevelt gyereket is tekintse a sajátjának, hiszen tőle függ, hogy mi lesz belőle” – magyarázta Gyöngyi. Akinek mindig az volt az egyik legizgalmasabb kérdés, vajon mi lesz a gyerekekből, ha felnőnek. Lesz-e foganatja annak, amit tanultak

„Nekem már az visszaigazolás, hogy dolgoznak, van családjuk, nem isznak, nem kábítószereznek, van hobbijuk. Szóval talán jól csináltuk. Sőt, ha arra gondolok, hogy anyának szólítanak, akkor szinte egészen biztos, hogy kialakult a kölcsönös bizalom és szeretet” – büszkélkedett az asszony.

Tény, hogy tizenhat gyereket felnevelni nem mindennapi, és talán joggal gondolhatjuk, hogy jár némi lemondással. Gyöngyi azt gondolja, megfelelően kell alakítani az életet, és akkor nem kell lemondani semmiről.

Mint meséli, egyszer arra értek haza, hogy az egész házban égtek a mécsesek, meg volt terítve, majd a gyerekek feltálalták, amit főztek.

„Igaz, a hús ehetetlen volt, de jópofát vágtunk hozzá” – meséli nevetve. De nem ez a lényeg, hanem maga a gesztus. Szerinte nagyon kevés család van, ahol ez eszébe jut a gyerekeknek, főleg ha nem is az igazi szüleikről van szó.

„Szóval, akkor miről is maradtam le?” – tette fel Gyöngyi a költői kérdést.