Négy éve egy elit budai gimnázium végzős osztálya a Pink Floyd együttes We don’t need no education… kezdetű nótájára szeretett volna bevonulni a szalagavatóján. Osztályfőnökük azonban úgy gondolta, hogy ezt nem kéne. A diákoknak akkor igazából nem volt különösebb üzenni valójuk a dallal, talán  értették igazi mélységeit, talán nem. Mindenesetre megvonták a vállukat és választottak más dalt. Lehet, bele se gondoltak akkor, hogyan hajtottak át ezzel bontakozó állampolgári jogaikon, véleménynyilvánítási, önrendelkezési szabadságukon.

Azóta már egy új generáció koptatja a padokat. A mostani középiskolások olyan társadalmi környezetben szocializálódnak, amelyben tanáraik olykor elmennek, és helyettük újak jönnek, szaktanáraik helyett más szaktanárok tartanak nekik matek- vagy magyarórát. Ha tanár épp nincs kéznél, akkor a takarítónő – ahogyan megtörtént ez egy zuglói általános iskolában. Megesett ugyanott az is, hogy egy tanár egyszerre két osztályban tanított, hogy legyen mit beírni a KRÉTÁ-ba.

Ez az új generáció azt látja, hogy kortársai élőláncot szerveznek, ülősztrájkba kezdenek, utcára vonulnak, és azt kiabálják: „Nincs tanár, nincs jövő!” És látják tanáraikat kockás ingben. Olykor sztrájk miatt elmarad egy-egy órájuk, és terjed a híre, hogy „polgári engedetlen” tanárokat bocsátottak el – köztük érettségiző diákok osztályfőnökét.

Ők most épp abban az életkorban vannak, amikor kritikusan és radikálisan formálnak véleményt, és ezt nem is rejtik véka alá. Így történhet meg, hogy immár második hete az ország sok-sok iskolájában az osztályterem helyett hideg folyosókon és lépcsőkön ülnek a diákok.

Így történt ez az érdi Kós Károly Technikumban is: egy osztálynyi diák óra előtt a folyosón várakozott. A tanár, Dudás László, akinek órája lett volna velük, kérdezte, hogy talán zárva-e a terem. Mire közölték, hogy nem, ők ülősztrájkolnak a pedagógusok kirúgása és az oktatás tarthatatlan helyzete miatt.

A tanár – aki egyébként előtte épp a hatodik szolidaritási sztrájkjáról tájékoztatta az iskolavezetést – elmondta nekik a várható következményeket (igazolatlan óra, esetleg valamilyen fegyelmi fokozat). Erre néhányan bementek az órára, a többség azonban maradt. Majd megjelent az iskola egy másik tanára, és néhány határozott mondattal beterelte a fiatalokat a terembe.

A legnagyobb gond az, hogy – információink szerint – ezek után nem maradt bent beszélgetni velük arról, hogy mi történik az országban, mi bajuk a pedagógusoknak, mi baja neki azzal, amit a gyerekek csináltak, mit gondol ő maga a helyzetről. Vagyis nem követte e hatalmi gesztust feloldás. Csak távozott, abban a hiszemben, hogy a szőnyeg alá került a piszok.

Vajon azoknak a tanároknak, akik a beterelést és a hatalmi szót használják most, eszükbe jut-e, hogy minden hit- és erkölcstan óránál hatásosabban bevésődő leckét adnak át éppen – a fölnőttek világáról? És még az a nagy kérdés, hogy vajon ki a jó tanár e mostani zord időkben? Az, aki megfelelni és megfeleltetni igyekszik, vagy aki gondolkodni és gondolkodtatni?