Tizenhat gyerek, huszonhat unoka. Ignácz és felesége, Zsike évtizedek óta kormányozzák a Király család hajóját, amelyben ma már ötvennégyen ülnek. Nem szóródtak szét, a mai napig összetartanak.

Hogyan ismerkedtek meg?

Király Ignácz: Halásztelkiek vagyunk mindketten. Én már egyetemre jártam, teológiára, Zsike pedig egészségügyi szakközépiskolába, és bukásra állt latinból. A lelki vezető atyánk kért meg arra, hogy korrepetáljam Zsikét. Ez volt az indítópont. Mikor összeházasodtunk, Zsike tizenkilenc, én huszonnégy éves voltam, és egy év múlva megszületett az első gyermekünk.

Már akkor nagycsaládot terveztek?

Király Ignáczné Zsike: Három gyereket mindenképp szerettünk volna. Nagyon élveztem az anyaságot, és úgy voltam vele, hogy legyen egyenlő a nemek száma, aztán valahogy kicsit elszálltunk a létszámmal…

Azért nem lehetett könnyű ennyi gyerekkel. A pedagógus hazamehet a nap végén, de egy édesanya nulla-huszonnégyben szolgálatban van.

Zsike: Nem egyszerre jöttek a gyerekek, mindig csak egy kicsivel lett nehezebb, jobban mondva több. A nagyobbak besegítettek a tennivalókba, és Ignácz is nagyon jó férj, segített mindenben. Hétvégén kirándulni vitte őket, sokat foglalkozott velük hét közben is. Volt Sukorón egy kis telkünk, és voltak közös nyaralásaink is. Ez utóbbit annyira nem igényeltük, a gyerekekben sem volt hiányérzet, sokan voltak, nem unatkoztak.

Ignácz: A feleségem és köztem megosztottak a miniszteri tárcák: belügy, pénzügy, külügy, kultúra… Eszerint tette, teszi mindenki a dolgát. Jónak gondolt elvekre építettük a gyakorlatot, és megpróbáltuk tartani az irányt, ki-ki a saját tárcája szerint. Azt tapasztaltuk, hogy a jó elv, mint alap, megtartó erő tud lenni, mert erre támaszkodva lehet igent és nemet mondani.

A családi munkamegosztásról egyébként azt vallom, egy férjnek és apának a szülésen és a szoptatáson kívül mindent elfogadható szinten kell teljesítenie.

És az anyagiak?

Ignácz: Ami a hivatásomat illeti, katolikus teológiai tanár vagyok, de van egy szakmám is, kitanultam az asztalos mesterséget. Egy ekkora család nem tud tanári fizetésre épülni. Így még akkor is sikerült eltartanom a családot, amikor nemkívánatos állampolgárnak számítottunk, mivel nagyon komolyan vettük a kereszténységet. Az anyagiakra visszatérve volt, ami szerint éltünk, és volt, amiből éltünk.

A lényeg az volt, hogy a szükséges és elégséges mérték meglegyen. Beosztással éltünk, figyeltük, mire ment el az időnk és a pénzünk egy adott hónapban. Persze, a gyerekek részéről voltak nagyobb igények, ezeket mi a helyén kezeltük: személyes ünnepükön megkapták egy-egy nagy vágyukat. Idővel őket is bevontuk a családot érintő anyagi döntésekbe.

Mikor nagyobbak lettek, szerettük volna támogatni egy jezsuita barátunkat, aki Indiában olyan iskolarendszert hozott létre, ahol húszezer szegény, tehetséges gyermek tanult. Megszavaztattuk a gyerekekkel, hogy fordítsunk-e erre pénzt a családi kasszából. Volt, amelyik marhaságnak tartotta, a másik helyeselte, végül átgondolták és igennel voksoltak.

Ilyen családi szavazás egyébként más témákban is volt. A pénzgazdálkodásunk tehát arra az elvre épült, hogy „semmi nem az enyém és nem a tiéd, illetve a miénk, csak ránk van bízva”.

Ez az elv máshol is érvényesült?

Ignácz: Igen. A gyerekeink sem a birtokaink, tudni kell elengedni és segíteni őket az önállósodásban, és ha elestek és összetörték magukat, legyen erőnk befogadni őket. A bázis legyen olyan fészek, ahol a kirepülés és a befogadás harmonikusan működik. Ez most is így van: második éve laknak nálunk Kata lányomék, előtte egy másik gyermekünk élt velünk a családjával, míg otthont nem teremtettek maguknak.

Mennyi idősek a gyerekek?

Zsike: Az első gyermekünk 1974-ben született, a legfiatalabb 1996-os. Harminchárom évig voltam itthon, mindenféle gy-betűs ellátással. Méltányossági gyest is kaptam Csabival, aki szellemi fogyatékkal él. Ő a tizennegyedik. „Megfáradt gének” − mondták az egészségyügyisek. Aztán jött még két csodálatos gyerekünk.

Ignácz: Egy ekkora családban mindenféle előfordul. Tragédiák is. Egyik unokánk öngyilkos lett tizenhét évesen. Mártika lányunk pedig két éve hunyt el, harminchárom évesen, súlyos rákos betegségben. Ők ugyanúgy vannak a számunkra, nálunk nincs létszámcsökkenés a földi halálozás miatt.

Hogyan lehet feldolgozni ilyen családi tragédiákat?

Ignácz: Nem lehet struccpolitikát folytatni, hogy „minket minden elkerül, mert a Jóisten tenyerén vagyunk”. Mert mi van, ha a Jóisten tapsol egyet?! A tragédiáink nagyon mély tanulságokat hordoznak, és ezekkel együtt kell élnünk, mint a régieknek, akiknél még természetes volt, hogy a családi asztalon felravatalozták az elhunyt szeretteiket…

Az olvasók egy olyan család életébe pillanthatnak bele, amelyben minden megtörtént, a bajokon kívül persze rengeteg lélekemelő, fontos tanulságokat hordozó esemény is. Most, hogy betegesebb lettem, leírom a dolgokat. Leírom, hogy amikor már nem leszünk Anyával, levehessék a polcról a gyerekek, unokák, ha kíváncsiak arra, hogy csinálták ezt vagy azt Zsike mamáék.

Most persze nem olvassák, elég, ha odajönnek és megkérdezik. Át kell hagyományozni az értékeket, a jónak gondolt elveket.

Ezeket elfogadják a fiatalok?

Ignácz: Korábban rengeteget tiltakoztak ellene. „Szigorúak vagytok, maximalisták” − mondták. És lám, felnőttek, gyerekeik vannak, és ugyanazokhoz az eszközökhöz nyúlnak, mint mi annak idején. Ez számunkra visszaigazolása annak, hogy nem rossz, amit próbáltunk. A jó elvek meg tudják tartani az embert.

Zsike: Van, amit ma már másképp csinálnék. A legjobb tehetségem szerint próbáltam nevelni őket, de néha visszakaptam, hogy mégsem az én elvem volt a jó.

Amikor még kisebbek voltak a gyerekek és itthon éltek, hogyan teltek a mindennapok?

Zsike: Óvoda, iskola, mosás mindennap, és persze főzés. Gulyásleves, nyáron zöldborsó, az épp aktuális zöldfőzelékek, tejbegríz és -rizs, tésztafélék… Mindenki megette ugyanazt. Nem válogatósak voltak, hanem gyorsan ettek, hogy jusson… A Narancsfa utcában kezdtük, aztán mikor már nyolc gyerekünk volt, kinőttük a régi házat. Ignácz a barátaival és egy kőműves szomszéd segítségével építette meg azt, amiben most élünk.

Ignácz: A szakmunkát, amihez nem értettem, mindig szakemberrel végeztettem, de a culágermunka az enyém volt. Kilenc hónap alatt elkészültünk.

Hogy fértek el ennyi gyerekkel?

Ignácz: Nem volt minden gyereknek külön szobája, emeletes ágyak voltak mindenhol. Klubéletet éltek, úgy kellett rájuk szólni minden este, hogy menjenek már aludni. Amíg kicsik voltak, bandáztak, aztán mindegyiküknek lett saját territóriuma, aminek a rendjéért ők feleltek.

Csoportok alakultak ki a gyerekek között, és ezek a mély kötelékek a mai napig megmaradtak. Az unokáink rendszeresen együtt vannak, a fiaink, lányaink vigyáznak egymás gyerekeire. A nagyok már önálló „uncsitalálkozókat” rendeznek. Tíz gyermekünk egyébként Érden él, egyikük a szomszédban, hárman velünk.

Most, hogy felnőttek a gyerekek, Zsike többet tud pihenni?

Zsike: Harminchárom évig itthon voltam, most dolgozom: ápolást, takarítást vállalok. Élvezem az emberekkel való találkozásokat, és pénzt is kapok érte. Amit keresek, az a kárpátaljai magyaroknak megy.

Ignácz: 2004 óta támogatjuk őket, a tanítványi és baráti közösségemben.

Zsike: Tavaly, mikor nagyon keménnyé vált a helyzet, úgy éreztem, nekünk nincs akkora szükségünk a pénzre, mint a kárpátaljai idős embereknek, akik vagy nem fűtenek vagy nem esznek, vagy nem tudják kifizetni a gyógyszereiket. Nekem megkönnyebbülés tudni azt, hogyha távol vagyok itthonról, nem az unokáimmal vagyok és nem a gyermekeimet segítem, akkor egy jó célt támogatok.

Van bármi közös tervük a jövőre nézve? Egy utazás, mondjuk?

Zsike: Nincs.

Ignácz: A jelenlegi nehéz helyzetben ugyanazt fogjuk csinálni, amit eddig, csak fegyelmezettebben, még tudatosabban: ez az anyagi igénytelenség, a szellemi és lelki igényesség, és a mélységes összetartozás. Nem köpködni jobbra-balra, nem venni részt politikai torzsalkodásokban, mindezek helyett az élet ránk eső kis zugát kell rendbe tenni. Ez a mi jövőre adandó válaszunk.