Stencinger Norbert, a VMG történelemtanára anno remek tanulmányt írt arról, milyen szerepet játszott Érd a szabadságharc küzdelmeiben. Az írás segítségével idézzük fel lapunk hasábjain ezt az időszakot.Érd ebben az időben mezővárosi rangú település volt, a többnemzetiségű lakosság elsősorban mezőgazdasággal foglalkozott. Az 1830-as években pusztító kolerajárvány, illetve az 1838-as árvíz súlyos csapást mért Érdre – a mezővárosban több mint háromszáz ház omlott össze, a lakosság kétharmada maradt fedél nélkül. A Duna apadása után következett az újjáépítés: a házakat előrelátóan a folyótól távolabbra építették, ekkor jött létre az újvárosi rész. 1820 és 1840 között épült az az épület, ami ma a Magyar Földrajzi Múzeumnak ad otthont. A forradalom kitörésének híre gyorsan eljutott a városkába, bár jelentős események itt nem történtek. A település ekkor még Fejér megyéhez tartozott, így az az ötvenöt fiatalember, aki nemzetőrnek jelentkezett, Székesfehérvárra vonult be (májusban tizennégy fiatal csatlakozott hozzájuk, az újabb toborzó felhívásra).

Egy magas rangú követség Érden

1848 őszén a honvédsereg vereséget szenvedett Schwechatnál a császári hadtól, ami fordulópontot jelentett a szabadságharc további menetében: az osztrák csapatok ellentámadásba lendültek, a magyar had hátrálni kényszerült. Decemberben Mórnál Perczel Mór vereséget szenvedett a Jellasics vezette császári csapatoktól, ennek következtében az ellenség a fővárost fenyegette. A hátráló magyar csapatok Érdet is elérték: 1949. január elsején már itt tartózkodott az általa vezetett dandárral együtt Poeltenberg Ernő. December utolsó napján történt, hogy az országgyűlés viharos fogadtatás után elfogadta gróf Batthyány Lajos azon javaslatát, hogy küldjenek követséget az ellenséges csapatok fővezéréhez. A követség tagjai voltak: Majláth György országbíró, gróf Majláth Antal, Lonivich József érsek, gróf Batthyány Lajos és Deák Ferenc. Megbízatásuk az volt, hogy „az ellenség fővezérétől fegyvernyugvást és czéloztatott békekötést iparkodjanak; sőt a körülmények úgy hozván magukkal ő cs.k. felségéhez Ferenc Józsefhez is járuljanak…” A küldöttség útra kelt Promontorra, Görgey Artúr főhadiszállására, hogy tájékozódjanak arról, miként léphetnek kapcsolatba az ellenséggel, ám a fővezért nem találták ott – ő épp az előcsapatokat ment megszemlélni. Pusztelnik alezredes fogadta a követeket, és két huszárt rendelt melléjük kísérőül.

Így ért el a követség Érdre, ahol Poeltenberg Ernő fogadta őket. Hadiszállása a mai múzeum épületében volt. A tábornok szívélyesen fogadta a delegációt, katonai kíséretet adott melléjük, ám azt ő sem tudta megmondani, hol találják az osztrák had előörsét. Mind Deák írta: „csodálkozásomra azzal menté magát Pöltenberg, hogy nincs pénz a kémek tartása pedig igen sokba kerül. A derék tábornok hosszasan és igen bizalmasan beszélgetett velünk…” A delegáció tagjai végül is kalandos útjuk végén megérkeztek Bicskére, ahol eredménytelen tárgyalásokat folytattak, majd visszatértek a fővárosba.

Harcok Téténynél

Amíg az Érdről eltávozott küldöttség tárgyalásokat kezdeményezett, addig Téténynél a fegyvereké volt a szó. Görgey így írt erről visszaemlékezésében: „Január 2-án hat dandárom már Tétényben, Érden, előcsapatai Ercsinek és és Martonvásár felé, Sóskúton előcsapataival Tárnok, Zámor és Barátháza felé, Budaörsön előcsapataival Bia felé, Óbudán kívül, előörseivel Kovácsi, Vörösvár és Szentendre felé s a budai Krisztinavárosban állt…”. Görgey kiadta a parancsot a szervezett visszavonulásra az alakulatainak, de az utasítást végrehajtó Poeltenberg hibát követett el. „Bevonta előcsapatait, mielőtt a felváltásukra Tétényből kiindított osztagok beérkeztek, és megkezdte a visszavonulást Buda felé, anélkül, hogy észrevette volna azt az osztrák hadtestet, amely Martonvásár felől előrenyomulva követte őt…” Ezért nagy árat fizettek volna, ha nem érkezik meg a helyszínre a Kmety-dandárhoz tartozó, századnyi Vilmos-huszár, akik azonnal megtámadták az érdi csapatokat követő és megtámadni szándékozó Wallmoden-vérteseket. (Ezek korábban Mórnál fegyvertelen foglyokat és futókat koncoltak fel – ezt a huszárok Téténynél kamatosan fizették és torolták meg.„A huszárok a koncolásnál egyre azt kiáltották rájuk: Moórért!” – emlékezett vissza a rövid ütközetre Zámbelly Lajos szemtanú.)

Az ellenség megfutamodása eredményeképp a tétényi dandárnak elég ideje maradt csatarendbe fejlődni. Ezalatt az Érdről távozó és Buda irányába haladó Poeltenberg-dandárt is visszafordította Görgey. A két alakulat a Székesfehérvárról Budára vezető út két oldalán bontakozott ki: jobb oldalon a Kmety-dandár, a másikon a Poeltenberg vezette alakulat. A fővezér később azt írta az ütközetről: „A helyszínen hamarjában csak mintegy 4000 ember állt rendelkezésemre, mégis elvoltam tökélve, hogy támadólag nyomulok előre. Alig öltött a csata némileg élénkebb jelleget, amikor egy Pestről hozzám küldött tiszt sietve azzal a jelentéssel termett a csatatéren, hogy Vetter tábornok üzeni, ne bocsátkozzam semmiféle támadó csatába, mert az ellenség Érden alul már átkelt a befagyott Dunán, és a fővárost bal part felől fenyegeti.” Az érkező hír nem volt valós, de az ütközetnek így vége szakadt.

Habsburg fennhatóság alatt

A főváros kiürítése után a megszálló császári csapatok rendezkedtek be a környéken. Felszólították a községek elöljáróit, hogy I. Ferenc József iránti hűségüket fogalmazzák meg, és az osztrákellenes hangulat felszámolásának érdekében a honvédsereg széthullásának hírét terjesztették. Az érdiek, ahogy más településeik lakosai is, ellenálltak: nyíltan megtagadták a fegyverek beszolgáltatását, sőt, a mezőváros bíráját megfenyegették, mert nem zárkózott el a hűségnyilatkozat aláírásától. Csak a katonaság bevonulásával sikerült a helyzetet megoldani. A megszálló császári csapatok jelenléte nagy feszültséget keltett a lakosokban, amit növeltek a folyamatos rekvirációk. A ’49 tavaszán lezajlott hadjárat sikerei következtében hamarosan ismét magyar irányítás alá került a mezőváros és környéke.

A fogoly miniszterelnök Érden

1849 áprilisában különös menet vonult keresztül Érden a Budát Székesfehérvárral összekötő úton: az elfogott és rabságban tartott miniszterelnököt és társait menekítették a császáriak a közelgő honvédcsapatok elől a fővárosból. Gróf Batthyány Lajost, amint visszatért a különös követjárásból, azonnal elfogták a császári katonák, és 1849. január 8-ától a budai Várban tartották fogva. Mivel a honvédcsapatok sikeresen harcoltak a császáriak ellen, és egyre közelebb kerültek ahhoz, hogy megkezdjék az elfoglalt főváros ostromát, a fogoly miniszterelnököt és társait továbbszállították Sopron felé. A kocsikból és ökrösszekerekből álló delegáció nagyon lassan haladt, így a hírük megelőzte őket: a kíváncsiskodók sok helyütt az út szélén várták elhaladásukat.

A kísérők parancsba kapták, hogy hárítsanak el minden kiszabadítási kísérletet, és ha „a körülményekből az tűnnék ki, hogy a foglyok kiszabadítása sikerülhet, mindenek előtt agyon kell lőni a foglyokat”. Arra vonatkozó forrást, hogy történt-e valami atrocitás Érden, még nem sikerült felkutatni, de hogy az út nem volt konfliktusoktól mentes, az bizonyos, ezt támasztja alá az, hogy „Hoffer őrnagy már Martonvásáron jónak látta az ominózus parancsot megismételni”. Batthyány erről így írt feleségének: …„én voltam kénytelen faluról-falura szónokolni a néphez, hogy elkerüljük a magunk és cselédeink lemészárolását és szegény parasztok veszedelmét…” A szabadságharcot az 1849-es katonai sikerek ellenére leverték, és kemény megtorlással büntették a résztvevőket. Az, hogy ekkor mi történt Érden, egy újabb kutatás feladata lesz.

(A Magyar Földrajzi Múzeumi Tanulmányok 2007. évi 16. számában megjelent „Érd és Környékének szerepe az 1848–49-es szabadságharc küzdelmeiben című tanulmány alapján összeállította: Ádám Katalin)

Kiemelt fotónkon a móri ütközet