Az Országgyűlés 2000. június 13-án elfogadott 58/2000. (VI. 16.) sz. határozata alapján minden év február 25-én megemlékezünk a kommunizmus áldozatairól.
A kommunista diktatúrák halálos áldozatait világviszonylatban 100 millióra becsülik. Kelet-Közép-Európában a számuk eléri az 1 millió főt. Ennyien vesztették életüket éhínségben, kényszermunkatáborban, vagy kegyetlen kivégzések során. Jóval többre tehető azok száma, akiket a diktatúra hétköznapi valósága testileg és lelkileg megnyomorított. A rendszer áldozata volt az is, akit vallattak és kínoztak, akit megbélyegeztek, akit kirekesztettek vagy börtönbe zártak, akit csoport-, politikai- vagy vallási hovatartozása miatt üldöztek; mindenki, akit megfosztottak a szabad cselekvés és választás lehetőségétől.
Érd is megemlékezett a kommunizmus áldozatairól: Csőzik László polgármester pénteken elhelyezte az önkormányzat koszorúját a kommunista diktatúra áldozataira emlékezve az ’56-osok terén, az emlékparkban.
„Ma reggel a kommunista diktatúra áldozatai előtt tisztelegve elhelyeztem az emlékezés koszorúját. Az Országgyűlés döntése alapján 2001 óta minden évben ezen a szimbolikus dátumon idézzük fel egy embertelen rendszer rémtetteit. Célunk az emlékezés mellett az, hogy intő jelként tekintsünk ezekre: akinek egy ideológia vagy párt érdeke fontosabb embertársánál, annak minden erőnkkel, utolsó leheletünkkel is ellen kell állnunk. Ahogy a történelem megmutatta: először csak a demokráciát rombolják le, majd elveszik a szabadságunkat, munkánkat, önbecsülésünket – és végül sokaknak az életét is.
75 évvel ezelőtt, 1947. február 25-án hurcolták el Kovács Bélát, a Kisgazdapárt főtitkárát, ami világosan megmutatta: a szovjet megszállók és magyar csatlósaik nem válogatnak az eszközökben. Kovács Béla ezután 9 évet raboskodott a Gulagon, szovjet, majd magyar börtönökben, végül csak az ’56-os forradalom előtt nem sokkal engedték szabadon, amelyben a testileg-lelkileg megtört politikus Nagy Imre kormányának tagjaként még részt tudott venni.
Sorsa jelképezi annak a sok tízezer embernek a megpróbáltatásait, akiket megkínzott vagy halálba taszított a kommunista rezsim. Így vagy úgy, de minden egyes magyar család megérezte a több mint negyven évnyi elnyomást, kirekesztést, elhallgattatást, kitelepítést, kirúgást, emigrációba kényszerítést, kínzást, kivégzést, zsarolást, megvesztegetést és megalázást, amely ezt a velejéig gonosz rendszert működtette.
Most, hogy keleti határainkon túl kitört a háború, és egy diktatórikus vezetésű állam mindent elkövet, hogy szomszédjától erőszakkal elvegye szabadságát és szuverenitását, még inkább össze kell kapaszkodnunk.
Pontosan láthatjuk, hova vezet, ha a kommunizmus egykor meggyőződéses híve és szolgája, egy volt KGB-ügynök túlhatalomhoz jut. Magyarországnak egyértelműen ki kell mondania: elítéli az új orosz inváziót, amely az elmúlt századokban minket is többször eltiport! Nem fogadjuk el a területkonfliktusok erőszakos megoldását és a nemzetközi egyezmények megsértését!
Itthon, a hazánkban pedig a következő hetekben különösen keményen kell küzdenünk azért, hogy a szélsőséges eszmék visszaszoruljanak és a történelem szemétdombjára kerüljenek. Senki ne feledje azt a temérdek nyomorúságot és tragédiát, amelyet mi magunk éltünk át vagy megkeserítette szüleink, nagyszüleink életét!
Soha többé elnyomást!”
