Lassan tíz éve annak, hogy Paraguayban éltek. Honnan jött az ötlet, miért ezt a távol eső országot választottátok?
A férjem azt mondta, Európában nagyon meg fog változni az élet, menjünk egy kicsit messzebb. Olyan helyet kerestünk, ami nyugodt, és ahol könnyen elfogadnak bennünket. A magyarokról igen jó véleményük van a helyieknek, ugyanis mind nagyon komoly tudás birtokában érkeztek ide. Volt magyar elnöke a köztársaságnak, sőt még a himnuszt is magyar zeneszerző írta (Debály Ferenc József). Eredetileg tíz évre terveztünk, most már biztos, hogy tovább maradunk. Ez attól is függ, hogyan alakul a helyzet Európában, de meg kell mondjam, ezt a meleget, ami itt van, nagyon élvezzük. Most a tél derekán járunk, 27 fokot mutat a hőmérő, és gyönyörű zöld minden.
Érdet és a szüleid emlékét mennyire volt nehéz magad mögött hagyni?
Édesapám 1999-ben hunyt el. Édesanyámmal együtt jöttünk volna ki, már el is kezdett spanyolul tanulni, de sajnos egy évvel az utazásunk előtt ő is meghalt. 18 évig éltem Érden, és fájó szívvel váltam meg a rokonoktól, barátoktól, az érdi háztól, ez a része nagyon nehéz volt.
Mit lehet tudni Areguá városról, ahol éltek?
Areguá két dologról híres. A családok többsége kerámiát készít vagy epret termesztenek. Areguá a „kézművesek városa” címet már megkapta, és az UNESCO védettsége alatt áll. Nagyon szép, régi házak vannak itt, kicsit a szentendrei hangulatot idézik. Az ország legnagyobb tavának déli partján fekszik, egy kisebb, paraguayi Balaton a dombjaival együtt.
Egész más kultúrába csöppentetek, több mint 10 000 kilométerre az otthontól. Milyen nehézségekkel vagy épp furcsaságokkal szembesültetek?
Bár itt a latin-amerikai spanyolt beszélik, ami valamivel egyszerűbb, de a nyelv eleinte okozott nehézségeket. A tankönyvben a huszadik leckéig jutottam, amikor útnak indultunk. Így kellett elintézni mindent, házat és autót venni, hivatalos ügyeket intézni. Persze eleinte volt tolmácsunk, aki segített, aztán belejöttünk mi is. Emiatt az első hónapok nehezek voltak. Ami negatívum, az a szemét. Sokat fejlődött és javult a helyzet, de a probléma sajnos továbbra is jelen van. Ahol mi élünk, ott tisztaság és rend uralkodik, erre itt mindenki figyel, de a fővárosban azért látni szemetet bőven. Eleinte nagyon furcsa volt, de már megszoktuk, hogy itt nagyon nyitottak az emberek. Második találkozáskor már átölelnek, puszit adnak. Persze ez most a pandémia miatt megváltozott, ami megviseli őket. Alapvetően nagyon vidámak, imádnak ünnepelni, akár minden héten. Az is furcsa, hogy míg mi, magyarok alul értékeljük önmagunkat, ők viszont kifelé többet akarnak mutatni, mint ami a valóság. Például lehet, hogy egy háznak a homlokzata csodálatos, de hátul nincs bevakolva. És ha valaki nagyon beteg, akkor is azt mondja, hogy remekül van. Nem szeretnek panaszkodni, alapvetően szívós emberek. Egyébként tüneményesek, lelkesek, és nagyon sok barátot szereztünk közülük.
Hogyan indult be a karrieretek?
A férjem gyógymasszőr, nagyon sokan járnak hozzá már, ez viszonylag hamar beindult. Nekem pedig úgy alakult, hogy a konténer a képeimmel még meg sem érkezett, amikor már meghívtak egy kiállításra, újságcikkek, riportok következtek, gyakorlatilag berobbantunk Paraguayba. A pandémiáig folyamatosan kerestek, élő televíziós interjúkat adtam. Összesen 14 önálló és 14 csoportos kiállításom volt eddig Paraguayban, az itteni World Trade Centerben háromszor, ahol édesapámnak is rendeztem emlékkiállítást.
Hogyan telnek a mindennapok, mi mindennel foglalkozol most?
A pandémia előtt rengeteget festettem, azóta szinte csak a tanítványaimmal foglalkozom. Már két éve az egyik legjobb itteni egyetemen tanítok. Az igazgatót már régebbről ismertük, és amikor kinevezték, azt mondta: „Melitta! Ha sikerül honosíttatni a diplomáidat, azonnal szólj, és gyere hozzánk tanítani!” Az egyetemen a képzőművészet alapjaitól kezdve egészen az emberi test anatómiájáig mindent tanítok. Különböző grafikai és festői technikákat, alapanyagokat, de tartok foglalkozásokat itt a műtermemben és egyéb kulturális centrumokban is. Folyamatosan tanítottam, mielőtt az egyetemen kezdtem oktatni. Egy éve indítottam az Online Művészeti Műhelyemet, ami két nyelven zajlik, magyarul és spanyolul oktatok egy időben. Magyarországról is van tanítványom és természetesen Paraguayból, sőt még Kanadából és Argentínából is. Emellett magyar nyelvet, magyar kézműves technikákat, gasztronómiát, néptáncot is oktatok, barátainkkal létrehoztuk a Paraguayi Balaton Néptánccsoportot is. Készültünk São Paulóba a néptáncfesztiválra, de közbeszólt a pandémia. A házunk mellett pedig a Magyarok Kulturális Centrumát építjük. Önerőből eddig jutottunk, pályázni akartunk a folytatáshoz, de jött a pandémia, így ez most két éve ott áll. Van egy egyesületünk, a „Quinta de Artes”, amit mi alapítottunk az itteni barátainkkal, ez a paraguayi– magyar kulturális centrum.
A magyar és a paraguayi kultúra között vélsz felfedezni némi hasonlóságot?
Rengeteget. Például a mi csipkénk nagyon hasonlít a paraguayi Ñandutira. Az is egy csipkekészítési technika, amit a spanyolok hoztak magukkal, és leginkább a halasi csipkére emlékeztet, bár ősi indián szimbólumok jelennek meg bennük. Egy alkalommal egy csoportos tárlatra ajtókat festettünk meg, szimbolizálva a művészet átjárhatóságát, az ajtólapokat mint „vásznat” használtuk, az egyik oldalára ráfestettem a halasi csipkét, a másikra pedig a Ñandutit. De az erdélyi virágszimbólumok is visszaköszöntek már egy helyi templomban. A kazettás mennyezetek, a fafaragások, a díszítések, az ősi szimbólumok nagyon-nagyon hasonlítanak. A Citibank Művészeti Központjában egy indián származású festő barátnőmmel bemutattuk, mennyire azonosak a gyökereink, a szimbólumaink. Hatalmas vásznakra festettem a magyar jelképeket.
Mi a helyzet a honvággyal?
Néha-néha rám tör, mondjuk, amikor meghallom a magyar himnuszt, vagy amikor épp valamelyik magyar ünnepre készülünk a barátainkkal. Igyekszünk érdekes és színes programokat összeállítani. Ilyenkor gulyást, paprikást főzünk, és aki szeretné megtanulni, hogyan kell elkészíteni, az mindig korábban érkezik, és velem együtt főz, így egy-egy ünnepnap főzőtanfolyam is egyben.
Hogyan hatott rátok a világjárvány, hogyan éltétek meg?
A művészet, ahogy az egész világon itt is teljesen romba dőlt. Két éve, épp a pandémia előtt volt a harmadik kiállításom a World Trade Centerben, azóta igazi, önálló kiállításom nem volt. Figyeltük a magyar eseményeket is, és izgultunk a rokonokért, barátokért. Szerencsére mindenki átvészelte, bár volt, akit nagyon megviselt. Nálunk tavaly az ötödik beteg után lezárták az országot, és nagyon szigorú karantént rendeltek el. De szerencsésnek mondhahttps://erdmost.hu/wp-content/uploads/2021/06/business-blog-session-cover-img-03.jpg magunkat, mert egy tó mellett lakunk, paradicsomi környezetben, így igazából élvezni tudtuk az életet ebben az időszakban is. Az egyetemen épphogy elkezdtük a tanítást, utána 3 nap alatt át kellett állni az online oktatásra. Nehéz volt, de sikerült.
A férjeddel ketten költöztetek ki, de ma már igazi család vagytok, több gyerekkel.
Igen, néhány éve örökbe fogadtunk két csodálatos paraguayi lányt, akkor kettő-, illetve ötévesek voltak, a nagyobbik most lesz tízéves, a kisebbik hét. Ők eredetileg unokatestvérek, de már igazi édestestvérek. Bár paraguayiak, de gyönyörűen, ízesen beszélnek magyarul. A kicsi még nem beszélt, amikor örökbe fogadtuk, így neki a magyar lett az anyanyelve, de már neki is jól megy a spanyol. A nagyobbik a mai napig segít ellenőrizni, hogy jól írtam-e spanyolul valamit, ő nagyon nagy segítség nekem minden szempontból, klassz csajok mind a ketten. Néptáncolnak, festenek velünk, hímeznek és nemezelnek, tojást festenek, busó álarcot készítünk együtt, énekelnek és szavalnak magyarul, és imádják a magyar népmeséket. A vérük paraguayi, de a lelkük az magyar. Nagyon szeretnénk őket majd elvinni Magyarországra is, a járvány eddig ezt is keresztül húzta, de idén talán sikerül.
